Szabad-e hezitálni a vallási elkötelezettségünket érintő, egyértelműnek tűnő kérdés kapcsán?
Kezdődik a népszámlálás, amit onnan is tudunk, hogy a keresztény felekezetek számos médiafelületen aktív kampányolásba kezdtek. Arra buzdítanak sokan és sokféle formában, hogy keresztényként valljuk meg: ehhez vagy ahhoz a vallási közösséghez tartozunk. Bár nagy valószínűséggel gyorsan és
határozottan jelezni fogom a megfelelő időben és formában, hogy katolikus vagyok,
megértem azokat, akik egy ilyen könnyűnek tűnő válaszadást súlyos dilemmaként élnek át.
Egy normális országban – és normális alatt ebben az esetben a jól működő demokratikus kereteket, a valódi vallásszabadságot értem – magától értetődő, hogy mindenki objektív, reális válaszokat ad egy népszámlálás során. Hogy milyen is a normálistól eltérő keretrendszer, azt láthattuk például a közelmúltban Ukrajna azon régióiban, amelyekben a megszálló orosz agresszorok látszatnépszavazást tartottak, fegyveres rásegítéssel, hátha valaki nem tudná magától a „helyes” választ. Magyarország olyan messze van ettől az állapottól, hogy mi inkább a ló túloldalán helyezkedünk el: idehaza nemhogy elnyomnák a szabadságot, hanem annyira divatos lett például kereszténynek lenni, hogy aki esetleg más értéket vallana, az minimum másodrangú állampolgár. De sokan ezzel sem ússzák meg: ők azok a bizonyos magyarellenesek, értékrombolók, akiktől meg kéne védeni egyesek szerint a hazát. Mármint saját állampolgárainak jelentős részétől.
És ebben az olvasatban máris feltűnik, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen értelemben vallja valaki magát kereszténynek. A kérdés alapvetően hitbeli természetű lenne, ám Magyarországon sajnálatosan politikai jelleget is kapott ez a téma. Sokan élnek hazánkban, akik legszívesebben azt vállalnák fel, hogy „keresztény vagyok, nem fideszes”. És erre vonatkozóan a hazai keresztény egyházi vezetők – különösen a katolikusok és a reformátusok – nemhogy az egyértelmű különbségtételt hangsúlyozták volna, helyette az elmúlt esztendőkben a fogalmak, területek összemosásában jeleskedtek tetteikkel és megszólalásaikkal. Nem ártana például egy olyan mondatot hozzátenni a nagy kampányoláshoz, hogy „nyugodtan vallhatod magad katolikusnak akkor is, ha nem vagy fideszes”.
Ráadásul nem világos, hogy van-e anyagi következménye a népszámlálás majdani – várhatóan eléggé sokára véglegesedő – eredményének.
Mi lesz akkor, ha kevesen vallják magukat kereszténynek? Mi lesz akkor, ha sokan?
Ha valaki azért nem válaszolna a személyes hitbeli elkötelezettségét érintő kérdésre, mert nem szeretné, ha egy nagyobb társadalmi részarányra hivatkozva tovább pumpálná a közvagyont az egyházi szervezetekbe az állam, jórészt érthető az ilyen megközelítés. Bár ki tudja, lehet, hogy egy szerényebb mutatóra lehetne úgy hivatkozni politikai oldalról, hogy „lám, sok még a tennivaló”. Ráadásul – egy fentebbi értelemben véve nem normális ország kereteit alapul véve – semmiféle lelkiismereti következménye nincs annak, ha valaki megtartja magának ezt az információt. Nem kell meggyónni, nem fog az illető elkárhozni.
Írásommal nemhogy nem szeretném a keresztényeket tartózkodásra bátorítani, épp ellenkezőleg!
Milyen jó lenne, ha mindenki, aki elkötelezett, aktív hitéletet él, az ennek alapján a népszámláláskor határozottan jelezné is ezt a tényt az ország össztársadalma számára!
Csakhogy ez a vágy mégis magában hordozza a tartózkodásra való meghívást. Merthogy akkor kaphatunk hiteles képet számszerűen a hazai vallási, egyházi közösségek létszámáról – használják majdan ezt az információt bárkik is bármire –, ha a templomkerülők, a kanapékeresztények (ahogy a Szemlélek Társalgó egyik adásában egy fiatalember fogalmazott), a csupán politikai motiváció alapján – ki tudja, miben, kiben – hívők nem hoznának statisztikai „zajt” a képletbe. Mennyire jó lenne látni, hitelesen áttekinteni, mennyien vagyunk! Aztán hogy mit kezdünk ezzel az adattal, legyen a jövő zenéje!
Előre hát mind, aki hívő, s ha lehet, őszintén és korrekten ne vallja magát kereszténynek, aki nem kívánja Krisztust elkötelezetten követni!
Ez most nem parlamenti, önkormányzati választás, nem népszavazás, hanem társadalmi önfelmérés. Ha a népszámlálási kérdőíven szerepelnek hitéleti jellegű kérdések, azokat kezeljük is úgy, politikai áthallások nélkül! Szabadságunkban áll, hogy így tegyünk.
