Az elmúlt hetekben egymást érték azok a felkavaró hírek az egyház környékéről, amelyek elsősorban, de nem kizárólag szexuális bántalmazási eseteket hoztak napvilágra, olykor köztiszteletben álló személyekkel kapcsolatban is, akik eddig minden gyanú felett álltak. Az idei év első felében ugyanakkor egyértelműen kiderült, hogy a bántalmazások nem feltétlenül állnak összefüggésben a katolikus cölibátussal – a német protestánsok jelentése is lesújtó adatokat tartalmazott.
Az elmúlt napokban a taizéi közösség tagjai maguk is megdöbbenve értesültek arról, hogy jogerős bírósági ítélet született egy volt testvérük ügyében: az ötvenhárom éves Emmanuel C.-t, aki tizenkilenc éves kora óta a közösséghez tartozott, egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a tours-i bíróság.
Azonban nem az ítélet ténye, hanem az oka váltott ki meglepetést. 2019 őszén ugyanis egy nő bizalmasan elmesélte a közösség akkori perjelének, Alois testvérnek, hogy az egyik testvér hosszú ideje függőségi viszonyban tartja, szexuálisan is bántalmazta. A közösség vezetőjének jelzésére a hatóság haladéktalanul vizsgálatot indított, melynek idejére a testvér vizsgálati fogságba került, ahonnan 2020-ban szabadult.
A bírósági ítélet azonban azért született, mert az egykori taizéi szerzetes számítógépének átvizsgálása során nyolc terabyte-nyi pornográf felvételt találtak, zömében gyerekekről. Az eredeti bántalmazási vád sorsáról semmit nem lehet tudni.
Mivel Emmanuel C.-n kívül még három szerzetes ellen érkeztek panaszok (ketten közülük ekkor már nem éltek), a közösség teljes átláthatóságra kezdett törekedni: átfogó biztonsági és megelőzési intézkedéseket hoztak, és lehetőséget biztosítottak arra, hogy a szerzetesi közösséget felkereső fiatalok nyíltan kérdéseket tehessenek fel az üggyel kapcsolatban – e beszélgetési lehetőséggel pedig sokan élnek is.
Alighogy elcsitultak a taizéi testvér ellen hozott első bírósági ítélet keltette hullámok, máris arról lehetett értesülni, hogy a Jeruzsálemi Monasztikus Testvéri Közösség hivatalosan elismerte: alapítója, Pierre-Marie Delfieux évtizedeken át lelkileg és szexuálisan bántalmazta azt az Anne Mardont, aki 2019 végén megjelent könyvében vádolta meg először erőszakkal a közösség alapítóját. A közösség egyébként már 2020-tól lépéseket tett az eset feltárására, a bántalmazások bejelentésére szolgáló felületet is létrehoztak, s miután a Vatikán is életmódjuk megreformálását írta elő számukra, nem dugták homokba a fejüket. A nyilvános beismerés azonban így is megrázó erejű volt, bár július 15-én, a bejelentés napján még nem lehetett tudni, hogy a francia egyházban ezzel még nem ért véget a szomorú eseménysor.
A két nappal később napvilágra került Emmausz-jelentés szerint ugyanis a 20. század második felének egyik legnépszerűbb és legtekintélyesebb katolikus alakja, Henri Grouès, ismertebb nevén Pierre abbé, az Emmausz Közösség alapítója szintén évtizedeken át zaklatott nőket. A Pierre abbé elleni zaklatási vádak már 2023 júniusa óta ismertek voltak: ekkor kereste fel az Emmausz Közösség vezetőségét egy nő, aki állítása szerint még kiskorúként szenvedett el erőszakos közeledést a nála ötven évvel idősebb kapucinus szerzetestől. Az első sokkhatás után a közösség megbízta a diszkrimináció ellen, a nemi egyenlőségért folytatott erőfeszítéseiről közismert Egaé csoport vezetőjét, a főként a szexualizált erőszak ellen küzdő Caroline de Haast az ügy kivizsgálásával. A július 17-én kiadott beszámoló megerősítette a vádak helytállóságát: az 1970-es évek végétől 2005-ig tartó időszakban a vizsgálat szerint legalább hat nő volt áldozata erőszakos közeledésnek és zaklatásnak Pierre abbé részéről, de egyikük sem merte jelenteni a történteket. A szerzetes, akit tizenhat alkalommal kiáltottak ki Franciaország legnépszerűbb emberének, s aki mérhetetlenül sokat tett a szegényekért, a hajléktalanokért és az iratok nélkül érkező bevándorlókért, akkora közmegbecsülésnek örvendett, hogy képtelenségnek tűnt bármit felhozni ellene. Az Emmausznál egyébként íratlan szabály volt, hogy női munkatársak nem maradhatnak egyedül az alapítóval, és élete vége felé maga Pierre abbé is megvallotta, hogy vétett tisztasági fogadalma ellen.
