Karizmatikusok, nyelveken éneklők – nem részegek ezek!

A szentlelkes megújulás újkori hulláma bő egy évszázada indult el, és kisebb-nagyobb apály-dagály után ismét erőteljes növekedésben van. De mi is ez a mozgalom?

Bár a keresztény zene sokáig az orgonát és a jól nevelt unatkozást jelentette leginkább, ma külön műfaj a keresztény dicsőítés – vagyis az Isten szeretetét, szépségét, jóságát hirdető énekek –, a legváltozatosabb stílusban: a lágy, romantikus dallamoktól a pop és a rock fokozatain át a rapig vagy a hiphopig. A dicsőítő csapatok, amelyek általában egy-egy gyülekezet zenei szolgálataként indultak, sem technikailag, sem zeneileg nem maradnak el a nagy együttesektől, és nem csupán istentiszteleteken szolgálnak, hanem koncerteznek és lemezeket is kiadnak. Idehaza az „Ez az a nap!” és néhány más rendezvény keretében találkozhatunk ilyen zenével utcán és stadionokban is. Bár kívülről kicsit furcsának, “kótyagosnak” tűnhetnek a tapsoló, táncoló emberek, ahogy együtt énekelnek a színpadon állókkal, és időnként szinte extázisban kiáltozzák Jézus nevét,

aki bemerészkedik közéjük, magával ragadó örömöt, kedvességet, befogadást tapasztalhat.

Éppen azt, aminek hiányát gyakran vetik a “hagyományos” keresztény gyülekezetek szemére…

Míg a szerzetes közösségek száma és létszáma a felvilágosodás óta fokozatosan csökken, a megújulás új közösségi formákat hozott: a Magyarországon is működő közösségek közül Franciaországból indult például a Taizé mozgalom, a Chemin Neuf (Új Út), a Nyolc Boldogság és az Emmánuel Közösség, Angliából a Cor et Lumen Christi, Olaszországból a Fokoláre. A megújulás gyümölcsei többek között a hazai alapítású Emmausz, a Szeretet földje, valamint az Új Jeruzsálem közösség, sőt a XX. század elején született Szociális Testvérek Társasága is. Az ősi kincsek újrafelfedezése a világméretű Imádság Háza kezdeményezés is, amely a Dávid király által alapított – és az örökimádó szerzetesrendek által továbbvitt – szüntelen dicsőítés hagyományát újítja meg a mai körülményekre adaptálva.

Honnan a kereszténységnek ez a meglepő megjelenési formája?

A huszadik század első napján egy elszánt kis csapat imádkozott Topekában a megújulásért, a Szentlélek új kiáradásáért. Szerették volna átélni mindazt, amiről a Bibliában olvashatunk: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön” – írja a 126. Zsoltár, és pünkösdkor az apostolok beszédét mindenki a maga nyelvén hallja, mintegy a bábeli zűrzavar fordítottjaként. Márknál pedig Jézus azt ígéri: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” Az apostolok pedig valóban gyógyítanak, és

a fiatal egyházban mindennapos a „nyelvima”, és annak magyarázata is, akárcsak a prófétai szolgálat, sőt számos halott feltámasztásáról is olvashatunk.

Sok teológus szerint azonban ezek a rendkívüli jelek csak az egyház kezdetén voltak szükségesek, ma ilyesmi már nem történik. A topekai imacsoport, majd később a Los Angeles-i Azusa Street-i gyülekezet mégis megtapasztalta, hogy valóban történhetnek korunkban is csodák. Ezek a tapasztalatok – az új nyelvek, a csodálatos gyógyulások, a szenvedélybetegségekből való szabadulások – egy egészen új keresztény áramlatot indítottak el, a pünkösdi mozgalmat. Eleinte a többi protestáns egyház gyanakvással figyelte ezeket a jelenségeket, később azonban sokukat szintén elérte a megújulás hulláma. Érdekes élmény a “nagy öregeket” hallgatva-olvasva felismerni, hogy a világ minden táján egyszerre, hasonló módon elinduló ébredés kis csoportjai sokáig azt gondolták, ők az egyedüliek, akikre “rázuhant” a Lélek, és apránként találtak egymásra, fedezték fel, hogy ennek a nemzedéknek “a Szentlélek eseménnyé lett“. A katolikusok is imádkoztak az új pünkösdért már a XIX. század vége óta, de 1967-ben áradt ki először olyan erővel a Lélek fiatal egyetemistákra, ahogyan a régi misztikusok, köztük Avilai Teréz, Assisi Ferenc, vagy Lisieux-i Teréz és Alacoque Margit ismerték.

