Nem csak a kommentszekcióból tűnt el a lélek

Néhány napja két olyan esemény is történt, ami egy nagyon is létező jelenségre hívja fel a figyelmet: lassan eltűnik a társadalomból az együttérzés.

Az egyik történet két főszereplője egy világhírű énekesnő és egy magyar hírportál. Teljesen lényegtelen persze, hogy egy énekesnőről vagy Ildikóról, a postásról van szó, mert bármelyikükről írja azt a sajtó, vagy mondja azt a szomszéd, hogy „kórházba szállították, mivel szünet nélkül hisztériázott, divatos kifejezéssel élve, pánikroham gyötörte”, az az érzéketlenség melegágya.

És ez a mondat így megjelent egy magyar internetes oldalon.

Én pedig azt éreztem, hogy szélmalomharcot vívok, amikor arról írok, hogy igenis lehet depressziós a keresztény ember (is), és a mentális betegség is betegség, mint a vakbélgyulladás. Az érzéketlenség és a lelketlenség úgy terjed társadalmunkban, mint a pestis. Furcsa ez egy olyan országban, ahol naponta legalább kétszer hallhatjuk valamelyik politikustól, hogy „ez egy keresztény ország”. Nekem a keresztény értékrendbe nagyon nem fér bele, hogy azokba rúgjunk bele, akik a legszegényebbek, a legelesettebbek, a leggyengébbek – a pánik-, vagy akármilyen beteg pedig idetartozik.

A gyanútlan olvasó pedig egyfajta önigazolást kap, hogy teljesen rendben van, ha ezen poénkodik a kommentszekcióban, vagy a haverokkal sörözés közben.

Mintha folyamatosan, görcsösen keresnénk valakit, akit megbélyegezhetünk, felcímkézhetünk, bánthatunk.

Két lábon járó bokszzsákként tekintünk a nálunk gyengébbre, és valamiféle felsőbbrendűség miatt felhatalmazva érezzük magunkat, hogy belerúgjunk. Kontroll nélkül lehet bagatellizálni és gúnyt űzni más betegségéből, lelki nehézségéből. Hogy mit tanítunk ezzel a saját gyerekeinknek, abba belegondolni sem merek – az biztos, hogy nem elfogadást és nem toleranciát, amikről kezdem azt gondolni, hogy csak divatos kifejezések, amiket látványosan a zászlóra lehet tűzni, de kicsit sem karolnak fel mindenkit. Ahogyan én látom, a világ egyik fele fröcsögve harsogja, hogy nem jó irány, ha „túlságosan érzékenyek” vagyunk, a másik fele pedig vehemensen ordítja, hogy éljen az elfogadás. Mégis, amikor az ilyen írások alatt megnézem a kommenteket, azt látom, hogy kéz a kézben szépen elnevetgél egymással a két csoport.

Hol van az emberség? Hol van az együttérzés? Hol van a lélek?

Mert ugye emlékszünk még arra, hogy az autósok azt kiabálták a híd korlátján kívül álló fiatalembernek, hogy „ugorj!”…

A második történet főszereplője egy négyéves kisfiú, aki történetesen a brit királyi családba született. Ez már önmagában elég teher, pláne, ha több millió szempár figyeli egy ünnepség alatt. A kisfiú, mint bármelyik korabeli gyerek, egy idő után megunta a látványos, de több órás felvonulást, és fáradtságában grimaszolt és ellenkezett picit az anyukájával, aki gondoskodóan simogatta a hátát. Alig egy órával a felvonulás után milyen kommentek árasztották el a közösségi oldalt? Hogy a négyéves gyerek egy hisztérika, az anyjának pedig meg kellene tanulnia már gyereket nevelni. Tessék mondani,

mikor lett mindenki képzett pszichológus, óvónő és nevelési tanácsadó?

Hány anyuka érzi így is kellemetlenül magát, mert a gyerkőce esetleg földhöz vágja magát a bolt közepén, ő pedig csak az ítélkező pillantásokat kapja?

„Az én fiam is ilyen volt. Sokáig nem mentünk sehová, ahol egy vagy több órát kellett egy helyben ülnie, mert tudtam, hogy katasztrófa lesz, és ítélkezni fog a többi ember miatta… Minden elismerésem az édesanyjáé, hiszen nem volt más választásuk, mint részt venni ezen az eseményen, neki pedig órákon át le kellett foglalni, és kézben kellett tartani a helyzetet” – írta egy kommentelő a neten. Ítélkezés és okoskodás helyett, tehetnénk úgy is, mint a hozzászóló, aki „összeszorított foggal” szurkolt a herceg anyukájának. Mert minden anya keményen próbálkozik, és minden olyan mondat, amelyet úgy kezdünk, hogy „Úgy kellene csinálnod…”, „Meg kellene próbálnod…”, „Az én gyerekem bezzeg soha nem tenné…”, szóval ezek a mondatok igazságtalanok, sértők, és sokszor még hazugok is. Miért címkézünk meg anyákat és négyéves gyerekeket?

Miért okoskodunk és osztogatunk kéretlen tanácsokat?

Miért kell mindig marni, ahelyett, hogy megsimogatnánk a másikat, vagy kezet nyújtanánk annak, aki a hídon áll, akit pánikroham kínoz, vagy aki csak együttérzésre vágyik?

Baranyai Enikő
vendégszerző