Az előző canterburyi érsekkel az anglikán–katolikus párbeszéd aktualitásairól, az orosz agresszió vallási hátteréről, és egyházon belüli vitás témákról beszélgettünk Pannonhalmán.
– Egy teológiai szimpóziumot követően ültünk le beszélgetni, ahol komoly szakmai kérdések kerültek terítékre, de megannyi érzelem is kísérte a programot. Többször felnevettünk az előadóteremben, a pannonhalmi bazilikában átölelt, egységbe hívott a csend… Az első kérdésem ennek alapján személyes jellegű: hogy érzi magát most, a konferencia után?
– Hála van bennem. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem mindennek, mert úgy gondolom, egy teológiai konferenciának ilyennek kell lennie. Évekkel ezelőtt olvastam egy zsidó teológus önéletrajzát, aki Nagy-Britanniában dolgozott, de német volt, a családtagjait megölték Auschwitzban. Ő felidézte az esküvőjén elhangzott prédikációt, amelyben az élet és a halál, az öröm és a szenvedés kérdései mind szóba kerültek. Úgy fogalmazott, az egy igazán teológiai prédikáció volt.
– Ez a konferencia is ilyennek tűnt az Ön számára?
– Nagyon intenzív pillanatokat éltünk át, amikor néhány ember megosztotta saját egyéni tapasztalatait, és megosztottunk egymással néhányat azokból a kihívásokból, amelyekkel az egyház és a társadalom szembesül ebben az országban és egész Európában. Úgy érzékeltem, hogy a résztvevők nem próbáltak elmenekülni a nehézségek elől.
– Az Ön előadásában szóba került, hogy a „katolikus” kifejezés nem kizárólag az intézményes katolikus egyházra vonatkoztatható, amelynek a Vatikánban van a szervezeti központja, hanem gondolhatunk a katolicitás mint egyetemesség jelentésére is, Isten családjának a teljességére. Ebben az értelemben Ön katolikusnak tekinti magát?
– Mi, anglikánok mindig is katolikusként tekintettünk magunkra. Megvalljuk az apostoli hitvallást, hiszünk a szent katolikus egyházban, és a saját fogalmaink szerint beszélünk a katolikus hitről, a hitvallásban és a Szentírásban gyökerező hitről. Tehát igen, remélem, hogy használhatjuk magunkra ezt a kifejezést, bár, fogalmazzunk úgy, nem mindenki ismeri el a jogunkat a katolikus megjelölés használatára.
– Kétségkívül nincs tökéletes közösség, egység jelenleg az anglikánok és a katolikusok között.
– Valóban ez a helyzet.
– Hogyan tekint arra a folyamatra, amelynek egyik fontos állomásaként XVI. Benedek pápa 2011-ben lehetővé tette anglikánok katolizálását, anglikán örökségük megtartásával, néhány hónapja pedig a katolikus egyházhoz csatlakozó anglikánok közösségének első püspökét is felszentelték?
– A felekezeteink közötti párbeszéd az 1960-as évekre nyúlik vissza. VI. Pál pápa és Michael Ramsey canterburyi érsek találkozója volt az a fontos esemény, amely nyomán sok olyan dokumentum született, amelyek szerintem maradandó értékkel és jelentőséggel bírnak – különösen a szolgálatról és a szentségekről szóló írásokra gondolok. A párbeszéd korai szakaszában ugyanis sikerült kidolgoznunk a felszentelt szolgálat teológiáját, ami egyszerre volt mélyen tradicionális megközelítésű, ugyanakkor meglehetősen kalandos folyamat, és amely megközelítés szerintem sokkal nagyobb teret enged a párbeszédnek például a nők pappá szenteléséről, mint azt egyes későbbi vatikáni megnyilatkozások sugallják. Meggyőződésem szerint tehát van egy olyan értékes örökség, amelyre ma is építhetünk. A második aspektus, amit meg szeretnék említeni, az a rendkívül kedves, szívélyes személyes hozzáállás, amelyet mi, anglikánok élvezünk a katolikus egyház részéről: canterburyi érsekként évente legalább egyszer, néha többször is találkoztam négyszemközt XVI. Benedekkel, Angliában pedig évente legalább egyszer a katolikus püspökök és az anglikán püspökök együtt lelkigyakorlatoztak, közösen imádkoztak. Emellett folyamatos munkakapcsolatban álltam a londoni bíborossal. Ha kérdések merültek fel, mindig egyeztettük egymással, hogy mit szeretnénk üzenni, hogyan reagálhatnánk ideális esetben akár közösen. Összességében tehát gyümölcsözőnek találtam a párbeszédet, amiben részem lehetett. Azt viszont aggodalommal figyelem, hogy nem nagyon haladunk előre az egyházi szolgálat elismerése vagy a szentségi közösség terén. Ezek nagyrészt természetesen szervezeti dilemmák.