Új életre ébredés – új istenkép

A lélek-keresztségnek, újjászületésnek, ébredésnek nevezett személyes találkozás Istennel egy újfajta keresztény élethez vezet. Akik átélték, azok megtapasztalták, hogy Isten valóban az a tékozlóan szerető apa, aki a kapuban lesi elkóborolt fiát, és elébe fut, amikor a tékozló hazatér. Akik átélték, azok megértik, hogy ez a szeretet ajándék, nem kell és nem is lehet kiérdemelni, hanem csakis gyermeki örömmel elfogadni és viszonozni. Tehát nem kell semmit teljesítenünk, hogy Isten szeressen minket, hanem meghívást kaptunk a végtelen és feltétlen szeretet befogadására, viszonzására és továbbadására. Ebből fakad a szeretet öröme és cselekvése:

olyan gazdagon megajándékoz bennünket a “Papánk”, hogy nem akarjuk, nem is tudjuk magunkban tartani, tehát megosztjuk.

Ebből a szemszögből nézve új értelmet nyer a választott nép egész története, a próféták és a törvények, sőt a választott népet valóban idősebb testvéreinknek érezzük; megértjük, hogy a parancsolatok az élet útját mutatják, hogy a bűn azért rossz, mert rombolja a szeretetkapcsolatokat Istennel és embertársainkkal. Megértjük és megtapasztaljuk, hogy Isten tényleg a legapróbb ügyeinket, gondolatainkat is ismeri, mégis elmondhatunk neki mindent, nem unja, nem kicsinyelli, és nem sértődik meg. Nincs olyan, hogy ne hallgatná meg a kéréseinket, panaszainkat – de ő tényleg tudja, mire van szükségünk, ezért sokszor nem azt adja, amit kérünk, hanem annál jobbat. Igaz, ezt néha nem könnyű kivárni, de utólag mindig látszik, hogy az ő terve, időzítése, megoldása a jobb. Ha nem vagyunk kíváncsiak az ő terveire, akkor engedi, hogy a magunk feje után menjünk, és akár falba ütközzünk vagy szakadékba zuhanjunk – és készen áll segíteni, amint végre hozzá kiáltunk. De soha nem kényszerít, nem zsarol, nem fenyeget és nem hagy el. Mi szoktuk őt hagyni – a figyelmünkön kívül.

Ez a megújult, eleven kereszténység ugyanakkor nem felejti el a régi kincseket. A karizmatikus katolikusok örömmel kérik, fogadják és használják a Lélek ajándékait, a karizmákat, a természet fölötti adományokat is, mint a prófétai szó, a nyelvek adománya, vagy a gyógyítás ajándéka. Ugyanakkor

szeretik az Egyházat, tisztelettel és hálásan táplálkoznak a szentségekből és a Szentírásból, újra felfedezik a misztikusokat, hűségesen őrzik az apostoli hitet, örömmel vesznek részt a liturgiában

– ugyanakkor bátran nyúlnak új nyelvi-zenei formákhoz, elhagyják a kiüresedett külsőségeket, hogy újra felragyoghassanak az értékes tartalmak.

