„Tanárnő, itt az irodalomórán nem vagyunk börtönben” – a pedagógus, aki rabokat oktat

Mihályi Anikó egy jó nevű budai gimnáziummal együtt a létbiztonságot és a komfortzóna kényelmét is otthagyta, hogy valami ismeretlenbe kezdhessen. A börtönben, fogvatartottak között találta meg a tanítás teljes szabadságát. Bár előtte is minden rendben volt körülötte, egyre határozottabban érezte, hogy nincs a helyén. Barta István interjúja.

„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából)

‒ Milyen jelek utaltak arra, hogy váltanod kell?

‒ Több mint tíz éve elkezdtem járni a Szent Egyed Közösség hajléktalanszolgálatára. Utcán, esőben, szélben, fagyban a hajléktalan barátaimmal való találkozás átalakította a szemléletmódomat: közel kerültek hozzám a társadalom peremvidékén élők. Ez arra döbbentett rá, hogy mennyire kevés elég ‒ nemcsak az élethez, de az elégedettséghez is. És valódi barátaim lettek, akik vártak, akikkel beszélgettünk – például kortárs szépirodalomról. Nagyon színes világ ez, amit érző, küzdő, szenvedő emberek alkotnak, akikkel tudok azonosulni.

‒ Ez billentett ki az elitgimnázium tanárijából? 

‒ Ez a szemléletmód beszüremkedett a hétköznapjaimba. Osztályfőnökként, magyartanárként megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy érzékenyítsem a gyerekeket erre a valóságra is. Úgy gondolom,

az egyházi iskoláknak kötelességük lenne a társadalom peremén élőkkel kapcsolatot tartani,

hogy a jövő nemzedék elitje tudatosan tegyen a társadalom különböző rétegei közötti szakadék megszüntetéséért. Ebből a vágyamból végül keveset tudtam megvalósítani, így leginkább ez tudatosította bennem, hogy nem vagyok a helyemen.

‒ Végül mi vezetett a döntéshez?

‒ Minden nyáron elmentem egy hétre csöndes lelkigyakorlatra, és ostromoltam Istent, mondja már meg, merre kellene lépnem. Azt gondoltam, megkapom az iránymutatást, aztán megyek. De négy éve elkezdett mocorogni bennem, hogy esetleg először el kell hagynom a biztonságosnak vélt közeget ahhoz, hogy meghalljam a hívást. Így is történt: felmondtam. Jött két nagyon nehéz hónap, mert tényleg a semmibe léptem.

‒ A környezeted mit szólt a felmondásodhoz?

‒ Volt, aki rácsodálkozott; többen megértették, volt, aki azt fogalmazta meg, hogy irigyli a szabadságomat. Mások azt mondták, hogy bátor vagyok ‒ miközben nem éreztem magam annak. Csak a szenvedést éreztem, a küzdelmet, a vajúdást.

‒ Volt eufórikus öröm a döntés után?

‒ Bár az volt az élményem, hogy muszáj kilépnem ebből a helyzetből, nem öröm következett, hanem pánik. Sírtam, imádkoztam, állás után rohangáltam egy hétig… És egyszer csak megkönnyebbülés jött, nyugalom költözött belém. Rájöttem: ezt az időt arra kaptam, hogy meg tudjam hallani a hívást, szülessen meg bennem, hova kell mennem. Közben tanítottam, tettem a dolgomat, elgyászoltam a Szent Imrében töltött 27 évemet, és kitartóan kértem Istent, mutassa meg, merre vezet az utam. Két hónap után váratlanul útmutatást kaptam tőle, hogy börtönbe menjek magyart tanítani. Akkor kezdtem utánanézni, hogyan lehet tanárként bejutni a börtönbe, mert semmit sem tudtam róla.

‒ Több lettél ezáltal lelki értelemben?

‒ Nem jó szó a több. Mélyült az istenkapcsolatom, a hitem.

A gondoskodó Mennyei Atya olyan szinten lépett be az életembe, hogy azóta a léte evidencia számomra.

Persze küzdelem, fájdalom és szenvedés azóta is ér, de most a helyemen vagyok.