Ilyen gyors egymásutánban érkező megdöbbentő hírek hallatán természetesen sokféle reakció születhet. Ostobaság lenne azt állítani, hogy Pierre-Marie Delfieux és Pierre abbé életműve összeomlott: az általuk alapított közösségek mérhetetlenül sok jót tettek és tesznek, és a közösségek tagjai nem ítélhetők meg alapítójuk súlyos hibái alapján. Ugyanakkor szintén ostobaság lenne elkendőzni azokat a tényeket, amelyekre most fényt derült. Nem is csupán magáról a két alapítóról vagy a szörnyűségeket számítógépén tároló egykori taizéi szerzetesről van szó, hanem több, átfogó jelentőségű tényezőről.
Először is az új alapítású szerzetesi és más vallási közösségekről, amelyek alapítóival és tagjaival kapcsolatban egymás után derül fény egészen súlyos visszaélésekre (Az atyák árulása című könyvében Céline Hoyeau fájdalmasan sok ilyen esetet tekint át). Vajon hogyan történhetett meg, hogy oly sokan évtizedeken át komoly bántalmazásokat követhettek el?
Milyen visszásságai vannak egy-egy személy rajongásig fokozódó különleges tiszteletének?
És mivel magyarázható, hogy az új közösségek évtizedekig nagyobb egyházi megbecsülésben részesültek, mint a hagyományos rendek? Másodsorban a szexualitáshoz fűződő keresztény viszonyról is szó van. Oly sokszor számít tabunak a szexualitás témaköre keresztény csoportokban, hogy
a tabu árnyékában számos nemkívánatos dolog történhet.
És végül szó van a hallgatás és a beszéd, az elkendőzés és a nyíltság kultúrájának kérdéséről: a szembenézésre sokszor túl későn kerül sor, akkor, amikor az áldozatok már felmentve érzik magukat a beszéd és az őszinteség ki nem mondott tilalma alól.
Miért van oly sok akadálya keresztény közegben az őszinteség kultúrájának?
Természetesen igaz, hogy a keresztény közösségeknek nem feltétlenül ezek a legnagyobb problémái. Természetesen igaz, hogy kár lenne, ha túlzott mértékű figyelem irányulna a bántalmazási ügyekre, mert torz képet eredményezhetnek a kereszténység és az egyházak teljes valóságáról. Természetesen igaz, hogy az újabb és újabb napvilágra kerülő esetek csak tovább rontják a kereszténység amúgy sem mindig kedvező megítélését. Természetesen igaz, hogy nem kizárólag egyházi kötődésű jelenségről van szó (gondoljunk csak a nemrég megismert új-zélandi vizsgálat eredményére, amely szerint az elmúlt hetven évben kétszázezer kiskorú szenvedett el szexuális és egyéb bántalmazást az ország intézményeiben, bár sajnálatos módon arányaiban gyakrabban olyan intézmények falai között, amelyek egyházi fenntartásban voltak). De a figyelem hiánya és a mögöttes jelenségek felmérésének elmulasztása szintén csak torz képet eredményezhet, egy olyan kereszténység képét, amely főként önnön vonásainak szépítgetésében érdekelt.
