„Szegényen akarok meghalni” – Fellegi Ádám zongoraművész elosztogatja a vagyona felét

Fellegi Ádám Liszt Ferenc-díjas zongoraművész több mint harminc éve, kényszerből kezdte szervezni mára legendássá vált lakáskoncertjeit terézvárosi otthonában. Emellett ingyenesen lép fel kórházakban, idősek otthonában, és olyanokhoz is elviszi a klasszikus zene élményét, akik másképp nem jutnának hozzá. Legújabb ötlete, hogy hamarosan lejáró életbiztosítása teljes összegéből Iványi Gábor közvetítésével hátrányos helyzetű gyermekeket támogat.

„Vajh ki ő és merre van hazája?”

Az 1941-ben született Fellegi Ádám életében korán fontos lett a zene. Édesanyja gyakran zongorázott neki, és ahogy mondja, emiatt fixálódott is Mozart zenéjére: „Ma is a gyermeki mennyországban ringatózom, amikor Mozartot hallgatok. Teljesen természetes volt, hogy én is ezt akarom csinálni. Mondtam a mamámnak – nekem csak mamám volt, mert édesapámat nyilas keretlegények megölték mint munkaszolgálatost a Don-kanyarnál –, vigyél el Hédi nénihez, mert én is meg akarok tanulni zongorázni. Édesanyám korainak találta, hisz még olvasni sem tudtam, de én toporzékoltam, ragaszkodtam hozzá, hogy zongorázni akarok. Hédi néni, a zongoratanárnő tüstént megállapította, hogy abszolút hallásom van, ami ritka, de nagy előny a zenei nevelésben. Ki is neveztek különleges tehetségnek; már nyolcéves koromban a Konziba jártam a nagyok közé; mindenki a csodámra járt, aztán a Zeneakadémiára is felvettek, korkedvezménnyel, még érettségi előtt.”

Pályája csúcsán, húsz éven át a legnagyobb állami hangversenyszervező vállalat, a Filharmónia szólistája volt, évente megújuló szerződéssel, de amikor a rendszerváltozáskor átszervezték a vállalatot, nem szerződtették újra a szólistákat. „Éppen ötvenéves voltam akkor, még tíz évem volt a nyugdíjig. A többi szólistának mind volt tanári másodállása, nekem nem, és rettentő büszke voltam arra, hogy én csak a koncertezésből élek. De mindig így jár az ember: büszkélkedik, és a sors az orrára koppint; ott álltam állás nélkül, és sehova sem vettek fel. Még az is megfordult a fejemben, hogy utcazenész leszek, de sajnos a zongorát nem lehet levinni a harmadikon, egyébként is, az első esőben tönkremenne.”

Ekkor találta ki, hogy hetven négyzetméteres, pesti belvárosi lakásában fog koncertezni, így még a terembér horribilis összegét sem kell kigazdálkodnia, a látogatók pedig perselybe dobják az összeget, amennyit a koncertre szántak. A kényszer szülte ötlet azonban nem teljesen tőle származik. „A különleges tehetségek osztályában egy nagyszerű professzor, Hernádi Lajos keze alá kerültem. Eredeti neve Heimlich, és nagyobb szerencséje volt, mint az édesapámnak, mert ő visszatért a munkaszolgálatból. Viszont zsidó származása miatt 1938-tól már nem léphetett fel nyilvánosan, és azokban az években lakáshangversenyeket rendezett. Ennek bizonyítéka Radnóti Miklós naplójában is olvasható, mert ő is ott ült a feleségével, Gyarmati Fannival, és hallgatta, amint Heimlich Lajos Liszt h-moll szonátáját zongorázta.”

A kezdeményezés hamar népszerű lett, és töretlenül sikeres három évtized után is; Fellegi Ádám szerint azért, mert a zene intim környezetben sokkal erősebb hatást tesz a hallgatóságra. „A művész aurája, kisugárzása a távolság négyzetével csökken. Egy nagy hangversenyterem utolsó sorában annyit látsz, hogy egy pici figura valahol a messzeségben zongorázik, de itt élővé válhat a zene.”

Bach, Mozart és Beethoven szentháromságán túl saját gyönyörűségére is változatos, a hangulatához illő koncerteket ad, a darabok közt pedig verset mond, és zenetörténeti csemegékkel szórakoztatja a hallgatóságot, könnyed és szellemes formában. Titkára, Gáspár Gabriella felveszi a műsorait, és tartalmakat gyárt belőle a TikTokra. A videókban közéleti kérdésekről is szívesen megnyilvánul; csípős és szókimondó stílusa a fiatalok körében is népszerű. Ezen a felületen több mint 13 ezer követője van, de a Facebookon is közel 11 ezren követik. Bár az internetet használja hírolvasásra és tudakozódásra, a közösségi média felületeire ő maga szinte sosem néz rá. „Kicsit iszonyodom tőle. Olyan borzasztó, hogy egy perc alatt kell kifejezned magad, mert már csak ennyire van türelmük az embereknek.”