‒ Van közös a hajléktalanok és a fogvatartottak között?

‒ Egyrészt sok hajléktalan ember kerül börtönbe, és bár a fogvatartottak „hajlékot” és ételt kapnak, a kiszolgáltatottságuk szintén mélyen közös vonás.

‒ Van tabutéma a börtönben?

‒ Amikor irodalmi művek apropóján beszélgetünk tehetetlenségről, bolyongásról, útkeresésről, akkor előfordul, hogy pár mondatban elmondja valaki, vele mi történt. Ezt megtiszteltetésnek veszem, de nekem nem szabad kérdeznem őket erről. Ez nagyon jó így, merthogy gyilkosokat, többszörös visszaesőket tanítok. Azt hiszem, ez az én védelmem is, mert súlyos teher volna több száz ember történetét megismernem.

‒ El tudod határolni az irodalomoktatást például a biblioterápiától vagy a segítő beszélgetéstől?

‒ Nem is akarom, és nem is feladatom. Sőt, azt gondolom, a börtönben elsősorban a biblioterápia és a segítő beszélgetés felé kell vinnem az irodalmat. A tanítványaimnak élmény, amikor megfogalmazzák, hogy „tanárnő, itt az irodalomórán nem vagyunk börtönben”. Azt szeretném erősíteni bennük, hogy ott bent is lehetnek szabadok. Mindeközben fontos tudatában lennem, hogy van egy határ, ameddig elmerészkedhetek, de amit nem léphetek át, mert az már nem az én területem, hanem mondjuk egy pszichológusé. Négyszemközti beszélgetésekre például nincs mód.

‒ A hitébresztés belefér az órákba?

‒ Kilencedikben könnyű dolgom van, mert a Biblia a tananyag. Év elején minden osztályban megkérdezik: „Tanárnő, hisz Istenben?”. Őket is izgatja, hogy miért vagyok ott. Ilyen direkt kérdésre el szoktam mondani, hogy igen, de azt is látják rajtam, hogy nem hittérítő vagyok. A szemléletmód, ahogyan jelen vagyok számukra, szavak nélkül is működik.

‒ Kell távolságot tartanod a diákjaidtól? 

‒ Persze, mert civil nőként én vagyok szinte az egyetlen, akivel rendszeresen találkoznak. Figyelnem kell, hogy milyen ruhát veszek fel, vagy amikor a dolgozatot kiosztom, mennyire lépek közel hozzájuk. De az, hogy nőként vagyok bent, nagy lehetőség, inspirációs forrás is számukra. Ezt szeretem megélni. A bizalmat, amit megadok nekik, mástól nem nagyon kapják meg. Az egyik fogvatartott az első év után mondta is:

„Tanárnő, ne bízzon ennyire az emberekben!”

Amíg viszont nem élnek vissza vele, ezt a bizalmat szeretném megadni nekik.

‒ Nem féltél bemenni a börtönbe? 

‒ Nem. Biztos voltam abban, hogy ha Isten odahívott, megadja az erőt, hogy ne féljek, és ezekben az emberekben is az istenarcot lássam. Nagyon sok szépség van bennük! A szépirodalomról kevesebbet tudnak, de az élettapasztalatuk óriási. Amikor versekről, regényekről beszélünk, az érzelmi intelligenciájukat is fejlesztem. Sokat szavalok, énekelek nekik. A Toldira vagy a János vitézre pillantva például onnan indul a beszélgetés, hogy egy helyzetben nagyon rosszul érezheti magát a főhős, aztán ezt finomítva meg tudunk érkezni a bizonytalanság, a magány, a tehetetlenség érzéséhez.

‒ Ez a siker mércéje a börtönpedagógiában?

‒ Nem tudom, mi a siker, de izgalmas kérdés, hogy egyáltalán hova szeretnék eljutni. Sokszor „csak” ott vagyok, figyelek, rájuk hangolódom. A börtönben ez a képességem hihetetlenül előtérbe került. Mindig belőlük indul ki minden. Babits írja a Jónás könyvében: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem”. Én is erre kaptam meghívást. Ez a folyamatos éberség a börtöntanításban a legnagyobb élmény. Az érettségi találkozókon öt, tíz év múlva többször kaptam olyan megerősítő visszajelzést, ami megtanította, hogy a siker nem érik be azonnal. Hosszútávfutó vagyok…

‒ Osztályozol?

