A nagy szétdobáló és barátai a józan ész és a társadalmi párbeszéd képviselőit vallásellenesnek próbálják beállítani – alaptalanul.
Aki szerint bárki meg akarja akadályozni, hogy kereszt álljon a Gellért-hegyen, látogasson el a Szent Gellért térre, onnan pedig tekintsen fel a Citadella irányába! Azt fogja látni – ami a nyitóképen szerepel –, este látványos kivilágítással hangsúlyozva, hogy a Gellért-hegyen nyugodtan lehet keresztet állítani. Ez a népszerűnek is nevezhető installáció – bármikor jártam arra, sosem állt magányosan a sziklán, mindig akadtak városnézők, kirándulók, családok, párok, akik szívesen időztek a tövében – a maga csendes kiállásával azt is üzeni, hogy akik keresztellenességről beszélnek a Gellért-hegy és a magyar társadalom kapcsolatát illetően, nem mondanak igazat. És akkor még nem említettük, hogy az Erzsébet hídon Pest felől átkelve igen látványosan ragyog Szent Gellért szobrának ékeként ugyancsak egy kereszt. Nyugodtan ott lehet, senki nem kívánja eltávolítani. Ahogy a Margit híd megrongált kőkeresztjeinek pótlásáról is gondoskodott a főpolgármester.
Ami ellen egyre többen tiltakoznak, az egyrészt egy műemlék olyan szintű módosítása, amely az alkotó örököseinek tiltakozása ismeretében leginkább erőszakos deformációnak tűnik. Mindegy, hogy keresztet, galambot, hatágú csillagot vagy bármilyen más jelképet akarna elhelyezni ott hatóság, vagy más szervezet, netán magánszemély, az erkölcsi értelemben mindenképp bűn lenne. A jog hazánkban ennél megengedőbb – abban az értelemben legalábbis, hogy ha a jogalkotók el akarnak érni valamit, de azt bármilyen törvény tiltja, átírják a jogot. Láttunk már erre példát, nem is egyszer.
A tiltakozás másik, ugyancsak legitim forrása a társadalom tagjainak megosztása. Nem arról van szó ugyanis, hogy valakiben felmerült egy ötlet – mi lenne, ha kereszt kerülne a Szabadság-szobor talapzatára, induljon erről össznemzeti párbeszéd, hallgassuk meg egymást –, dehogy! Bejelentették, hogy ott márpedig kereszt lesz. Aki pedig ezzel nem ért egyet, az keresztényellenes, nemzetellenes, baloldali, liberális stb. Így vált a kereszténységet hitelesen és bátran képviselő Hofher József szerzetes papból „keresztellenes jezsuita”, legalábbis a pártállami propaganda szerint.
Azon egyébként lehet vitázni, hogy „Hofi atya” írásának stílusa mennyire alkalmas higgadt párbeszéd előmozdítására – szerkesztőségen belül mi is lefolytattuk ezt a vitát, amikor beérkezett az írás. Úgy döntöttünk, ez az ő véleménye, az ő stílusa, amit nem üdvözlünk, de elfogadunk, és megengedjük, hogy kifejeződjön ebben a formában is a fájdalom, a megtörtség, ami József atya szívében jelen van. A „keresztvédőkből” áradó papgyűlöletre pedig nem azért mutattunk rá, mintha másféle gyűlöletbeszédet helyesnek tartanánk. A Szemlélek munkatársaiként eddig is élen jártunk mindenféle verbális embertelenség elleni fellépésben, ezzel együtt
fájónak tartjuk, ha magukat kereszténynek gondolók a kereszténységre hivatkozva fordulnak szembe saját hitük tanításával.