„És áldozni tudó szív nemesíti az észt”

A lakáskoncertek bevételéből nemcsak fenntartotta magát, de félre is tudott tenni. Hatvanhét évesen életbiztosítást kötött, ami talán merészség, de az idő őt igazolta. Tizenhét évvel később, idén ősszel a lejáratkor 29 millió forintot kap. „Amikor elkezdtem fizetni, úgy gondoltam, jó lesz majd öregségemre, de most a pénzt itt van a nyakamon, és rájöttem, hogy semmire sincs szükségem. Fiatal koromban rengeteget utaztam, de ma már szédülök az utcán, nem járok le. Nagyon keveset eszem, nem ruházkodom, egész nap itt vagyok a szobában, mint kagyló a héjában, és nagyon jól érzem magam. Mindkét gyermekemnek van már lakása, ezért eldöntöttem, hogy

a pénzt jótékony célra adom Iványi Gábornak és az Oltalom Karitatív Egyesületnek,

akik rengeteg, Kelet-Magyarországon élő, hátrányos helyzetű gyereket segítenek. Gábor tanácsára ebből az összegből ösztöndíjat fogunk létrehozni szegény sorsú gyermekek taníttatására. Köztük sok a cigány származású, és fontos volt nekem, hogy közvetlenül nekik segíthessek. A rasszizmus minden formáját embertelennek tartom és elítélem. Magam is sokszor megtapasztaltam az antiszemitizmust, hogy a származásom miatt másodrendű állampolgárként kezeltek; talán ezért vagyok érzékenyebb a cigányokkal szemben megnyilvánuló előítéletekre. Ezek nagyon bántanak, és végtelenül igazságtalannak tartom, ahogy sokan ma élni kényszerülnek, víz és villany nélküli viskókban, teljes reménytelenségben.”

Hirdetés

És honnan jött az ötlet, hogy a vagyona felét filantróp célra fordítsa? „Egész életemben bűnös és önző voltam. Ez fiatal korban talán bocsánatos, hisz meg kell teremtenünk helyünket a világban, karriert kezdeni; ilyenkor mindenki magával törődik. Ugyanígy voltam én is, aztán gyerekeim lettek, és fokozatosan változni kezdtem, mert a kíváncsiságom és az erős olvasottságom kinyitotta a szemem a világra. Rájöttem, hogy a világ rettenetesen igazságtalan, mert ahogy mindenkori vezércsillagom, Vörösmarty is írja: »Hogy míg nyomorra milliók születnek,/ Néhány ezernek jutna üdv a földön,/ Ha istenésszel, angyal érzelemmel /Használni tudnák éltök napjait.«”

A két különös kifejezés: „istenész és angyal érzelem” nem hagyta nyugodni. Mit akart kifejezni velük a költő? „Rájöttem: Vörösmarty így fogalmazta meg azt, hogy az ember összessége egyrészt kognitív, észbeli tevékenység – ami többnyire az agy prefrontális lebenyében történik –, másrészt érzelmi, ami a mélyebb agyi rétegekben, az úgynevezett limbikus rendszerben képződik, és ez a két központ, az ész és az érzelem, egymással szoros összeköttetésben vannak. Nálam az érzelem sokáig le volt fojtva, de a racionális rész nagyon erős volt.

Ez nem csoda, maga az európai művelődés is sokáig észközpontú volt.

Descartes is azt mondta: »Cogito ergo sum«, nem azt, hogy »sentio ergo sum« (érzek, tehát vagyok). Követendőnek azt tartotta, hogy az agy tartsa kordában az érzelmeket. Freud nyitotta rá a szemünket, hogy az érzelem nem hagyja elnyomni magát; az elnyomott érzelmek egyszercsak kitörnek valahol, és nem mindig kellemes formában. Hát, belőlem is fokozatosan előtörtek az érzelmek, és ebben más magyar költők mellett Vörösmarty is vezetett. Kinyílt a szemem, megláttam magam körül a nyomort, és ettől elkezdtem szenvedni. Addig csak a saját bajom fájt, más fájdalmával nem törődtem, hisz nem én okoztam neki, mi közöm hozzá? De egyszer csak észrevettem, hogy ő, az a másik, akinek tán a szavát sem értem, tulajdonképpen én vagyok.”

Amikor elhatározta a jótékonykodást, nagy kérdés volt számára, hogy anonim vagy nevesített formában tegye-e. Végül ez utóbbi mellett döntött.

Miként Széchenyi István példáját is több nagybirtokos követte, Fellegi Ádám bízik benne, hogy talán ő is elgondolkodásra késztet majd másokat.