‒ Hogyne, muszáj. Persze más az osztályzati skála, mint a Szent Imrében volt, máshol van az ötös és a többi jegy határa. De ez természetes.

‒ Igazságosan osztályozol, vagy a motiválás érdekében szívesen adsz a megérdemeltnél jobb jegyet is?

‒ Mindent értékelek, ami az ő munkájukról szól. Aki például házi feladatot készít, azt inspirációként is próbálom értékelni, és igyekszem izgalmas témákat adni nekik. Nekem az a fontos, hogy gondolkozó emberek legyenek, és képessé váljanak picit más nézőpontból pillantani mindarra, ami történik velük. Sokan hajlandók erre. Az igazságosság érzékeny kérdés a börtönben, tudom, hogy nem lehet elvtelenül ötösöket osztogatni. Ebben is egyensúlyozok, de elfogadják a kompetenciámat, nem vitatkoznak. Amikor valaki arra akar jegyet kapni, hogy a tábláról mit másol le, akkor azért helyre szoktam tenni…

‒ Téma, ha valaki szabadul?

‒ Persze. Most a budapesti Kozma utcában tanítok ötödiktől tizenkettedikig, korábban a váci börtönbe jártam többet. Ott, ha valaki az utolsó órára jött, megköszönte a tanítást és elbúcsúzott. Voltak próbálkozások, hogy „kint járhatnék-e az óráira, tanárnő?” Ilyenkor jól jön, hogy nem tanítok máshol, mert könnyen érzékeltetem, hogy a kint egy másik történet. Ettől függetlenül volt már olyan is, hogy a tömött villamoson megszólított egy férfi, emlékszem-e rá. Nem emlékeztem, mert annyira másként néznek ki civilben, mint a börtönben megborotválkozva, egyenruhában. Elmesélte, hogy munkája van, megnősült. Látszott rajta, hogy rendeződött az élete. Megköszönte a tanítást. Annyira megrendített a bizalma, az, hogy fontosnak érezte odajönni hozzám, vállalva ezzel a múltját, hogy majdnem elfelejtettem leszállni.

‒ Van advent a rács mögött?

‒ Advent kezdetén bevittem Rónay György Advent első vasárnapján című versét. Az egyik fogvatartott azt mondta:

„Tanárnő, a vers minden sora a szívemig ér, zokogok belül”.

Ebből megértettem, hogy a családjuktól való elszakítottság ilyenkor még fájdalmasabb nekik. A többi osztályban már nem olvastam fel a verset… A börtönbe tilos bevinnem bármilyen ajándékot, de a karácsony előtti utolsó órát úgy fejezem be, hogy elmondom nekik Puszta Sándor Bennünk fénylő csillag című versét. Ott, a börtönben is fontos, hogy „a jóságot még ma el kéne kezdeni. Ó, bennünk fénylő csillag, merj már megszületni!”

‒ A börtönben szerzett élményeket tovább tudod adni?

‒ Egyre gyakrabban hívnak iskolákba, rádióműsorokba, hogy beszéljek erről a különleges tapasztalatomról. Nem volt még olyan, hogy ne mentem volna, mert ezt szinte „missziós” feladatként élem meg. Szeretném megismertetni a rácsok mögötti világot, megmutatni, hogy ott is emberek élnek. Egyrészt gyilkosok és rablók, ezért ott a helyük, másrészt ugyanolyan érző, vívódó, küszködő emberek, mint mi.

*

A Szemlélek olvasói a következő hónapokban időről időre találkozhatnak majd Mihályi Anikó tapasztalatainak gyümölcseivel. Az írások a bűn és a bűnhődés, a szabadság, az igazság, illetve az élet további nagy kérdéseit járják majd körül a társadalom perifériáján élők sorsán és az irodalmon keresztül.