Ha egy művészi alkotást vagy alakítást a legjobbnak értékelünk, akkor egy másiknak bizonyára a második legjobbnak kell lennie. És kell lennie harmadiknak és negyediknek is. De hogyan mérhetünk össze alkotásokat? Hol van a megkülönböztetés hajszálvékony határvonala, amely egyik alakítást a másik elé/fölé helyezi?
Értelmetlen a műalkotásokat úgy mérni, ahogyan a magasságot, a térfogatot, a súlyt, a bevételt vagy a tőzsdei árakat, állítja Joe Hoover jezsuita testvér. Mert hogyan is lehetne arról dönteni, hogy öt színészi alakítás közül melyik a legjobb, vagy hogy a tíz legjobbnak tartott finalista film közül melyik legyen a győztes? Mégis erre vállalkozik az Amerikai Filmakadémia, amikor évről évre számos kategóriában osztja ki az Oscar-díjat.
Hollywood eredendő bűne az Oscar-díjjal kapcsolatban az, hogy káros:
miközben megpróbálja mérni a mérhetetlent, vonalzó mellé állítva a művészetet, észre sem veszi, hogy a művészet méricskélésének igyekezete milyen illúzióromboló, vallja az amerikai szerzetes.
A kétezres évek legjobb színésznőinek listáján, melyet a New York Times állított össze 2020-ban, nem kapott helyett Meryl Streep. Hiába a két évtized alatt 10 alkalommal megkapott jelölés, és a szobrocska, amit A Vaslady-ben nyújtott alakításáért vihetett haza. Míg a lap az általa megformált szerepeket „túljátszottnak” titulálta, addig mások az egyik legnagyobb élő tehetségnek tartják, aki minden percben a szerepével él. Kinek van igaza? – teszi fel a kérdést Hoover testvér. Mi a mérték? Vagy minden művész, műalkotás megítélése csupán a véleményformáló pillanatnyi szeszélyén múlik? Vagy mindez csak személyeskedés lenne, és attól függően mondunk ítéletet, hogy tudunk-e egy húron pendülni az alkotóval?
Talán. De nem a katolikusok világában! A katolikusok számára, legalábbis a skolasztikában (amely egy középkori teológiai iskola, mely rögzített egyetemes igazságokon nyugszik), a művészet mérése közel sem ennyire szubjektív, állítja Hoover, felidézve, hogy Aquinói Szent Tamás, a skolasztika kimagasló alakja alkotta meg a művészet, pontosabban a szépség kritériumrendszerét. A szépségét, amely azon kívül, hogy igaz és jó, egyben transzcendentális, vagyis természetfeletti is. Ahhoz, hogy valami szép legyen, mondja Tamás, szükség van harmóniára, ragyogásra, „világos áttekinthetőségre” – az ő szavával élve, claritas-ra –, hogy a valóságot ragyogja át számunkra, és integritásra, ami azt jelenti, hogy a művészet teljes, a teljességben önmaga.
A szépség kritériumrendszerén túl
De térjünk vissza a jelenbe.
Az Oscar fényűzése része az Amerikai Egyesült Államok szabad piacú, kapitalista gazdaságának.
Ez a gazdaság a haszonelvűség alapelveire épült: egy dolog értékét az adja meg, hogy praktikusan mennyire hasznos, hogyan termeli a legnagyobb javakat a legnagyobb számban. És ezek a gazdasági mutatók mindenhol elterjedtek: rangsoroljuk az iskolákat, listázzuk az orvosokat, az éttermeket, a festőket, az épületeket, a településeket, a jogi szolgáltatásokat, és a legjobbakból készült listáknak sosincs vége, teszi hozzá Joe Hoover.
Pedig hiába alkotunk újabb és újabb mérőszámokat, mutatókat, valami mindig hiányozni fog. Az amerikai szerzetes Robert F. Kennedy 1968-as, az University of Kansas-en elnökjelöltként előadott beszédéből idéz, ahol az ország jól teljesítésének mérőszámáról, a bruttó nemzeti termékről (GNP) mondta az egykori jelölt:
– A bruttó nemzeti terméktől nem lesznek egészségesek a gyermekeink, nincs hatással a oktatásuk minőségére, vagy a játékuk örömére. Nem adja vissza verseink szépségét, házasságaink erejét, nyilvános vitáink intelligenciáját, vagy az állami tisztviselőink feddhetetlenségét. Nem méri sem az éles elménket vagy a bátorságunkat, sem a bölcsességünket vagy a tanulási képességünket, sem könyörületességünket, sem az országunk iránti elkötelezettségünket. Mindent mér egy kicsit, kivéve azt, amiért megéri élni.
