A gyerekek fújjolása miatt elhíresült nyár eleji magyar–angol focimeccs utáni bejegyzésével országosan ismertté vált egy édesanya, aki szerint a nemzeti kultúra megvédésére hivatkozó rasszizmus ellen úgy lehet hatékonyan védekezni, ha sokat beszélgetünk egymással – arról is, ami fáj.
Ha nem cseng ismerősen Nemesnyik Judit neve, nem az olvasó tájékozatlan.
– Csak egy anya vagyok, aki nem szeretne véleményformálóvá válni – nyilatkozta, kicsit elkésve, a Szemléleknek. A média fősodrát képező, legolvasottabb hírportálok ugyanis épp őrá hivatkoznak mint édesanyára, aki nevén nevezte az érintett futballmérkőzés előtt a stadionban megtapasztalható rasszizmust, ráadásul a közösségi médiában szélsebesen elterjedt történetéből kiderült, az általa nevelt fiúk is ott voltak a helyszínen, sőt egyikük be is kapcsolódott az angol játékosok gyalázásába. Következzék az a bizonyos bejegyzés, amit rövid időn belül sok ezren megosztottak, s ahogy már kiderült, a média is felkapta.
Az első szembeötlő információ, hogy Juditnak különleges családja van. A gyermekei már felnőttek, kirepültek, 8 éve egyedülálló lett. Szociális munkásként demens, fogyatékossággal élő, vagy éppen mentális problémákkal küzdő emberekkel foglalkozik. Előző munkahelyén családsegítőként ismerkedett meg egy nehéz sorsú roma kislánnyal, akinek hatására elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot. Azt a gyermeket végül nem kellett kiemelni a családjából, viszont a belső döntés már megszületett a nevelőotthonban felnőtt Juditban, így két kisfiút fogadott be, nevelőszülőként.
– Bevallom őszintén, megijedtem attól, hogy roma gyermeket vállaljak. Nem magam miatt – a főváros egyik „gazdag” kerületében lakom, nem akartam, hogy az én gyerekem ki legyen közösítve… Először egy gyönyörű, szőke, kék szemű kisfiú került hozzám, ezt követően pedig arra törekedtem, hogy olyan gyermeket keressek, aki illik hozzá korban és természetben is. Bár magam is megdöbbentem, mégis egy roma kisfiút vittem haza. Borzasztó állapotban volt: lesoványodva, 10 évesen szinte analfabétaként, vélhetően erősen szegregált környezetből került hozzám. Már a hatodik nevelőmamija vagyok, de az első, aki nem roma. Sokan féltettek, hogy „ezek” úgysem változnak meg, de ez a kisfiú csodálatos fejlődésen ment keresztül.
Ők ketten megtanulták elfogadni egymást, vigyáznak egymásra, és mint családtagok, kiveszik a részüket a házimunkából, örömmel segítenek bármiben, amit együtt csinálunk. Mint anya és fiai.
Sokszor a buszon, a villamoson megszólítanak idegenek, és dicsérik őket, hogy mennyire szófogadóak – mutat rá a gyors szociális változásra a nevelőanyuka.
A meccsen aztán nem az történt, amire ilyen felvezetés után számítani lehetne, merthogy a roma kisfiú beállt a fújjolásba. Persze nem tudta, hogy mit csinál, csak sodorta magával a hangulat, az eufória, az összetartozás érzése. A gyermekek ugyanis mintakövetők, ahogy – maguk módján – a felnőttek is. Például ha sokszor elmondanak nekik valamit a tévében, ha meggyőzően adnak elő valamilyen állítást, némely felnőttek nem csupán elhiszik azt, de úgy adják tovább, mintha bizonyítva lenne, csak mert azt a média úgy állítja be. Például „biztos”, hogy minden roma kivétel nélkül ilyen, meg olyan, mintha a nem romák ne tudnának szégyenteljes dolgokat művelni.
De vissza a bejegyzéshez, amelyet Judit – vállaltan felindultságában – írt. Bántotta ugyanis az a nyilvánvaló rasszizmus, amit ugyan egyes hangadók próbáltak mentegetni, szerinte azonban egyértelműen erről van szó. Judit szerint amellett sem lehet elmenni, hogy némely politikus, vagy közéleti szereplő alkalmankénti megszólalása a faji felsőbbrendűség eszméjét hirdeti, még ha óvatosan is.
A gonosz jelenlétét érezte kopogtatni a tapasztalt szociális munkás a magyar társadalom ajtaján.
– A történelemből tudhatjuk, hogy ha egy nép elkezdi elhitetni magával, hogy más népek felett áll, kiváltságos, különb a többieknél, az nagyon rossz irányba vezet. A holokauszt is így kezdődött: „megvédjük a német kultúrát”. És akkor sem hitték el sokan, hogy az lesz belőle, amit mindannyian ismerünk – figyelmeztet Judit. Mindeközben meggyőződése, hogy az egész polémiát kiváltó stadionbeli fújjolás mögött nem volt politikai szándék. Valaki elkezdte, mások folytatták, érvényesült a tömeghatás. Benne sincs politikai intenció, azt a sokak által felkapott bejegyzést is egyszerű jelzésnek szánta, amelyben számára a rasszizmus veszélyére való figyelmeztetés a fő üzenet.
– Nem is az fájt utólag, hogy akadtak, akik politikai értelmezést próbáltak adni a bejegyzésemnek. Ez egyébként elkerülhetetlen, miután beleivódott az életünkbe a politizálás, hiszen ott van minden csekken rezsicsökkentés formájában, ott van a reklámokban, mindig, mindenütt. Sokkal rosszabbul esett, hogy néhány hozzászóló szerint csak kitaláltam egy történetet, a gyerekek nem is valósak. Pedig nagyon is léteznek, itt vannak velem, és hatással van rájuk mindaz, ami velük, körülöttük történik.
Azóta egyébként sokkal többet beszélgetünk, tudatosan kommunikálok velük mindarról, amit együtt látunk, átélünk. És szerintem ez lehetne a kulcs a rasszizmus felszámolásához is.
Tudjunk végre őszintén beszélgetni arról, hogy a rasszizmus igenis létezik, hogy veszélyes, és ne féljünk kimondani, hogy a hazai helyzet változása érdekében a romáknak is változniuk kell. Olyan nincs, hogy ez csupán a többségi társadalmon múlik – vállalja merésznek ható véleményét Nemesnyik Judit.
Szerinte az az egyik fő baja, sőt, betegsége a magyar társadalomnak, hogy nem merjük nyíltan megfogalmazni azokat a problémákat, amikről nagyon is szükséges lenne beszélnünk. Ő megtette, rajta nem múlik, hogy fújjolás helyett értelmes párbeszéd formájában fejezzük ki egymás felé a gondolatainkat. Ha sok-sok anyuka, apuka, gyermek, állampolgár követné ezt a mintát, nem kellene amiatt aggódnunk, hogy mivé torzulhat a magyarok felsőbbrendűségét hirdető folyamat.
