Sokkal fontosabb üzenete van a jászberényi választási eredménynek, mint elsőre sokan gondolnák.
A közelmúltban baráti körben beszélgetve egyetértettünk abban, hogy a pártok ideje lejárt. És tessék: néhány nap múlva a jászberényi időközi polgármester-választás hivatalos eredményeit közlő listán jócskán le kell görgetni az ember lányának, hogy a jelölő szervezetek közt egyáltalán pártra bukkanjon. Ráadásul a szekértáboros gondolkodás világában megrekedt érdeklődő csak a kispadon lel némi megbékélést, merthogy egyéni választókerületből nem, csak a kompenzációs listáról jutott be pártjelölt a képviselőtestületbe, a többiek mind a Közösen Jászberényért Egyesület támogatottjai. Oké, a polgármesterről lehet tudni, hogy papíron jobbikos, de nem pártzászló alatt indult, és elmondása szerint pártjának országos politikája nem szól bele az ő városvezetésébe. A jászberényiek, úgy látszik, hisznek neki. Meg még 10 jelöltnek, akik az egyéni választókerületekben ugyanennek a civil szervezetnek a “színeiben” indultak. Azért teszem idézőjelbe a “színei”-t, mert kétségem sincs afelől, hogy ők 11-en
nem fújnak mindenben egy követ, nem is tagadják, hogy mely pártokkal szimpatizálnak, mégis úgy gondolták, megpróbálják együtt.
És itt a lényeg!
A politikai elemzők jó része – meg apukám – szerint az ilyen választási eredménynek nincs semmi jövője. Már
az összefogás gondolata is teljes kudarc szokott lenni
itt, Magyarországon. És hosszú távon nem lehet olyan emberekkel együtt dolgozni, akikkel homlokegyenest mást gondolunk a világról (bár Németországban azért csak kitartott a nagykoalíció 12 éven keresztül). Igen, ha nálunk pártok próbálnak összefogni, az általában keserves kötélhúzásba, olykor nevetséges szócsatákba, egymásnak üzengetésekbe fullad, sőt a koalíciós kísérlet leggyengébb láncszeme általában fel is számolja önmagát. Így szűnt meg az SZDSZ, az FKGP, és végül az MDF is (itt jegyzem meg, a keresztény értelmiségnek érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a KDNP vajon miért és hogyan maradt eddig a felszínen?).
De vissza Jászberényhez!
Furcsa, mégis melengetően bizsergető érzés fogott el: a megszokott dolgok meglepetésszerű hiánya és a szabadság még ismeretlen egyvelege. Az érzés átadásához nagyon akartam valami hasonlatot találni, de rájöttem, erre még nincsen analógiám. Aztán olvastam egy kis Tamás Gáspár Miklóst – igen, én is azok közé tartozom, akiknek szükségük van néha a halálra a méltó figyelemhez –, aki 2019-ben a rendszerváltásban való össznemzeti csalódásról szóló cikkében azt írta:
“Az 1989-es rendszerváltás két újdonsága – a privatizálás és a többpártrendszer – maradt meg, mindkettő közutálatnak örvend.”
Aztán elgondolkodtam azon is, hogy
demokráciánk krisztusi korba lépett, így épp itt az ideje, hogy valami megújító, felforgató és igaz dolog történjen velünk!
A korosztályom nagy része – akiknek a szülei “váltották a rendszert” – most csalódott. Nem kárhoztatunk senkit, de az elmúlt 32 év eredményeinek láttán reggelente inkább visszafeküdnénk az ágyunkba, semmint hogy a kreativitásunkat, a tudásunkat, a tettrekészségünket elképzelt állampolgárok álproblémáinak megoldására pazaroljuk. Merthogy most ezt várják el tőlünk. Hogy nyilatkozzunk: jobbra vagy balra. Itt fasiszta vagy, ott hazaáruló. És döntünk, hogy akkor inkább a multik, vagy külföld. Vagy szedjük a gyógyszert. Tudom, kicsit meredek az összefüggés, de higgyétek el, számtalan beszélgetésen vagyok túl, melynek mélyén az életöröm, a kitűzött célok és a motiváció teljes hiánya bokrosodik, és kezd éppen rügyet fakasztani. És ez nem véletlen.
A jászberényi választás eredményeit látva
elképzeltem egy pártok nélküli világot
(legalábbis egy olyat, ahol a közügyek intézésében a pártok másodlagosak). Olyat, amilyenben nem néznek rám vissza kék plakátokról ismeretlen arcok, leellenőrizhetetlen információkkal. Elképzeltem egy olyan valóságot, amelyben nem kell minden nap harcban éreznem magam, és amelyben az országgyűlési képviselőink esténként Széchenyit és Deákot olvasnak, nem Győzikével szövetkeznek.
A Népszava riportere jelen volt a választások napján a helyszínen, és a következő mondatokat idézte a cikkében a helyi lakosoktól:
“Nem lesz itt jó sehogy. Se akkor, ha vörös, se ha narancssárga, se ha zöld színben nyer bárki. Olyan mélyek az ellentétek, olyan erős az indulat egyik pártban a másik felé, egyik emberben a másik irányába, hogy 50 év is kevés lesz ezt helyreállítani. Nemcsak Jászberényben van így, országos probléma, de hát mindenki helyben érzi a bőrén leginkább, milyen rossz irányba haladunk.”
Pedig haladhatnánk jó irányba is. Például úgy, hogy pártállástól függetlenül közösen teszünk közös ügyeinkért.
Amiben ma még kevesen hisznek, az holnap a valóságunk lehet.
És miért ne lenne?