A művészet mára üzlet, ez nem kérdés, és az amerikai szerző szerint ebben nincs is semmi rossz. De
a „GNP-mentalitásban” csupán aszerint hasznos vagy fontos a művészet, hogy mennyi díjat nyer, hány látogatót, nézőt tud bevonzani, mennyi pénzt „csinál”.
Az Oscar-díjhoz hasonló megmérettetések nem a tehetséget értékelik, helyette gyakran inkább népszerűségi versenyek, kulturális trendek által irányítottak, vagy egyenesen a stúdiók marketing kampányán múlik, hogy kik lesznek a díjazottak – de ez Hoover szerint nem újdonság: már csak bólintunk rá, és kacsintunk cinkosan, hisz kinek ártanak vele?! Hagyjuk, hogy a filmipar elszórakozzon ezen, és lapozunk.
De az Oscar más tészta. Az amerikaiak számára a Super Bowl és a választások mellett egyike a legszélesebb nemzeti körben követett kulturális eseményeknek, írja az americamagazin.org szerzője. Idén 16,6 millióan kísérték figyelemmel, ami bár nagy szám, de így is bőven elmarad a 2016-os nézettségtől, mely 34,4 millió volt. Az Oscar-díj fogalomnak számít a mai kultúrában, és mint olyan, életekről, karrierekről dönthet már a jelöltség puszta ténye is.
Ennek fényében másként csattant az a bizonyos, híressé vált pofon is a legutóbbi gálán, mert nem értelmezhetjük azt kontextusából kiemelve. Egy csípős humorral fűszerezett, kiélezett versenyhelyzetben, égig emelt feszültséggel, dollár-multimilliós marketing kampányokkal, a művészi egó és törékenység tajtékzó egyvelegével, 10 ezer reflektor vakításában, ahol minden szót szétcincálnak, minden mozzanatot apró darabjaira szednek – ennek nem sok köze van a művészethez. Ilyen környezetben könnyen rossz irányt vehetnek a dolgok, helyezi más megvilágításba az elhíresült helyzetet a cikk írója.
Maradjon a pompa, vesszen a rangsorolás!
Melyik csapat lőtt több gólt? Ki a magasabb? Kinek van több pénz a bankszámláján? Kérdések, amelyeket egyszerű eldönteni a tények ismeretében. De mi a helyzet a művészettel? Értékeljük, szeretjük, gyűlöljük, megindít, elszomorít, az életünk részévé válik, beszélünk róla, elfelejtjük – és ez Hoover szerint éppen így jó. Ebben nincs szükség rangsorolásra!
Felejtsük el a „ki a legjobb színész/költő/szakács” kategóriákat!
Természetesen ránk mély benyomást gyakorolt „nagyszerűségeket” méltathatunk, sőt, az akadémia éves nagy ünnepe is maradjon meg, de maradjon meg annak, ami: a filmművészet ünnepének. A jezsuita szerzetes arra buzdít, ünnepeljük meg a filmalkotás kemény munkáját, vonuljanak végig a vörös szőnyegen, tündököljenek csodás öltözékekben – de ne aggassunk rájuk osztályzatokat!
Beleélni magunkat egy kitalált filmbe, könyvbe vagy darabba nagyszerű, ezért készülnek ezek az alkotások, zárja gondolatait a szerző, majd úgy folytatja: nem kéne tényként elfogadnunk, hogy műalkotások értékét rangsorolni tudjuk. Ha mégis ezt hisszük, ez maga is kitaláció, fikció, alapvetően valótlanság – a valóság viszont sokkal jobb hely az életre.
Ez egy szemlézett tartalom, mely nem feltétlenül tükrözi a Szemlélek szerkesztőségének véleményét. Fontosnak tartjuk, hogy olvasóink egy-egy témában minél több álláspontot megismerjenek.
