Tartunk-e ott az ökumenében, mint száz éve? Egy korát megelőző húsvéti vezércikk 1925-ből

„Katholikus, lutheránus, református, zsidó” – éppen száz éve, amikor szintén húsvétra készült az emberiség egy része, nagy- és dédszüleink az iménti címmel olvashattak vezércikket Az Erő című „magyar ifjúsági lap”-ban. Az írás mostani közlésének apropója – túl a kerek évfordulón és húsvéti készületünkön –, hogy matuzsálemi kora ellenére üdítően friss. Ma is ritka az ilyen mélyen ökumenikus, átfogóan felebaráti szemléletű írás.

Hát még mennyire párját ritkíthatta 1925-ben! A zsidóságnak is testvérkezet nyújt – egy olyan korszakban, amely akkoriban már kezdett süllyedni-elmerülni az antiszemitizmusban…

A cikk tehát reményt is ad, hogy meg lehet erősödni a felebaráti, sőt a testvéri szeretetben mindenfajta embertársunkkal, még a kirekesztés térnyerése, hivatalos politikai szintre emelkedése idején is. Legyünk őszinték, a mindenkori közpolitikát már csak említve is könnyű abba a hibába esnünk, hogy részben egyéni felelősségünket is rá hárítjuk, és figyelmünk elterelődik arról, ami sokkal, de sokkal fontosabb, mert kimondhatatlanul nagyobb felelősségünk van benne: lelkiismeretünk megvizsgálásáról, majd rossz gyakorlataink kiigazításáról a testvéri, a felebaráti szeretet kérdésében.

Ez az írás segít, hogy ne essünk ilyen hibába: fókusza jó helyen marad. Érdemes tehát elolvasni most nekünk, unokáknak-dédunokáknak is. Nem kevésbé időszerű ma is. (A szöveget betűhíven közöljük.)

„Katholikus, lutheránus, református, zsidó”

– most ez a rubrika következik a „nationalédban” [személyi adatok], kedves kisdiákom. Épen jó, hogy a kalendáriumban meg húsvét következik, és húsvéti vakáció. Mert különben olyan jó, olyan magyaros, olyan divatos, mindenekfelett pedig olyan kényelmes lenne ezen a témán összemarakodni.

„Vallásod?” – kérdezi a hivatalos írás komor-komolyan, és te érzed, hogy ezt még sokan meg fogják tőled az életben kérdezni,

és sokszor latra fogják tenni a válaszodat, hogy eleget nyom-é? S talán homályos sejtelmek ködfátyolán már azt is észrevetted, hogy sohasem az életed eddigi folyásától kérdezik majd, munkád napjaitól, eredményeid kilométerköveitől, hanem csak a szádtól vagy az írásaidtól, amelyekről nem is nagyon tehetsz, hogy éppen olyanok, amilyenek. Próbának meg, mint a nemesfémből készült ékszereket, sohasem fogják alávetni az írásaid meg a szád őszinte szólását, hanem leolvassák egy hivatalos tabelláról,
hogy a vallásod szerint mennyire becsülik.

Jó, jó, így szokta a világ, ez azonban a világ dolga. Hanem te, jómagad! Te gondolkoztál-e már rajta valaha komolyan: mi a te vallásod? Vagy te is szakasztott úgy szoktad, mint a világ?

Vallásod – út az Isten felé – ahány lélek, annyiféle.

Az Isten nekünk szánt ajándékai közül a legeslegnagyobb, hogy minden ember eltalálhat hozzá. Lehet keresni s lehet megtalálni fűben-fában, csillagokban, kövekben. Szabad elképzelni végső megnyugovásnak egy fájdalmas küzdelemnek a végén.

Meg van engedve őt magát harcos és a végén győztes szellem képében képzelnünk. Sőt perbe szállnunk is lehet vele. Megtagadnunk is lehet, s dacos életünk eredményeiből emléket állítanunk mégis csak az Ő dicsőségére. Szabad megállnunk olyan ponton, ahol még bizonyos volt, hogy itt járt közöttünk, diktálta a
törvényt, és megparancsolta azok végrehajtását mindaddig, míg megérdemeljük, hogy elküldje hozzánk szabadító egyszülött Fiát.

Hirdetés

Haragszol azokra, akik még mindig várnak? Hát tudsz még haragudni, mondd?

És ha haragszol, nagyon csudálatosnak tartod, ha a sóhajtás, könny, betegségek, bűnök és vér tengerében sokan nem hiszik, hogy a szeretet már 1925 esztendeje megérkezett a földre?

És szabad, hála Istennek már tudjuk hinni, hogy az Isten emberré lett a kedvünkért, és feláldozta magát értünk. Megmutatta, hogy lehet emberi formában is meggyőzni a bűnt, lehet meghalni az
örökkévalóságért, és akkor az embert senki többé meg nem ölheti, mert megölni csak a testet lehet, amellyel ő már képes nem törődni… Szabad hinnünk az egyszer való áldozat megváltó erejében.

Oh, milyen nagy áldás, hogy ezt érezheti az is, akinek az ostya átlényegül áldozás közben; az is, aki az ubiquitás [Isten mindenütt való jelenléte] üdvötadó erejét érzi Úrvacsora közben; az is, aki „ez egyszerű vendégségben Jézussal egyesül”. Hiszen, ha igazán hiszed a magadét, akkor azt is tudod, hogy erős, igaz és szeretet. Fondorlatok, emberi ügyeskedések ideig-óráig sem árthatnak neki.

A te erőszakod és haragod pedig semmit sem
használhat.

A szeretet hatalmát csak a szeretet prédikálhatja lenyűgöző erővel. Igenis vannak hittérítők azért mégis. Akiknek a hitéből bizonyságtevő erővel árad a szeretet. Nem közönyösséget és megalkuvást hirdet a Húsvét neked, hanem a magad hitének a bizonyosságban horgonyzó isteni nyugalmát…

*

A címben olvasott felvetéshez visszatérve: a fő kérdés tehát nem is az, hogy hol tartunk az ökumenében, hanem hogy hol tartunk a hitben. Nem az-e ugyanis a helyzet, hogy azért látszunk manapság „ökumenikusabbnak”, mert a hitben megfogyatkozva – persze – kevésbé vagyunk kísérthetők a felekezetiességgel is? Pedig nem száz éve, hanem „kezdettől” tudhatjuk, hogy hitünknek ítélkezés, sőt vitatás nélkül meg kell férnie a többiek miénktől különböző felfogásával:

„Karoljátok fel a hitben gyengét, anélkül, hogy nézeteit bírálgatnátok.” (Róma 14:1)

(A találatért, illetve a bevezető- és zárógondolatokért Kurcz Ádám Istvánnak vagyunk hálásak.)