– Amikor arra utal, hogy „mi nem haladtunk előre”, az anglikánokra utal elsősorban, inkább a katolikusokra, vagy mindkét közösségre?
– Úgy tűnik számomra, római katolikus részről az elmúlt 15 évben kissé vonakodtak attól, hogy bármilyen konkrét lépést tegyenek előre. A magunk részéről, ha őszinte akarok lenni, azt látom, hogy sok anglikán azt mondta, miért is kellene nekünk a katolikus egyházzal foglalkoznunk…
– Itt pedig nyilván nem tekinthetünk el attól, hogy amikor Ön „sok anglikánra” utal, egy rendkívül színes közösségről beszélünk, amelynek számos tagegyháza van szerte a világban. Tehát nem hasonlíthatóak Önök a vatikáni központú, pápai primátus alá rendezett katolikus egyházszervezethez.
– Bizony, még izraeli közösségeink is vannak. És való igaz, hogy ezért az anglikán családon belül változatos a párbeszédhez való hozzáállás. Érdekes volt látni, hogy például Dél-Szudánban, ahol tragikus problémák vannak, mind a katolikusok, mind az anglikánok aktívan igyekeznek jelen lenni, segíteni.
– Nemrég járt ott Ferenc pápa.
– Igen. Én is jártam ott, Canterbury érsekeként. Amikor ott voltam, világosan láttam, milyen mély elkötelezettséggel szolgálják a katolikus püspökök a dél-szudáni népet. Ugyanez igaz Pápua Új-Guineára is, ahol a katolikus és az anglikán püspökök között konkrét lokális megállapodás van arról, hogy miként támogatják egymást a lelkipásztori szolgálatban. Mindeközben Ugandában van némi történelmi rivalizálás az egyházaink között, ahogy Nigéria egyes részeit illetően megint csak úgy érzem, nagyobb a szakadék. Néhol az anglikánok jelenléte protestáns jelleget kap, ilyenkor nem különösebben kerül előtérbe a szentségi teológia. De sok pozitív történetet is tudnék mesélni a közös tanúságtétel iránti lelkesedésről, különösen válság idején. Az említett Pápua Új-Guinea olyan ország, amelyet mélyen megsebzett a polgárháború és a korrupció. 20-25 évvel ezelőtt a püspökök mindkét egyházból azt mondták, hogy elkötelezzük magunkat a lelkipásztori együttműködés mellett, bizonyos vészhelyzetekben egységben fogunk cselekedni.
– Az idei pannonhalmi ökumenikus szimpózium különlegességeként az esemény második napján szekcióbeszélgetésekre is sor került. Ekkor Ön szóba hozta, hogy Canterbury érsekeként rendszeresen presszió, kritika érte Önt mind konzervatívabb, mind liberálisabb anglikánok irányából. Ha jól tudom, az egyik forró téma a nők felszentelésének kérdése volt, a másik a saját nemükhöz vonzódók szolgálati lehetősége. Mi a helyzet e téren most az anglikánok körében?
– Valóban ez volt a két legforróbb kérdéskör, a második talán nagyobb hangsúlyt is kapott az elsőnél. Ami a nők pappá szentelését illeti, elég nagy előrelépést értünk el azzal, hogy Angliában, Walesben, Skóciában és Írországban megegyeztünk a nők püspökké szenteléséről. Nem minden anglikán tartomány egyezett bele ebbe, de a legtöbben ugyanerre haladnak.
