Eljön az idő, amikor meg kell válaszolnunk ezt a kérdést. Vajon működhet az „is-is”, vagy döntenünk kell?
Két okom volt nagyon sokáig nem választani a kereszténységet. Az egyik, hogy túl bűnösnek éreztem magam hozzá. A másik, hogy akik térítettek, egytől egyig bolondnak tűntek.
Nem születtem vallásos családba. Ha bántottak is, legalább senki nem hivatkozott Istenre, meg Jézus Krisztusra. Később azért erre is sor került. Tízévesen keresztelkedtem, majd rá egy hétre már gyóntam is. Akkor éreztem először, hogy a Szentlélek megérint és betölt. A kereszténységet a római katolikusokon keresztül tapasztaltam először, de nem kerültem kapcsolatba olyan hívővel, aki által megértettem volna.
Sok évvel később, mikor már aktív szenvedélybeteg voltam, jöttek a „hitgyülisek” és a Jehova tanúi. Előbbiek számomra túl zajosak voltak, a két jehovás idős néni szimpatikus volt – az kevésbé, hogy állandóan be akartak jönni a lakásunkba. Az amerikai marketinggel tuningolt újságjaik viszont lenyűgöztek.
Végül nem templomban, és nem is gyülekezetben tértem meg, még csak nem is egy ember által. Szomjas voltam és éhes, és mindenféle tanban kerestem az igazságot, a vigasztalást, míg egyszer csak hatalmas erővel belépett az életembe.
Megtérésem után, látva a kuszaságot a felekezetekben, elindultam szeretni az embereket. A római katolikusok között sok kincset találtam és sok jó embert ismertem meg, de
az Atya engem egyszerűen tanított: ahol vagy, ahogyan tudod, szeresd az embereket!
Nem olvastam a Bibliát, nem jártam gyülekezetekbe, és nem tanítványozott senki. Alig-alig imádkoztam, annyira elfoglalt a szeretet algoritmusának végrehajtása. Áldássá tett az Isten sokak számára, és örömmel szolgálok mind a mai napig.
Több ponton próbáltam bekapcsolódni a helyi egyházmegye munkájába: dolgoztam a karitásznál, segítettem a máltaiaknak, jártam civil és egyházi iskolákba drogprevenciózni. Mindeközben nagyon próbáltam jó római katolikus lenni. Egyre több szokást és hagyományt ismertem meg: imaformulákat, ünnepnapokat, nagy és misztikus gondolatokat. Már lett tömjénezőm, házioltárom, rózsafüzéreim, gyertyáim, Szűzanya-szobrom, több száz szentképem, térdeplőm, naptáram, kalendáriumom, szentségimádáskönyvem, katekizmusom, járattam római katolikus újságokat –
és egyszer csak azt vettem észre, hogy a hang, mely szeretetre intett, elhalkult.
A fény, mely megvilágította a szívemen a foltokat, amely könnyekké változtatta a traumáimat, elhomályosult. Azon görcsöltem, hogyan tehetnék még több jót. Mindeközben egy velem készült fotósorozat a világ egyik legrangosabb fotópályázatán, Amerikában első helyezést ért el. Csak azt éreztem akkor is, hogy lehetnék jobb ember. Egy két lábon járó feszület lettem. Nem így akartam követni Jézust.
Mindenhol túlbuzgónak bizonyultam. Próbáltam megfelelni a különböző egyházi hatalmaknak, aztán
rám szakadt a felismerés, hogy tulajdonképpen kit kell nekem követnem?
A római hagyományokat, vagy Jézus Krisztust? A klérust vagy Krisztust? Az egyik kizárja a másikat? Minél többet olvastam a Bibliát, annál inkább azt éreztem, hogy engem nagyon át akartak verni.
Amióta ki mertem lépni a római rabságomból, rengeteg protestáns tanítást meghallgattam és megvizsgáltam. Ugyanazt a jelenséget láttam: nagyon sokuknál nem Jézus szavai, tettei vannak a központban, hanem az, hogy a másik felekezet/hívő/szolgálat mit csinál rosszul. Vagy mit tanít a vezető/lelkész? Miért hibás ez vagy az az egyház? Ki, mit és hogyan nem ért a Bibliából? És természetesen lassan már mindenki okosabb Jézusnál is…
Visszatértem hát ahhoz a Hanghoz, aki szeretetre buzdított, és a Szentírásból is csak ezt hallom ki: Szeresd a Te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! Ha bárki oktalan vitába akar belevinni, igyekszem minél távolabb menni tőle.
A hitünk nem vízipisztolynak van.
Ahhoz túl sok a szomjazó, hogy egymást lövöldözzük az Élet vizével.