Gyógyulnak a megosztottság sebei

A felekezetek közötti súlyos feszültségek és harcok évszázadai után – amikor keresztény nemzetek egymás ellen harcoltak a reformáció időszakában, és az egyre újabb felekezetek mind önmagukat tekintették az igazság letéteményesének, eretneknek bélyegezve szinte mindenki mást –, a megújulásban különleges ajándék az Egyház egységének megtapasztalása. Ahogy egyre közelebb kerülünk Jézushoz, aki életünk középpontja, úgy kerülünk egyre közelebb egymáshoz is, és a megújult keresztények sokszor azt érzik, hogy saját felekezetük „farizeusaitól” távolodnak, más felekezetű testvéreikkel pedig összeköti őket a Szeretet és az Egység Lelke.

A karizmatikus közösségek újdonsága a korábbi szerzetesrendekhez képest, hogy a különböző életállapotú tagok – fiatalok, egyedülállók, családosok, szerzetesi, papi hivatásban élők – együtt haladnak Jézus útján, egymást segítve, testvérként, mint az Atya háznépe. A legtöbb feladatot laikusok látják el például az Emmánuel Közösségben is, amelynek férjemmel együtt mi is tagjai vagyunk: az egyes területek felelősei világi hívők – többnyire házaspárok –, és mindig egy kisebb csapat támogatásával dolgoznak. Számomra nagy ajándék, hogy minden szolgálatunkban Jézus a „főnök”, és a döntéseket imádságban igyekszünk tőle elkérni; egész életünket, minden ügyünket őrá bízzuk. Ez a ráhagyatkozás, gyermeki bizalom, és az elköteleződés, hogy az életszentségre törekszünk, hatalmas szabadságot ad: azt tapasztaljuk, hogy életünk minden eseménye javunkra szolgál Isten irgalmából, nem kell „kitalálnunk” magunkat,

nem kell nagyra törnünk, hiszen a Legnagyobbnak vagyunk a gyermekei, munkatársai, és ő vezeti az életünket a legjobb cél felé.

Ez a cél minden ember számára az örök élet Isten boldog jelenlétében, ahol mindegyikünknek saját helye, szerepe van – erre „edzünk” a földi életünkben.

Közösségünk három alappillére, hogy napról napra Jézus jelenlétében időzve – ez az imádás – felismerjük és átérezzük testvéreink szenvedését – ez a kompassió –, majd elindulunk a világba Jézus örömhírével – ez pedig az evangelizáció. Ezek a kincsek az egész karizmatikus mozgalomban jelen vannak, mert Isten rajtunk keresztül, velünk együtt akar munkálkodni a világban, ahogy annak idején Jézus szaporította meg a kenyeret, és az apostolok osztották szét.

Természetesen, ahogyan minden emberi közösséget, a karizmatikus megújulást is fenyegeti az intézményesülés veszélye, a megszokotthoz való görcsös ragaszkodás, a külsőségek túl fontossá válása – de a tapasztalat szerint azok a közösségek élik túl az alapító generációt, amelyek megmaradnak és szüntelenül megújulnak a Szentlélek vezetése alatt, akik közösségként és egyénenként is élő kapcsolatban vannak Istennel – ez az Egyház valódi arca.

II. János Pál pápa, aki többször is meghívta Rómába a különböző lelkiségi mozgalmak, közösségek tagjait, mindig bíztatta a karizmatikusokat, hogy bátran éljenek a hivatásuk szerint, adják tovább az örömhírt, és 2004 pünkösdjén kifejezte reményét, hogy a szentlelkes megújulás, a pünkösd tüze elterjed majd az egész egyházban, visszavezetve minket „az emeleti terembe”, az imádásba, és hogy a kiáradó Lélek megújítja a föld színét. Ő fogalmazta meg azt is, hogy

a harmadik évezred vagy keresztény lesz, vagy nem lesz,

azaz nem csupán az egyház, de az emberiség globális problémáira is a Jézussal való személyes kapcsolat, az ő Királyságának elismerése a megoldás.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.