Szellemi harc, imahadjárat és mai keresztes lovagok?

Sokszor halljuk, hogy szellemi harc dúl a világban – hívnak is többfelől csatába, hadjáratba, ahol legfőbb fegyverünk az ima. Valóban fegyver az ima, és valóban dúl körülöttünk a szellemi harc – de mit is jelent ez?

A szellemi valóság nehezen érzékelhető a mai ingeráradatban, amikor folyamatosan követelik a figyelmünket a legkülönbözőbb hírek, képek, színek, hangok. Sokak szerint azért is viseljük olyan nehezen a csendet, mert nem vagyunk hozzászokva a teremtés láthatatlan részéhez, és félünk tőle, hiszen nem ismerjük. Pedig minden mesénkben, az ősi mítoszoktól a népmeséken át a mai filmekig, megjelenik a jó és a rossz közti harc, és érezzük, hogy itt „A Jó”-ról és „A Rossz”-ról van szó, amelyek sokféle köntösben jelennek meg, de az eredetük a kézzel fogható valóságunkon túl van, azaz szellemi. Vannak ugyan olyan elképzelések, hogy a jó sem lehetne a rossz nélkül, tehát a baj, a betegség, a gonoszság amolyan „szükséges rossz” lenne, de a szívünk mélyén szeretnénk megszabadulni minden rossztól, a vágyaink egy olyan világra irányulnak, ahol nem lesz betegség, szenvedés, halál. Eszerint a harc fölöttünk dúl, minket akar kiragadni a Jó kezéből a Rossz, és mindegyikünknek meg kell vívnia a maga csatáit, meg kell hoznia a maga döntését, hogy melyik hatalom mellé áll, melyiket fogadja el úrnak maga fölött.

Ebben a küzdelemben valóban nagyon hatékony fegyver az ima, az Istennel való beszélgetés, együttlét, Isten jelenlétének tudatos befogadása, megtapasztalása. Főiskolásként nekem ez a beszélgetés még arra hasonlított, ahogy egy kedves rokont időnként udvariasan felkeres az ember, elbeszélget vele, köszönettel elfogadja az ajándékait – aztán megy tovább a maga útján. Nagyon szíven ütött, amikor a már legendás ifjúsági misén, a Margit körúti „félnyolcason” azt hallottam Gorove László diakónus testvérünktől, hogy

Jézus nem „Mitfahrer” módjára akarja kísérni, itt-ott támogatni az életemet, hanem azt szeretné, hogy adjam át neki a slusszkulcsot és a kormányt,

sőt engedjem, hogy beköltözzön hozzám, hozva a saját „bútorait”, akár ki is rakva egynémely darabot abból, amit én fontosnak tartottam és begyűjtöttem.

Ebből a szemszögből nézve aztán megváltozott az imádságom is. Már nem Istent akarom „megfűzni”, hogy támogassa az ötleteimet – hálás vagyok, hogy soha nem azt, illetve nem akkor adta, amit és ahogy kértem, hanem azt, amire szükségem volt, és visszatekintve mindig kiderült, hogy sokkal jobban jártam. Hiszen az ő útjai magasabbak a mi útjainknál, akár az ég a földnél (Iz 55,9 ) és reménységgel teli jövőt szán nekünk (Jer 29,11). Épp ezért egyre inkább azt jelenti számomra az imádság, hogy igyekszem csendben ülni az Ő lábánál, és gyönyörködni Benne. Méghozzá nem csak a csendes imádságban vagy a közösségben végzett liturgián, hanem – ahogy Avilai Teréz mondta – a fazekak között is, hiszen Isten ott is jelen van. Ezért

nem irreális és nem túlzott Jézus kérése, hogy szüntelenül imádkozzunk, hiszen ő soha nem hagy el minket,

és így valójában rajtunk múlik, hogy vele vagyunk-e. Nem az számít, hogy bizonyos kötött imákat hányszor sikerül elmondanunk, hanem az, hogy mivel van tele a szívünk, kinek adjunk a figyelmünket, a rajongásunkat, a bizalmunkat.

Nagyon sok körülöttünk az aggasztó jelenség, látjuk a fenyegető veszélyeket, tapasztaljuk a megpróbáltatásokat – ezért nagyon szeretnénk cselekedni, tenni, hiszen tudjuk, hogy Jézus maga küldött minket, hogy vigyük a jó hírt a világba. Előtte pedig azt mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni (Jn 15,5). Ezért nagyon fontos, hogy imádkozzunk, mielőtt cselekszünk és ebben

az imádságban leginkább vezetést és világosságot kell kérnünk, hiszen ha Jézus akarata szerint cselekszünk, akkor egészen biztosan minden segítséget is meg fogunk kapni hozzá.

Így imádkozni talán nem is tűnik túl harcos dolognak, és valóban, tapasztalatom szerint a legnagyobb harcunkat a saját kényelmességünk, a saját egónk ellen vívjuk folyamatosan. Isten a maga ellenségeivel rövid úton elbánik, ahogy a 68. zsoltárban olvassuk: „Felkel Isten, és elszélednek ellenségei, elfutnak előle, akik gyűlölik őt.” Ha még mindig nem fújta el ezt a mi lázongó világunkat, annak csak az lehet az oka, hogy „nagy türelmet tanúsít irántatok. Nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen” (2Pét 3,9).

Ne álltassuk tehát magunkat, az imák nem teszik Istennek tetszővé a saját elképzeléseinket, ha közben nem figyelünk Istenre. Ha az imánk valóban a szívünk ráhangolása Isten akaratára, azután pedig cselekvés a felismert akarat szerint, akkor “mindent megad nektek az Atya” (Jn 15,16).

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.