Iványi Gábor lelkésszel Dobszay János, a HVG munkatársa készített beszélgetőkönyvet – ebből közlünk részleteket, de előtte a szerző bepillantást enged a kötet születésének kulisszatitkaiba.
Egy életútinterjú-kötet megírásának igazából soha nincs vége. Tudtam ezt akkor is, amikor idén januárban először ültem le beszélgetni Iványi Gáborral, és akkor is, amikor augusztusban kitettük a pontot a Szószóló a hatalommal szemben című könyvünk utolsó fejezetének végére. Nagyjából havi rendszerességgel találkoztunk a békásmegyeri parókián, amely beszélgetéseket csak az ő rövid, ám annál aggasztóbb kórházi kezelése idejére kellett felfüggesztenünk. Kérdeztem mindenről, ami egy olyan gazdag életúttal kapcsolatban, mint amilyen az övé, megfogalmazódhat a világra nyitott, érdeklődő olvasóban, függetlenül attól, mely felekezethez tartozik, netán ateista.
Két hónap telt el azóta, hogy a kötetet a kézirat gondozója – a HVG könyvkiadója – a nyomdába adta, majd a múlt hét óta immár kézbe vehető. A Könyvfesztiválon, október 4-én, a Bálnában a hivatalos bemutatóra is sor került. Eddig a reklám.
Hasonló esetben ilyenkor – például jó pár éve, a Székely János szombathelyi püspökről szóló „beszélgetőkönyv” megjelenésekor – a jól végzett munka öröme tölti el a szerzőt (és talán az interjúalanyt is). Arról, hogy ezúttal nem csekély üröm is vegyüljön az örömbe, gondoskodtak a földi hatalmasságok, akik nap mint nap pálcát törnek Iványi Gábor feje fölött. Persze tudtam ezt akkor is, amikor nekikezdtünk. Beszélgettünk például arról, hogyan élte meg a támadásokat a rendszerváltás előtt – amely harcok végül az ő és társainak a metodista „anyaegyházból” történő kiválásához, majd pedig a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) megalapításához vezetett.
Felidéztük, hogyan, s miért került konfliktusba a kilencvenes években a hajléktalanok ellátása kapcsán épp azzal a fővárosi vezetéssel, amely ugyanahhoz a szabaddemokrata világhoz tartozott, amelynek Iványi – országgyűlési képviselőként – maga is a frakciójában ült. Megosztotta emlékeit arról, hogyan harcoltak annak idején Orbán Viktorral vállvetve a rendszer lebontásáért, és mi vezethetett oda, hogy az egykori harcostárs (akinek két gyerekét is ő keresztelte, és aki arra is őt kérte meg, hogy áldja meg a házasságukat, mert az egyházi esküvőjük annak idején elmaradt), miként, miért fordulhatott ellene.
Aztán jöttek a 2010-es évek, és a kormánypárti kétharmad nemcsak megvonta a MET egyházi státusát – mintha legalábbis valamifajta „bizniszegyházról” lenne szó –, de kilenc évig az adózók még az egyházi egy százalékot sem ajánlhatták fel a közösségnek (ami még a politikailag áramvonalasított Alkotmánybíróságnak is sok volt). Majd jöttek a 2020-as évek, és a MET-et megfosztották a nehéz sorsú – zömében roma – gyermekek oktatásával foglalkozó iskoláitól is. Megesett persze, hogy a végzetet elkerülendő egy-egy intézményt átadtak – például az evangélikusoknak –, de hogy „önként és dalolva”, azt erős túlzás volna állítani.
Amikor már azt hittem, mindent láttam, mindent végigbeszéltünk, az életinterjú-kötet pedig járja a szerzőtől független útját, két fontos hír érkezett. Az egyik, hogy az egyszázalékos adófelajánlások alapján a MET a harmadik legtámogatottabb egyház lett, úgy a rendelkezők számát (114 ezer támogató), mint az összegét (1,4 milliárd forint) tekintve. Nem arról van szó, hogy a legutóbbi (2022-es) népszámláláson magát metodistának valló, kevesebb mint háromezer honfitársunk után 110 ezer magyar hirtelen „betért” Iványiék közösségébe. Az emelkedés üteme, mértéke arra utal, hogy olyanok is a MET-et jelölték meg kezdvezményezettként, akik más vallásúak, vagy nem tartoznak egyik felekezethez sem, ugyanakkor elismerik Iványiék szociális-karitatív munkáját, illetve kiállnak mellettük a politikai támadások idején.
Épp ezért volt akkora hidegzuhany a hatalom minapi reakciója: meg sem várták, hogy az adózóktól érkező pénz megérkezzen a közösség számlájára, s ebből törleszthessék adósságaikat, a budapesti kormányhivatal elrendelte a három évtizede működő Fűtött utca bezárását. Aki járt már a hajléktalanok Dankó utcai menedékében, tudja, a viszonyok valóban nem ideálisak. Amire magyarázat, hogy Iványiék még azokat a hontalanokat is befogadják, akik – fogalmazzunk nyersen – már annyira lepusztultak, hogy még a hasonló profilú állami-önkormányzati és civil közösségi intézmények küszöbét sem léphetik át.
