MTA-főtitkár: „Lehet akkor is tisztelni a másikat, ha másképpen gondolkodunk”

Határtalan történet címmel térplasztikát avattak tegnap a Magyar Tudományos Akadémia előtti téren az intézmény alapításának 200. évfordulóján. Az MTA főtitkára, Kollár László – a Szemlélek Alapítvány felügyelőbizottsági tagja – avatóbeszédéből azért közlünk részleteket, mert számos olyan érték fogalmazódik meg benne, amit mi is magunkénak vallunk.

„Bánat is érhet még, harag is, de borúra derű jön: minden felragyogó napod úgy vedd, mint az utolsót.”

Tisztelt Főpolgármester Úr, kedves Elnök Úr, Akadémikustársak, kedves Barátaink!

„Borúra derű” – Vörösmarty Mihály javaslatára ezeket a szavakat választotta az Akadémia jelmondatául 1831-ben, hat évvel alapítása után. Realitás a jelenben és bizalom a jövőben, ez jellemezte az alapítókat, és jellemzi intézményünket azóta is.

2022-ben a Fővárosi Önkormányzattal közösen hirdettünk meg egy nyilvános pályázatot köztéri alkotás létrehozására. Idézem: „A Magyar Tudományos Akadémia alapításának 200. évfordulója alkalmából a megújuló Széchenyi téren olyan jelet kíván állítani, amely egyaránt méltó az Akadémia történetiségéhez, ugyanakkor kifejezi a tudomány naprakészségét, mindenkori aktualitását és gyors reagálóképességét is.”

A felhívásra meglepően sok, összesen 65 pályamű érkezett. (…) Megvalósításra a második helyezett Határtalan történet című alkotás került, ahogy ezt a 2023. márciusi eredményhirdetésen a nyilvánosság is megismerhette. A művészeti alkotás egy nyolcvan méter hosszú idővonal, amely a székház bejáratától indul a tér szíve felé, illeszkedve a megújuló Széchenyi térhez, ahol a körfogalom és a parkoló megszűnésével a tér közepének zöld területe szabadon bejárhatóvá vált volna az Akadémia felől. A tér átalakítása azonban sajnos azt követően, hogy a Széchenyi teret az Országgyűlés állami tulajdonba vette, elmaradt. Ez annál is inkább fájdalmas, mert az új kialakítás alapkoncepcióját, ismereteim szerint, senki sem vitatja.

A Határtalan történet 200 tardosi mészkőlapból áll, amelyek az elmúlt 200 év fontosabb eseményeit, szereplőit jelenítik meg.

A tardosi kő székházunk jellegzetes építőanyaga, és a vonal arra is utal, hogy kilépünk a magyar nyelvű tudományos közösség központjából a nagyközönség felé, és a tér felől hívjuk a társadalom képviselőit, hogy részt vegyenek a székházban rendezett eseményeken. A tudomány és a társadalom találkozása. A vonal időben határtalan, a múlt történéseihez a jövő még nem ismert eseményei csatlakoznak, az idővonal nem a múltba réved, hanem nyit a jövő felé. (…)

Az elmúlt két évszázad Akadémiánkhoz kötődő tudósainak és jelentős eseményeinek kiválasztásakor igazi agytorna volt az egymással ütköző eseményekhez alternatív időpontokat keresni, és olykor fájdalmas elhatározás volt egy-egy jelentős szereplőt elhagyni.

Az a döntés született, hogy ma élő tudósok neve ne kerüljön fel a kövekre,

kivéve a Nobel-díjasokat és a matematika területén (amely nem szerepel a Nobel-díj tudományágai között) az Abel-díjasokat. (…)

Egyszerre végigolvasva a kövekre felkerülő mondatokat, számomra is, aki a folyamatnak részese voltam, meglepően egyértelmű üzeneteket fogalmaznak meg. Engedjék meg, hogy ezeket 12 pontban röviden ismertessem. Amikor egy-egy nevet vagy évszámot említek, azok mindig egy-egy elhelyezett kőlaphoz is kapcsolódnak.

1.

A kommunista hatalomátvételig legjelentősebb művészeink is az Akadémia tagjai voltak, Aranytól Babitson át Illyésig, és így egészen markáns az az üzenet, hogy a teljességhez egyaránt hozzátartozik a szép, az igaz és a jó is, hogy a tudomány és a művészetek más-más eszközökkel, de ugyanazokra az alapvető kérdésekre keresik a válaszokat. (…)

2.

A hazai tudományosság a kezdetektől bekapcsolódott a nemzetközi vérkeringésbe, Széchenyi, Bolyai, később Eötvös külföldi tanulmányutakon jár, nyitottak a nagyvilágra, ahonnan hazahozzák a tanultakat, tapasztalatokat. Ugyanakkor

az Akadémia a legjelentősebb külföldi tudósok közül többeket – mai szóval – tiszteleti tagjává választott: Darwint 1872-ben, Pasteurt 1881-ben, Max Planckot 1940-ben.

3.

A tudománynak meghatározó része a vita, a nézetek ütköztetése. Az 1842-es akadémiai közgyűlésen Széchenyi kétórás felszólalást tartott a magyar nyelvről, ami heves sajtóvitát váltott ki, amelyben Kossuth és Wesselényi is részt vett. Érdekes az a kettősség, hogy a tudománynak egyszerre sajátja a hagyománytisztelet és a korábban megkérdőjelezhetetlennek hitt nézetek elvetése, új paradigmák megalkotása, ahogy sokkal később Bibó István is megfogalmazta: nem szabad félni sem a más véleményűektől, sem a más nyelvűektől.

Lehet akkor is tisztelni a másikat, ha másképpen gondolkodunk.

4.