A tiltakozás harmadik, élő hitű keresztények számára leginkább elszomorító aspektusa magához a kereszténységhez kapcsolódik. Arról a hitről van szó, amiről Gulyás Gergely miniszter azt nyilatkozta, hogy felesleges naponta hangsúlyozni, és adott esetben nem csupán felesleges, de kontraproduktív is lehet a „kereszténykedés”. És itt jön képbe a „hanyatló Nyugatnak” példát mutatni szándékozó érvelés, egy olyan pártember részéről, akinek politikai alakulata a korrupciós ranglista csúcsára repítette a magyar államot, amely politikai csoportosulás vezetői nem győzik körbeudvarolni az ezek szerint „nem hanyatló Kelet” keresztényüldöző diktátorait, egyszersmind ellenségessé transzformálni korábbi baráti kapcsolatrendszerünket. Közben szinte kórusban kacagnak a pártelit tagjai kórházaink lesújtó állapotán… Nagyon hosszú lista következhetne itt arról, hogy mi minden miatt lenne oka szégyenkezni, bocsánatot kérni hazánk politikai vezetőinek, amely
visszaélések lefedésére tökéletesen alkalmasnak tűnik a sokak által gumicsontnak titulált keresztvita.
Pedig nagy itt a tét, és ezt néhány nemzetközi példa is mutatja. Ott van például Markus Söder bajor tartományi miniszterelnökként kezdeményezett „közkeresztezése”, amely ellen határozottan és egységesen tiltakoztak a német katolikus és evangélikus közösség vezetői. Ahogy az akkori parázs vitáról a Szemléleken beszámoltunk, „a katolikus és az evangélikus vezetők ugyanis nem eltávolíttatni, letagadni, eltüntetni akarnak kereszteket bárhonnan, amint erre egyesek tévesen következtethetnek, hanem a bevezetés módjával nem értenek egyet – főként az előzetes párbeszéd, vita hiányát emelték ki.” Érdemes újraolvasni a 2018-as történet összefoglalóját, sok párhuzam vonható ugyanis a mostani hazai „keresztezési” szándék és a bajor állami látszatkereszténykedés között.
De emlékezhetünk egy másik elhíresült „politikai keresztény”, az olasz Matteo Salvini vallást és pártoskodást összemosni próbáló performanszára, amely ellen hamar és ugyancsak jól hallhatóan tiltakozott több egyházi vezető.
– A keresztény lelkiismeretnek össze kellene rezzennie felháborodásában és megalázottságában, amikor azt látja, hogy kereskednek vele, hamis módon használják. Isten eszközként való használatára Krisztus reakciója az, hogy kiűzi a kereskedőket a templomból – fogalmazott akkor Antonio Spadaro, a La Civiltà Cattolica folyóirat főszerkesztője. A Famiglia Cristiana című lap pedig a „bálványimádó szuverenizmus” kifejezést használta. Elgondolkodtató.
A német és az olasz egyházi vezetők ugyanazon okból szólaltak meg hamar és markánsan, amiért nem teszik ezt most épp hazai kollégáik (egy beszédes kivételtől eltekintve): mert olyan a kapcsolatuk az állammal, amilyen.
Van, ahol nem pártpolitikai érdekből szólalnak meg vagy hallgatnak az adott nemzet keresztény vezetői, és főleg nem a pártpropagandát, hanem az evangéliumot hirdetik, amikor megnyilvánulnak.
Hogy odakerül-e a kereszt arra a talapzatra? Erre nem csupán nem illik fogadni, de nincs is semmi közünk hozzá: lehet petíciót indítani érte vagy ellene, a társadalmat érintő döntések ma Magyarországon nem a társadalom bevonásával születnek. És még arra sincs esély, hogy józan érveléssel ki lehessen fogni a szelet a kereszténységet erőből politikai eszközként használni kívánók vitorlájából, ahogy a „Makovecz-templom” esetében sikerült. Abban az ügyben feltételezhetően azért állt le a propaganda és a mögötte álló hatalmi gépezet, mert belátták, hogy egy templomot fel is kell szentelni, ott jó lenne misét is bemutatni, ahhoz pedig kevés a viszonylag hallgatag egyházi asszisztálás. Mert pozitív szándék valószínűleg soha nem is létezett a szinkretista terv befogadására. Most elég hanyatlónyugatozni, és még az sem fog gondot okozni, hogy találjanak egy „békés” lelkészt, papot, akár püspököt, aki megáldja majd nekik a keresztjüket.
Annyi lehetőségünk maradt, hogy megállapítsuk: amennyiben ilyen előzményeket követően tényleg keresztmotívum kerül a Szabadság-szobor talapzatára, az a farizeusság, avagy a bálványimádó szuverenizmus mementója lesz.