„A Ford Alapítvány, a Fulbright-ösztöndíj vagy a csodálatos Carnegie Hall is az alapítók nevét viseli. Azért nem voltak anonimek, mert példát akartak mutatni és ösztönözni másokat. Tőlem ez a 29 millió telik, de bárki tud adni, nem csak a leggazdagabbak. Jusson eszünkbe a jézusi példázat az özvegyasszony két fillérjéről. Fontos lenne rászoktatni a társadalmat az adakozásra, mert a magyar ember, ha van neki mit, elsősorban magára költi; az pedig akinek sok van, esetenként luxusra szórja, mondjuk vesz öt Ferrarit, amit aztán Dubajba menekít.”

„A gyülöletnél jobb a tett, / Kezdjünk egy újabb életet.”

A filantrópia persze nem csak két fillérrel kezdődhet, nem csak pénzt lehet adni. Fellegi Ádám például rendszeresen ingyenes koncerteket ad, és már nem is tud pontosan visszaemlékezni, mikor kezdte. „Valamikor 2000 körül lehetett, hogy a hordozható méretű zongorámat hetente odavitettem az I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára a Baross utcába, és kismamáknak a terhességi oktatás keretében zongoráztam. Szó szerint vettem ugyanis Kodály mester mondatát, hogy a zenei nevelés „kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és egészen a halálig tart”. Azóta rengeteg tudományos mérést folytattak a témában, és beigazolódott, mennyire fontos, hogy milyen hatások érik a magzatot az anyaméhben”.

Titkára havi két ingyenes fellépést szervez a művésznek; legutóbb az Ódry Árpád Művészotthonban járt, és a találkozás a régi művésztársakkal rá is nagy hatást tett. De zenélt már templomban, rákbetegeknek és hospice osztályokon is, és ha igény van rá, idős, ágyhoz kötött emberek otthonába is elviszi a muzsikát.

„Fontos számomra, hogy ne csak pénzt adjak, hanem szolgálatot, munkát is.

Kicsit úgy érzek, mint a zsonglőr Anatol France Miasszonyunk bohóca című elbeszélésében. Én csak ehhez értek, ezt tudom a Boldogságos Szűz lábához tenni. Korábban is zenéltem ingyen, volt bennem segítő szándék, de nem ilyen intenzitással, és pénzt nem adtam. A 80. születésnapom után aztán fokozottabb lett az érzelmi életem, ami azt mutatja, képes fejlődni az ember még ebben az életkorban is. Azóta adakozom, a lakásomat is a legjobb barátomnak ajándékoztam – ami az illeték miatt még pénzbe is került nekem –, és abban bízom, ha 90 éves koromig még élhetek, már semmim sem marad. Szegényen akarok meghalni – ez az ambícióm. Ebben pedig sem földi dicsőség, sem túlvilági jutalom reménye nem motivál. Nem várok köszönetet, de azért remélem, nem jutok Soros György sorsára – olyan sokat én úgysem tudok adni, hogy annyira utáljanak érte, mint őt.”

„Ami a túlvilágot illeti, agnosztikus vagyok: nem hiszek a lélek halhatatlanságában, és nem tudom, van-e Isten. Sokáig ateista voltam, bár gyerekként, kamaszként elcipeltek a Vasvári Pál utcai zsinagógába, ahol halálosan untam a szertartásokat, amíg meg nem tanultam olvasni. Az imakönyv egyik oldalán héber, a másikon a magyar nyelven olvasható ószövetségi szövegrészeket hallatlanul izgalmasnak találtam, és rögtön nem unatkoztam annyira. Később rákaptam az Újszövetségre is, és Jézus bevonzott a köreibe. Most az Ő követőjének érzem magam, és igyekszem a hegyi beszéd és a példabeszédek tanításait megvalósítani a gyakorlatban. Mert nagyon szép, ha együttérzünk a szegényekkel, de ha nem segítünk rajtuk, ez kevés; cselekedni is kell.

Jézus minden mondása belém égett, mert nagyon világosan fogalmaz:

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön.” Zákeus, az adószedő példája is a szemem előtt lebeg, aki vagyona felét a szegényeknek adta, vagy Szent Mártoné, akit római lovaskatonaként, gyönyörű, vörös köpennyel ábrázolnak, amely a földig lóg róla. Télvíz idején, mikor meglát egy koldust, akinek a rongyai alig takarják be a meztelen testét, előveszi a kardját, levágja a köpenye felét, és a koldusnak adja. Nem az egészet, hisz akkor ő fagyott volna meg, hanem okosan, belátással tudott segíteni – én is az ő példájukat követem. Nagyon elégedett vagyok a döntésemmel, és ha épp kisebb-nagyobb egészségügyi nyavalyák nem gyötörnek, akkor nagyon jól érzem magam a bőrömben. Megszabadultam a kötöttségeimtől, és úgy érzem, ez életem legjobb időszaka.”