Máig megszívlelendő Széchenyi fent említett felszólalása, amelyben többek közt arról beszél, hogy a nyelv szerepe sokkal több, mint a közlés; a nyelv eszköz az emberek közti egészséges kapcsolatok megteremtéséhez. Idézem: „Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekképp legtöbb nyomorúság? – kérdem. Tán abbul, mert szívtelenek, rosszak? Valóban nem; hanem legfőképp azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást…; félreértés, ebbül eredő szenvedély, ezt követő bosszú, s innen folyó gyűlölet és rosszakarat, meg vakság képzi szinte minden emberi nyomornak sarkalatát.” (…)

5.

A tudományos közösség mindig aktív részese volt a társadalomnak, sőt – tagjain keresztül – a politikának is. 1848-ban

az első felelős magyar kormány 9 tagjából 5 az Akadémia tagja volt,

1956-ban a körbezárt Országházban Bibó István államminiszter, akadémikus írja kiáltványát a forradalom védelmében. Az akadémikus közoktatási miniszterek – Eötvös József (1868), Trefort Ágoston (1883), Klebersberg Kuno (1923) – alapvetően meghatározták a kiváló hazai iskolai oktatást.

6.

Fontos arra is emlékeznünk, hogy az Akadémia számos esetben mint a nemzetért felelősséget érző testület, mint a nemzet tanácsadója hallatta a hangját, például már 1847-ben a műemlékek ügyében, 1918-ban Magyarország területi egysége érdekében, 1939-ben a második zsidótörvénnyel szemben, vagy az elmúlt évtizedben megnyilatkozott többek között a Közép-Európai Egyetem mellett, vagy a közoktatásról, a felsőoktatásról és a tudomány integritásáról is.

7.

Az Akadémia története hazánk története is, és miközben sok mindenre büszkén emlékezünk, szembe kell néznünk azzal is, hogy mi minden kapcsán hallgattunk, amikor szólni kellett volna, és azzal is, hogy

az Akadémia nemegyszer elszenvedte az elmúlt korok politikai önkényuralmainak kényszerintézkedéseit,

és eleget tett az önkény kikényszerített elvárásainak.

Ezekről is számot adnak a kövek: az alapszabályba való császári beavatkozásról még Széchenyi életében (1858), a politikai okokból kizárt akadémikusokról (1920), a zsidó származásuk miatt üldözött magyar tudósokról (1944), a kommunista átszervezés miatt tagságuktól megfosztott akadémikusokról (1949). Az idővonal egyszerre lehet forrása a büszkeségnek és a szembenézésnek, a bocsánatkérésnek is. (…)

8.

Az idővonal rámutat a kiművelt emberfők szerepére az ország életében – ahogy alapítónk fogalmaz: „a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma”. Megdöbbentő Széchenyi előrelátása, hogy arisztokrataként nem az arisztokrácia, hanem a meritokrácia szerepét hangsúlyozta, azaz hogy

a kiválasztás alapja nem a származás, hanem a kiválóság, a „meritum”, az érdem. (…)

9.

Amit alapítónk a vagyon és a születési előjogok kapcsán megfogalmazott, a meritokrácia korában a magunk számára újrafogalmazhatjuk: „Minél több a tehetség, minél több a családban és az egyetemeken kapott tudás, annál nagyobb a felelősség és kötelesség. S mind azon számtalan életjó, melly úgyszólván, csak a szerencsés körülményekhez és neveltetéshez kapcsolódik, csak úgy nem válik keserűvé s néha méreggé, ha nemes közhasznú tettek által érdemeltetik meg.”

10.

Miközben a tudományos kiválóságot díjazzuk, a nemzetközi impaktot mérjük, a kifejtett hatás alapján ítéljük meg valakinek a munkáját, végigtekintve kiválóságaink során, Eötvös Lorándtól Simonyi Károlyig, Kodálytól Sólyom Lászlóig, Bibótól Mádl Ferencig, Deáktól Szabó Árpádig hangsúlyoznunk kell etikus gondolkodásukat, erkölcsi nagyságukat. (…)

11.

A tudósok egyik legnagyobb kísértése a hiúság, a hübrisz. Akadémiánk tagja, Márai Sándor így ír: „Egyszerre megrohan a világi éhség: rangot akarsz, helyzetet az emberek között, címet vagy érdemrendet, mindent, ami csillog, amit melledre akaszthatsz fityegőkben, névjegyedre nyomtathatsz üres és hangzatos szavakban. (…)

Maradj, címtelenül és dísztelenül, ember. S akkor csakugyan lesz valamilyen rangod az emberek között.”

A Nobel-díjas Karikó Katalin egyszerűbben fogalmaz: „Ha sok kutatónak nem lenne akkora az egója, jóval előbbre tarthatna a világ.” Bizony magamra is vehetem súlyos szavait.

12.

Számos akadémikusunk adta ki gondolatait, füveskönyvét, intelmeit. Hiúság? Vagy az üzenet átadásának vágya? Önkifejezés? Ne firtassuk. Forgatva Eötvös József Gondolatok című kötetét, megragadott a választott mottó. Anyja leveléből idéz:

„Ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond.”

Szívleljük meg egy hölgy bölcsességét, akinek fia és unokája is az Akadémia elnöke lett, akik miniszterként is szolgálták hazánkat: „Ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond.”

Készülve a mai avatóra, olvasva Széchenyi veretes sorait és Karikó Katalin friss gondolatait, megdöbbenve szembesültem avval, hogy milyen sokszor szólnak ugyanarról. De megismerve eszméiket, inkább szükségszerű, hogy – bár két évszázad választja el őket – hasonlókat írnak. (…)

„Borúra derű.” Köszönöm megtisztelő figyelmüket!