– Tehát a walesi egyházban (anglikán terminológiával Church of Wales, a szerk.), amelynek Ön is a tagja, immár nőket is fel lehet szentelni püspökké?
– Olyannyira, hogy egy nő a püspököm, és szerintem jól van ez így. Ráadásul ez a hölgy a tanítványom volt.
– És most az Ön jobbkeze?
– Fordítva: korábban a diákom volt, most én vagyok az ő asszisztense. Az azonos neműek egyházon belüli helyzetének kérdése abszolút megosztó témává vált, de szerintem nem csupán a mi egyházunkban. Nem látom, hogy igazán közelednénk a valódi megoldáshoz. Az utódom, Justin Welby keményen dolgozott azon, hogy az anglikánok között párbeszéd legyen erről, és tény, hogy néhány anglikán egyház immár engedélyezi az azonos nemű kapcsolatban élő emberek felszentelését és az azonos neműek párkapcsolatának megáldását. Eközben Nigéria, Uganda egyházai a keresztény hit elárulásának tekintik ezt, velük e téren szinte megszakadt a kapcsolat. Ez a feszültség az én érseki időszakomban kezdődött, és azt hiszem, mostanra csak rosszabb lett a helyzet.
– Ebben a beszélgetésben nem fogunk megoldást találni erre a problémára. De a párbeszéd nagyon fontos, és Ferenc pápa is ebbe a beszélgetős irányba, egymás figyelmes meghallgatása felé igyekszik terelni a katolikus egyház milliárdos közösségét. A mi egyházunkban is bőven sorakoznak forró témák, égető kérdések, a szinodalitásról szóló szinódus pár nap múlva kezdődő második ülésszakán az anglikánok képviselője is jelen lesz. Miként tekint Ön erre a szinodális folyamatra?
– Mindenekelőtt üdvözlöm Ferenc pápa vízióját, hiszen a mi saját anglikán identitásunk része a közös döntéshozatal iránti elkötelezettség, vagyis a püspökök mellett a laikusok bizonyos mértékű bevonása a fontos kérdések megtárgyalásába. Ezzel együtt remélem, hogy a katolikusok nem az anglikánok egyházkormányzati modelljét fogják követni. Angliában legalábbis megteremtettünk a magunk általános civil elkötelezettségére alapozva egy olyan rendszert, amely túlságosan hasonlít valamiféle parlamentre, ahol különböző nézeteket valló „pártok” vitatkoznak. Sokan úgy érezhetik, hogy a püspökök olyanok, mint az angol parlamentben a Lordok Háza, diktálni akarnak, ezért a világi híveknek ellen kellene állniuk a püspököknek. Ez nem igazán jó modell. Nem tudom, mit kellene változtatnunk, de valahogyan meg kell találnunk a módját annak, hogy egyházként viselkedjünk, szinódusként működjünk, ahol az istentisztelet kerül a középpontba. Az a lényeg ugyanis, hogy
Krisztus szemében egyformák vagyunk.
Üdvözlöm tehát a pápai kezdeményezést, egyben érdeklődéssel figyelem mind a támogató, mind a kritikus hangokat a szinodális folyamat kapcsán. De ami a leginkább számít a témával kapcsolatban, hogy milyen mértékben valósul majd meg az eszmény helyi szinten: a helyi közösség, a helyi papság mennyire elkötelezetten vállalja a részvételt mindebben. Vajon felelősséget vállalnak a megújulásért, gyakorlatba ültetik, magukévá teszik, fontos lesz számukra? Mint megannyi dolgot,
a megújulást sem lehet törvényileg szabályozni. A szinodalitásnak a tanítással és a tapasztalatokkal együtt kell fejlődnie, kibontakoznia.
Azért imádkozom, hogy a katolikus egyházban elég időt adjanak annak, hogy a központi gondolat megérjen, és hogy senki se türelmetlenkedjen, hogy ez sem működik, az sem működik. Időt kell adni a megújulásnak. Az anglikán egyházban is időbe telt minden változás.
