A római központú, de a világ minden táján működő katolikus lelkiségi mozgalom önkéntesei három évtizede már Pécsen is jelen vannak. Az ige cselekvését tartják a legfőbb küldetésüknek a család és a munka mellett.
A pécsi belvárosából indulnak heti bevetéseikre a Szent Egyed közösség lelkes tagjai. Négy éve költöztek abba az épületbe, mely egyedi festést kapott a környék “kreatív” fiataljaitól. Ez a központjuk, itt kapott helyet a közösségi tér, és itt tárolják az adományaikat is.
A Szent Egyed közösség 1968-ban alakult Rómában. Gimnáziumi diákok Andrea Riccardi vezetésével elmentek a városszéli barakknegyedekben élő szegény családokhoz, melyek gyerekei az utcán nőttek fel, iskolába sem jártak. A gimnazista fiatalok délutáni iskolát szerveztek számukra, és vidám, játékos légkörben olvasni tanították őket. Ez volt az első lépés, amelyet a közösség a szegények világa felé tett. Majd ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk, a látókör kitágulásával a szolgálat is egyre terebélyesedett.
A Szent Egyed közösség, mely a Szentszék által elismert laikus közösség, több mint hetvenöt országban van jelen Európa számos országában, Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában, mintegy 60 ezer önkéntessel. A magyarországi közösséget 1989-ben alapította magyar diákok egy csoportja. Jelenleg Budapesten, Pécsen, Monoron és Győrben működnek.
Az első érkezők közt vannak hamarosan érettségizők, akik a kötelező közösségi szolgálatukat itt teljesítik. Többen közülük azért választották ezt a közösséget, mert olyan szolgálatot akartak végezni, amely esetleg kevésbé népszerű, mint például a hajléktalanok felkeresése és segítése. Van, akinek már „kitelt az ideje”, de visszajár, amikor csak teheti.
Mert itt nagyon jó a közösség – mondják.
Sorra érkeznek a többiek is – munkából vagy iskolából, különböző élethelyzetekből. Nagy János, a közösség pécsi felelőse harminc éve teljesíti ezt a szolgálatot, azóta társaival együtt számtalan kihívással megküzdöttek már. Most éppen a Béke Iskoláját indították el itt a pécsi központban, ami világszerte a közösség szolgálatának része: rászoruló családoknak nyújt segítséget a gyermekeik iskolán kívüli tanításával, foglalkoztatásával. A különórákat és a foglalkozásokat is helyi önkéntesek tartják.
János azt mondja, jó lenne a gyerekeket minden héten elhozni a központba, a különórákra, segíteni őket a tanulásban, ezzel is tehermentesítve a szülőket – ehhez azonban kisbuszra, sofőrre és természetesen elhivatottságra lenne szükség. Nem könnyű ez a terep… A szülőket is motiválni kell, a távolság és az iskola utáni időpont sem könnyíti meg a gyerekek becserkészését. Bár a belvárosi központ sok szempontból ideális, ebben az esetben inkább hátrányt jelent: azok a családok, akiknek a gyerekei jellemzően igénybe vennék a szolgálatukat, jóval messzebb laknak, és járnak iskolába.
A nehéz vasajtóról lekerül a lakat, mi pedig a Katolikus Karitász által városszerte végzett élelmiszermentés egyik mai adagját visszük fel az emeletre. Minden kikerül egy nagy asztalra, és a közösség fiatal tagjai rutinosan kiporciózzák a gyümölcsöket, péksüteményeket a rászorulóknak.
A csapat rendszerint három részre oszlik. Az egyik időseket látogat, nekik visznek élelmiszert, meg amire szükségük van. A másik a város egyik terén szerdánként ételosztással várja a hajléktalanokat és a környékbelieket.
– A pandémia alatt megnőtt a rászorulók száma – mondja János. – A megnövekedett igények ellátása érdekében össze kellett fognunk, és együtt kell működnünk más szolgálatokkal.
A közösség felelőse elmondja azt is, hogy a mélyszegénységben élőket szükségleteikhez mérten próbálják bevonni további ellátásokba: volt, akit alkoholelvonóra juttattak be, és volt, akinek élhetőbb, emberhez méltóbb lakhatást tudtak biztosítani. Nemrégiben például egy konténert szereztek egy párnak, de előtte még hegynyi szemetet távolíttattak el az ingatlanról, ahol éltek. A konténer egy nagylelkű támogatótól érkezett – ők azóta abban élnek, és nagy örömmel tartják rendben.