A MET – Jézus Krisztus nevében végzett – missziója a világ boldogabbik felén alighanem megsüvegelendő, megbecsülendő lenne, függetlenül attól, kinek mi a világnézete. A mai Magyarországon azonban – ahogy a vezető lelkész a könyvben is fogalmaz – köszönhetően pár gonosz, illetve „heroikusan gyáva embernek”, az, amit Iványiék az elesettekért tesznek, államilag üldözendő.
Normális időkben az általa vezetett karitatív szervezetek, iskolák alighanem az élen járnának az állami támogatásra érdemesnek ítélt intézmények között. Nekik viszont nulla forint állami támogatás mellett kell fennmaradniuk, miközben minisztériumi emberektől még olyan cinikus megjegyzéseket is kapnak, hogy szedjenek tandíjat a rászoruló diákjaik családjától, kérjenek pénzt a hajléktalanoktól az ellátásukért, és akkor dolgozhatnak szabadon – idézte fel egyik beszélgetésünk alkalmával.
Iványi nem finomkodik a könyvben. Nem körülírja a dolgokat, hanem a maga őszinteségével mondja ki azt, amit gondol. Például olyanokat, hogy igazából nem is azokkal van a baja, akik lőnek, hanem azokkal, akik lövetnek. Mindezt olyan szelíd iróniával, az Örökkévalóra tekintve, ami példa lehetne bárki számára.
Próbáltam érdeklődni más egyházaknál, az evangélikusokat leszámítva miért nincs semmiféle szolidaritás Iványiékkal. Őszinte válaszokat kaptam. Félnek – a lehetséges következményektől. Attól, hogy náluk is elzáródnak az állami pénzcsapok, s akkor – az egyházak kiszolgáltatottságának növelése érdekében – a rájuk „borított” oktatási és szociális intézmények összeomlanának. Amiben valószínűleg igazuk is van. Kérdés: kit is kívánnak szolgálni? Mi a fontosabb? A csilivili templom, az egyházi iskolai épület vagy az emberek, akiknek a szolgálatára Jézus mindenkit meghívott?
Magam – nem csak a beszélgetéseink hatására – Iványiék útját javasolnám követni, minden jóérzésű embernek. Mert, hogy őt idézzem, a leghalkabbak érdekében kell a leghangosabban szólni. Akkor is, ha nem jár érte jutalom. Legalábbis itt, a Földön, s különösen nem a mai Magyarországon.
RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL
„Verekedős kisgyerek voltam, de soha nem azért csaptak ki, vagy kerültem konfliktusba, mert valamit erővel akartam volna megoldani. Egyébként is, ha hajdan verekedésbe keveredtem, az jellemzően abból adódott, hogy megláttam, hogy valakit vernek. De még akkor is zavarban voltam, hogy bele kell-e egyáltalán avatkoznom. (…) Úgy gondolom, hogy ha valaki egy ilyen helyzetben elmenekül a konfliktus elől, az nem nevezheti magát kereszténynek.”
„Orbán Viktor (Ráhel nevű lánya után) Gáspárt is én kereszteltem… (…) Pár évvel később, akkortájt, amikor Orbán 1998-ban megalakította az első kormányát, azzal keresett meg (Lévai) Anikó, hogy szeretné a gyerekeket átvinni másik felekezetbe, merthogy követnék azt a hagyományt, hogy a lányok az anyjuk vallását követnék, s ő katolikus, a fiúk pedig az apjukét, aki úgy tűnt, idő közben ráébredt a református gyökereire.
Ebben, azt hiszem, nagy szerepe lehetett Balog Zoltánnak, aki valamikor mentora, lelki gondozója lett Viktornak, és – bár ez lehet, hogy csak spekuláció a részemről – meggyőzte őt arról, hogy ha hatalomra kerül, célszerű lenne egyfajta támaszt keresnie a két legnagyobb felekezetben.”
„Míg sokszor gátlásom van, amikor a hitemről a sajátjaim körében kell beszélnem, ezt nem igazán érzem akkor, amikor ugyanezt nem hívő emberek előtt teszem. (…) Szerintem viszont már önmagában azzal, ha vitát folytatunk olyan kérdésekről, hogy van-e Isten, finomodik az ember gondolkodása, és végül legalább az etikai normákban megegyezésre juthatunk… Dietrich Bonhoeffert idézném, aki úgy fogalmazott: nem vettük észre, hogy a világ menet közben nagykorú lett, és nem igényli, hogy mi mondjunk helyette véleményt.”
„Temetéseken szoktam mondani – merthogy sokszor megkérnek olyanok búcsúztatására is, akik nem voltak templomba járó emberek, talán még hívők sem –, hogy nem az a kérdés, hogy ő hitt-e Istenben, az a lényeg, hogy Isten hitt benne.”
*
„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink írásai nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
A “Próbáltam érdeklődni más egyházaknál…” kezdetű mondata rettenetesen elkeserítő. Akor mire föl az egyházi létük egyáltalán?