– Annyit reflektálnék az elmondottakra, hogy a szinódus szervezői egyértelműen jelezték: nem valamiféle demokratizálódás megvalósítása a cél, a szinódus nem parlament. Ne töröljük el a hierarchiát, de hallgassuk meg egymást, aztán – de csak aztán – a döntéshozók döntsenek. Egy másik aktuális kérdésem az orosz agresszióhoz kapcsolódik. Úgy tudom, nagyon közel áll az Ön szívéhez az orosz nép, az ortodoxia, és talán tud néhány szempontot hozzátenni a vallási feszültségtől sem mentes orosz–ukrán háborúskodás megértéséhez, a béke előmozdításának jegyében.
– Amikor Oroszországra tekintek, mély konfliktust látok az orosz ortodoxia két hagyománya között, amelyek mindig is nagyon markánsak voltak. Az egyiket evangéliumi alapú együttérzésnek, közösségi szellemnek nevezném: az erőszakmentesség, a szegénység és az intenzív személyes ima áll a középpontban. Ez a legnagyobb középkori orosz szentek hagyománya, bár valójában a legkorábbi orosz szentek némelyike is hasonlóan élt. Voltak, akik a X. és a XI. században azért haltak mártírhalált, mert nem voltak hajlandók szembefordulni saját testvéreikkel a háborúban. Ennek a lelki gerincességnek a nyomait mindenütt megtaláljuk Oroszországban, bizonyos mértékig a XIX. és a XX. század néhány nagy írója és művésze is ezt képviselte. Tolsztoj nem volt ortodox, ám ő is örökölt és képviselt valamit ebből a kölcsönös szeretetből, egymás kölcsönös támogatásának az értékéből. Hasonló motívum jelenik meg a XX. századi író, Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című nagyszerű regényében. A másik vonal egyfajta torz változata a bizánci, császári eszménynek, az orosz cár maga a cézár, az autokrata vezér, az abszolút uralkodó, aki az egész földet személyes birtokában tartja. Ő az abszolút ellenőrzés, az engedelmesség és az erőszak rendszerének csúcsa. Ez a rendszer egészen a családi szintig ér: egy XVI. századi etikai könyv például tanácsot ad a férfiaknak, hogy miként verhetik meg a leghelyesebben a feleségüket. Aztán ott van még az orosz vallásosság aspektusainak összekapcsolása a nemzeti terjeszkedéssel, a birodalmi ambíciókkal, a kormányzat és az uralkodó család iránti teljes udvariassággal a XIX. században. A XX. század elején pedig azt látjuk, hogy az orosz egyház elkezdett visszanyúlni a mélyebb gyökerekhez: az 1917-es nagy orosz zsinat egy megreformált egyházközségi rendszert fontolgatott, például lehetnek-e házas emberek püspökök, lehetne-e az egyház függetlenebb az állami rendszertől. De akkor jött az októberi forradalom, és elindult minden bizonyos értelemben visszafelé Oroszországban. Ami pedig Ukrajnát illeti, számomra lenyűgöző, ahogy ez a nép megpróbál olyan lenni, amit normális európai társadalomnak nevezhetnénk, az emberi jogokhoz és a politikai vitákhoz való rutinszerű európai hozzáállással. És az ukrajnai ortodox egyház szerintem megpróbált ezen erőfeszítések mellé állni, ami teljesen idegen a másodikként említett orosz ortodoxiától, a birodalmi, nacionalista, totalitárius megközelítéstől. Oroszországban ez lett az elmúlt 20 évben az uralkodó vallási irány, ami egyre inkább kompromittálta az egyházat. Az orosz ortodox egyházat most az elképesztő gazdagság és a magas szintű korrupció jellemzi. A vezető papság hatalmas magánvagyonokra tesz szert, cserébe az államnak való megfelelésért. Nem hiszem, hogy ez jó lenne így.
– Ennek fényében világosabban kirajzolódik a két nemzet közötti konfliktus vallási aspektusa. Lát Ön reményt a gyógyulásra?