Mindezzel együtt az is bizonyos, hogy
a szexuális és lelki bántalmazás problematikája katolikus kontextusban nem korlátozható a cölibátus kérdésére.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a bántalmazások megtörténtét, a feltárás elmulasztását és az egész kérdéskör tabuizálását valamennyi egyház és felekezet körében más-más kulturális minták teszik lehetővé. Más szóval minden egyházban kialakulnak olyan struktúrák, gyakorlati modellek, kapcsolati rendszerek, beszédmódok és magatartási elvárások (azaz olyan kulturális minták), amelyek kedveznek a bántalmazások elkövetésének, és nem kedveznek a leleplezésnek és a feldolgozásnak. Mi sem tanúsítja ezt jobban, mint az a jelentés, amely idén januárban jelent meg a Német Protestáns Egyház (EKD) bántalmazási ügyeiről és a bántalmazások mögött rejlő magatartásmintákról. Már a jelentés kiadása előtt tudni lehetett, hogy az eredmények nem fognak olyan heves reakciót kiváltani, mint a 2018-ban összeállított katolikus tényfeltárás (MHD-vizsgálat), de több hullámban hatalmas sokkot fognak okozni.
„Sok mindenre számítottam, de az összkép még így is megrendített”, mondta január 25-én, az úgynevezett Forum-jelentés (link) közreadásának napján Kirsten Fehrs püspök, az EKD tanácsának elnöke. A reakció jogos: a felmérés szerint 1946-tól több mint 9000 gyermek és fiatal szenvedte el a bántalmazás valamilyen formáját (egyrészt fizikai formában, erőszakos testi érintéstől a nemi aktusig, másrészt pornográf felvételek megtekintésének kényszerét és egyéb kényszereket), és 3500 elkövetővel lehet számolni, akik túlnyomó többsége házas volt. „Nem védtük meg őket, amikor áldozatok lettek, és nem bántunk velük méltón, amikor összeszedték a bátorságukat, és jelentették a sérelmüket”, fogalmazott Kirsten Fehrs.
A Forum-jelentésből kitűnik, hogy a bántalmazások hátterében egyebek mellett a sajátos protestáns öntudat húzódott: a tartományi egyházak hivatalos képviselői azt a benyomást keltették, hogy a protestantizmus az összes többi felekezet fölött áll, képviselői szinte „magasabb rendűek” másoknál, s ugyanebből az okból kifolyólag egyházi környezetben az esetleges panaszokat sem vették komolyan – elvégre mi baj történhetne egy ilyen kiváló intézményben? Beszédes adat, hogy a bántalmazások elkövetése után átlagosan 35 év telt el, mire a panaszok eljutottak az egyházi vezetőkhöz (az EKD karitatív szervezeteinek esetében közel 50 év). Az elkövetők szinte kivétel nélkül férfiak voltak, átlagosan negyvenévesek – és házasok. Szintén beszédes adat, hogy a húsz német tartományi egyház közül egyetlen olyan volt, amely a vizsgálathoz rendelkezésére bocsátotta a lelkészek személyi aktáit (a pontos számadatok ezért nehezen állapíthatók meg).
Ebből is pontosan kitűnik, hogy
a bántalmazások nem feltétlenül az elkövetők életállapotával (például nőtlen életformájával) állnak összefüggésben, de még csak nem is feltétlenül az egyházi státuszukkal,
hiszen Svájcban, ahol laikusok is jelentős szerepet játszanak az egyházak vezetésében, szintén megdöbbentő adatok kerültek nyilvánosságra a bántalmazásokkal kapcsolatban. Az elmúlt években mindenesetre megmutatkozott: bármilyen környezetben és vallási kultúrában kerül is sor bántalmazásokra,
a legfontosabb, hogy az áldozatok figyelemben részesüljenek, meghallgassák és komolyan vegyék őket;
a második lépés csak az egyházak tekintélyi és hatalmi viszonyainak felülvizsgálata lehet, azt kutatva, hogy milyen berendezkedés kedvezhet nemcsak a bántalmazások elkövetésének, de az elhallgatásuknak is.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