A pécsi Szent Egyed közösség magja összetartó tagokból áll, kapcsolataikon keresztül jut el a rászorulókhoz a segítség,
akár egyénre szabva is. Minden találkozáskor megkérdezik, mire van a legnagyobb szükség, és azt lehetőségeikhez mérten próbálják beszerezni.
A harmadik csoport is terepre megy, olyan emberekhez, akik elhagyott épületekben, vagy a város peremén laknak. Hozzájuk csatlakozom – Posevitz Antallal és Pécz Tiborral indulunk hármasban, Tibi kisbuszával. Bepakoljuk az összekészített csomagokat, amelyek a pakolás közben tovább gyarapodtak: egy iskolából szépen csomagolt, a gyerekek által a hajléktalanoknak készített uzsonnák érkeztek, egy helyi cukrászda pedig tortaszeleteket küldött.
– A sütinek mindenki örül – mondja mosolyogva Tibi, a négygyerekes egyetemi tanár, a pécsi közösség oszlopos tagja.
Anti újonnan megtérőként csatlakozott 12 évvel ezelőtt a közösséghez. A Gondviselés úgy hozta, hogy egy nap bement a pécsi Szent Sebestyén templomba imádkozni – ahol a Szent Egyed tagjai tartottak közös imádságot.
– Egy római találkozón kaptam meg a felismerést, hogy egy család vagyunk – meséli. A világ minden tájáról érkeznek az ilyen alkalmakkor a római központba, és mindenkit ugyanaz a cél vezérel:
„Legyetek az igének cselekvői.”
Az autóban hitről, küldetésről, reménységről beszélünk, miközben bejárjuk az általuk megszokott útvonalat – mindenhol várnak. Várnak, de nemcsak az élelmet, hanem amit vele együtt kapnak Antitól és Tibitől: kedvességet, gondoskodást – Isten tapinthatóan megnyilvánuló szeretetét feléjük. Ez az, ami igazán érezhető az egész szolgálatban.
Első utunk egy garázssorhoz vezet. Ottó már több mint tíz éve él itt: egy ismerősétől kapta a garázst, cserébe kamatoztatja műszerész tudását. Hoznak neki helybe munkát, javítgatással kereshet némi plusz pénzt. Nemrégiben az életét mentettük meg – mondja Tibi. Sürgősségire kellett vinni egy komoly egészségi problémája miatt. De most itt van, és kap a friss gyümölcsökből és a többi élelemből.
A garázssor után irány a város széle – kertek alatt döcögünk, küszködve a sárral és a gödrökkel. Az időjárás ellenére is nagy örömmel vár minket Magdi néni, aki régóta él mélyszegénységben. Áram és víz nincs nála, mégis egyfolytában mosolyog. Megszoktam már – mondja és örül nekünk, és mindannak, amije van.
Továbbhaladva hívó szavunkra a kertek alól előbújnak jobb sorsot látott emberek is – a kocsi körül várják, mit ad nekik Tibi.
– Az itt élők több egészségügyi problémával küszködnek, ügyeik intézése a várostól való távolság miatt is nehézkes. Mi vagyunk az egyetlen szolgálat, akik kijárnak hozzájuk.
A kertek után egy elhagyott laktanya következik – ajtó helyett egy nyíláson át lehet bejutni. Tibor és Tünde régóta itt laknak, Attila pedig egy hónapja csatlakozott hozzájuk – nemrég szabadult, van egy kétéves kislánya, de nem sikerült rendeznie a családi kapcsolatait. Tünde még soha nem ment be hajléktalanszállóra. Megengedik, hogy fotózzam őket, és Tibor nagyon kíváncsi, hogy néz ki – hirtelen bevillan, hogy itt,
a semmi közepén tükör sincs.
A laktanya közvetlen szomszédságában szép autókkal tarkított parkoló, üzletsor és lakópark – a nyomort és a gazdagságot csak egy kerítés választja el egymástól.
Átadjuk a szendvicseket, a gyümölcsöt, a sütiket, és egy hétre elegendő reményt, búcsúzunk. Jövő héten újra indul a Szent Egyed fáradhatatlan menete az elesettekért. Hogy mit kapnak és itt lesznek-e, Isten tudja. Az Ő kinyújtott kezét lelkes önkéntesek viszik világszerte a rászorulók felé.
