Tartunk-e ott az ökumenében, mint száz éve? Egy korát megelőző húsvéti vezércikk 1925-ből

„Katholikus, lutheránus, református, zsidó” – éppen száz éve, amikor szintén húsvétra készült az emberiség egy része, nagy- és dédszüleink az iménti címmel olvashattak vezércikket Az Erő című „magyar ifjúsági lap”-ban. Az írás mostani közlésének apropója – túl a kerek évfordulón és húsvéti készületünkön –, hogy matuzsálemi kora ellenére üdítően friss. Ma is ritka az ilyen mélyen ökumenikus, átfogóan felebaráti szemléletű írás.

Hát még mennyire párját ritkíthatta 1925-ben! A zsidóságnak is testvérkezet nyújt – egy olyan korszakban, amely akkoriban már kezdett süllyedni-elmerülni az antiszemitizmusban…

A cikk tehát reményt is ad, hogy meg lehet erősödni a felebaráti, sőt a testvéri szeretetben mindenfajta embertársunkkal, még a kirekesztés térnyerése, hivatalos politikai szintre emelkedése idején is. Legyünk őszinték, a mindenkori közpolitikát már csak említve is könnyű abba a hibába esnünk, hogy részben egyéni felelősségünket is rá hárítjuk, és figyelmünk elterelődik arról, ami sokkal, de sokkal fontosabb, mert kimondhatatlanul nagyobb felelősségünk van benne: lelkiismeretünk megvizsgálásáról, majd rossz gyakorlataink kiigazításáról a testvéri, a felebaráti szeretet kérdésében.

Ez az írás segít, hogy ne essünk ilyen hibába: fókusza jó helyen marad. Érdemes tehát elolvasni most nekünk, unokáknak-dédunokáknak is. Nem kevésbé időszerű ma is. (A szöveget betűhíven közöljük.)

„Katholikus, lutheránus, református, zsidó”

– most ez a rubrika következik a „nationalédban” [személyi adatok], kedves kisdiákom. Épen jó, hogy a kalendáriumban meg húsvét következik, és húsvéti vakáció. Mert különben olyan jó, olyan magyaros, olyan divatos, mindenekfelett pedig olyan kényelmes lenne ezen a témán összemarakodni.

„Vallásod?” – kérdezi a hivatalos írás komor-komolyan, és te érzed, hogy ezt még sokan meg fogják tőled az életben kérdezni,

és sokszor latra fogják tenni a válaszodat, hogy eleget nyom-é? S talán homályos sejtelmek ködfátyolán már azt is észrevetted, hogy sohasem az életed eddigi folyásától kérdezik majd, munkád napjaitól, eredményeid kilométerköveitől, hanem csak a szádtól vagy az írásaidtól, amelyekről nem is nagyon tehetsz, hogy éppen olyanok, amilyenek. Próbának meg, mint a nemesfémből készült ékszereket, sohasem fogják alávetni az írásaid meg a szád őszinte szólását, hanem leolvassák egy hivatalos tabelláról,
hogy a vallásod szerint mennyire becsülik.

Jó, jó, így szokta a világ, ez azonban a világ dolga. Hanem te, jómagad! Te gondolkoztál-e már rajta valaha komolyan: mi a te vallásod? Vagy te is szakasztott úgy szoktad, mint a világ?

Vallásod – út az Isten felé – ahány lélek, annyiféle.

Az Isten nekünk szánt ajándékai közül a legeslegnagyobb, hogy minden ember eltalálhat hozzá. Lehet keresni s lehet megtalálni fűben-fában, csillagokban, kövekben. Szabad elképzelni végső megnyugovásnak egy fájdalmas küzdelemnek a végén.

Meg van engedve őt magát harcos és a végén győztes szellem képében képzelnünk. Sőt perbe szállnunk is lehet vele. Megtagadnunk is lehet, s dacos életünk eredményeiből emléket állítanunk mégis csak az Ő dicsőségére. Szabad megállnunk olyan ponton, ahol még bizonyos volt, hogy itt járt közöttünk, diktálta a
törvényt, és megparancsolta azok végrehajtását mindaddig, míg megérdemeljük, hogy elküldje hozzánk szabadító egyszülött Fiát.

Haragszol azokra, akik még mindig várnak? Hát tudsz még haragudni, mondd?

És ha haragszol, nagyon csudálatosnak tartod, ha a sóhajtás, könny, betegségek, bűnök és vér tengerében sokan nem hiszik, hogy a szeretet már 1925 esztendeje megérkezett a földre?

És szabad, hála Istennek már tudjuk hinni, hogy az Isten emberré lett a kedvünkért, és feláldozta magát értünk. Megmutatta, hogy lehet emberi formában is meggyőzni a bűnt, lehet meghalni az
örökkévalóságért, és akkor az embert senki többé meg nem ölheti, mert megölni csak a testet lehet, amellyel ő már képes nem törődni… Szabad hinnünk az egyszer való áldozat megváltó erejében.

Oh, milyen nagy áldás, hogy ezt érezheti az is, akinek az ostya átlényegül áldozás közben; az is, aki az ubiquitás [Isten mindenütt való jelenléte] üdvötadó erejét érzi Úrvacsora közben; az is, aki „ez egyszerű vendégségben Jézussal egyesül”. Hiszen, ha igazán hiszed a magadét, akkor azt is tudod, hogy erős, igaz és szeretet. Fondorlatok, emberi ügyeskedések ideig-óráig sem árthatnak neki.

A te erőszakod és haragod pedig semmit sem
használhat.

A szeretet hatalmát csak a szeretet prédikálhatja lenyűgöző erővel. Igenis vannak hittérítők azért mégis. Akiknek a hitéből bizonyságtevő erővel árad a szeretet. Nem közönyösséget és megalkuvást hirdet a Húsvét neked, hanem a magad hitének a bizonyosságban horgonyzó isteni nyugalmát…

*

A címben olvasott felvetéshez visszatérve: a fő kérdés tehát nem is az, hogy hol tartunk az ökumenében, hanem hogy hol tartunk a hitben. Nem az-e ugyanis a helyzet, hogy azért látszunk manapság „ökumenikusabbnak”, mert a hitben megfogyatkozva – persze – kevésbé vagyunk kísérthetők a felekezetiességgel is? Pedig nem száz éve, hanem „kezdettől” tudhatjuk, hogy hitünknek ítélkezés, sőt vitatás nélkül meg kell férnie a többiek miénktől különböző felfogásával:

„Karoljátok fel a hitben gyengét, anélkül, hogy nézeteit bírálgatnátok.” (Róma 14:1)

(A találatért, illetve a bevezető- és zárógondolatokért Kurcz Ádám Istvánnak vagyunk hálásak.)