– Szerintem elég ember van Oroszországban, aki valami mást szeretne. Ez nem fog gyorsan megtörténni, egyáltalán nem. Személy szerint megpróbálok kapcsolatot tartani az orosz vallási és kulturális világ azon részeivel, amelyek jelenleg nagyon szenvednek. Van néhány pap az orosz egyházban, akad néhány ember az írók és az értelmiségiek között, akik felemelik a szavukat, verseket írnak… Néhány kortárs orosz költő versét is fordítottam, így kapcsolatban vagyok velük, Akiket a legjobban ismerek, nagyon bátran írnak az ukrajnai háború kritikájáról.
– Amivel jelentős kockázatot vállalnak.
– Nagyon veszélyes Oroszországban ellene beszélni az ukrajnai háborúnak, ezért is fontosak még az olyan gyengébb fordítások is, mint az enyémek. Azért foglalkozom ezzel, hogy Nyugaton is tudják az emberek, hogy igenis vannak olyanok Oroszországban, akik világosan látják, mi történik. Ám még ha Putyin kormánya meg is szűnne, a problémák nem oldódnak majd meg egyik napról a másikra. Itt egy kulturális kérdésről van szó, aminek az áll a középpontjában, hogy az egyház és az állam milyen mélyen összefonódott. Tény, hogy vannak felvilágosult, nagylelkű keresztény hangok Oroszországban, és vannak felvilágosult és nagylelkű emberek az ottani politika világában is, de ők olyanok mint a naplemente, amit reménykedve megcsodálhatunk, mielőtt Putyin és barátai mindannyiukat megölik. Mi mindennap imádkozzunk értük. De akkor is megdöbbentem, amikor néhány hónappal a háború kitörése után Ukrajnába látogattam, hogy lássam, mit tesznek az országon belüli menekültekkel Ukrajnában. A kelet-ukrajnai menekültek számára szervezett nagylelkű, jól szervezett segítségnyújtás elképesztő szintjével szembesültem Nyugat-Ukrajnában, és ez nagyon meghatott.
– A Szemléleken mi is hírt adtunk erről a csodálatos összefogásról.
– És amit ott láttam, annak alapján szinte elképzelhetetlen számomra az a gondolat, hogy Ukrajnát egyszerűen szétzúzhatja Oroszország. Valakitől hallottam, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, szobrot kellene állítani Vlagyimir Putyinnak Kijevben, mint az ukrán nemzeti identitás egyik nagy megerősítőjének, mert olyan sokat tett az ukrán nép egységéért. Nagyon meghatott, amit az egyik menekülttelepen átéltem. Beszélgettünk néhány családdal, és az egyik nő hirtelen azt mondta: várjatok, mindjárt mutatok valamit. Elment a lányával és egy nagyobb méretű ukrán hangszerrel tért vissza. Sajnos nem emlékszem a nevére. Azt mondta az asszony: én ezt tartottam fontosnak magammal hozni otthonról. És odaadta a lányának, aki játszott rajta egy szép dallamot. Eléggé varázslatos pillanat volt – valaki azt üzente, hogy meg akarom őrizni az ukrán zenémet, nemzeti kultúrámat.
– Búcsúzóul arra kérem, adjon valamilyen bátorítást a magyarországi olvasóknak, hiszen a konferencián elhangzott szavaiból kiderült, jól ismeri népünket, aktuális kihívásainkat!
– Szerintem az egyik fő problémánk a mai világban az, hogy túlzottan félünk egymástól, emiatt rendkívül nehezen tudunk nagylelkűek lenni. Nagylelkűség nélkül viszont a félelem elhatalmasodhat rajtunk. Bőven van okunk aggódni: akár Nyugattól, akár Kelettől, akár a muszlim világtól, akár a liberális világtól, akár az amerikai irányzatoktól…
A félelem nem túl jó életszemlélet, mert függőséget okoz.
Miközben egyre több dolog jut eszünkbe, amitől félnünk kellene, egyre kevesebb teret adunk maguknak a szellemi, intellektuális fejlődésre. Ezért azt hiszem, amit leginkább üzenni szeretnék az Önök nemzeti közösségének, hogy próbáljanak meg túllépni a félelmen, és fejlődjenek a nagylelkűségben.
