Teadélután, vagy amit akartok – Hittan az iskolában

2013 óta az állami fenntartású iskolákban kötelezően választható tantárgy az etika vagy a hit-és erkölcstan. Mint minden változás az oktatásban, kezdetben ez is parázs vitákat generált, amit mára langyos közöny váltott fel.

A megrögzötten vallásellenes, és a vallásukat aktívan gyakorló családokon kívül a szülők zöme már első osztályban is a gyerekére bízza a választást az etika és a hétköznapi szóhasználatban csak hittannak nevezett hit- és erkölcstan között. Sokat hallott, a gyerek döntését leginkább befolyásoló szempont, hogy a barátja melyiket választja, a hittan mellett szóló szülői érvek között pedig a leggyakoribb a „nem árt”, meg „az alapműveltséghez tartozik”.

Amikor azonban megkérdeztünk néhány, különböző iskolában érintett szülőt, hogy mit tanul, mit csinál a gyerekük az iskolai hittanórán, többségüknek fogalma sem volt róla. Egyikük megemlítette, hogy „elvitte a gyerekeket a hittanárnő a templomba”, másikuk pedig teadélutánnak nevezte a hittanórát.

– Még ha délután lenne! – csattant fel az egyik fővárosi általános iskola tanítója. – De nem délután, hanem a legértékesebb délelőtti órákban vannak a hittanórák, ami nem is lenne baj, ha lenne értelme, de csak színezgetnek, meg játszanak az udvaron, én meg tarthatom 6. órában a matekot…

Kollégája elmondta, hogy a náluk dolgozó hittanárok több iskolában tanítanak, így előfordul, hogy késnek, de az is, hogy negyedórával hamarabb befejezik az órát, mert rohannak a másik iskolába. Azt neheztelve jegyezte meg, hogy amikor munkanap-átcsoportosítás miatt szombaton is van tanítás, a hitoktatók nem jönnek be, számukra az nem munkanap. Azt pedig luxusnak, és nem szabad vallásgyakorlásnak tartja, hogy van olyan hitoktató, akinek az egész iskolában két tanítványa van, ők is különböző évfolyamokon, így két hittanórán egy-egy gyerekkel foglal el egy tantermet, miközben ők néha a folyosón is kénytelenek órát tartani, 25-30 gyereknek.

– Nagy lehetőség, hogy a gyerekeket meg lehet érinteni, meg lehet szólítani az iskolán keresztül is – ezt egy általunk megkérdezett katolikus hitoktató mondta, hozzátéve, hogy a szó szoros értelmében vett hittan oktatásának – főleg a kisebbek esetében – nem sok értelmét látja.

– Úgy, mint egy másik tantárgyat, magyart vagy matekot, nem lehet a kicsiknek hittani tételeket átadni! A gyermek lelke az elsődleges, ezért annak van értelme, hogy a gyerek először megismerje önmagát. Ezért amikor azt kérdezik tőlem a szülők, hogy miért járjon a gyerek hittanra, elmondom nekik, hogy az iskolában rengeteg fontos és hasznos információt tömünk a gyerekek fejébe, az iskola sok mindenről szól, csak egyetlen dologról nem: a lélekről, a lélek működéséről.

A névtelenséget kérő hittantanár óráin ezért nem a szentek élete, nem a hét szentség, de nem is a liturgikus panoráma a központi téma.

– A hittanóra sziget, ahol nincsenek tabuk, ahol beszélgethetünk örömről és szomorúságról, ahol szabad félelmet, és szabad haragot érezni, ahol nem tabu a gyász és a halál, ahol az is ünnepel anyák napján, akinek meghalt az anyukája, és nem kell csendben maradni, hogy „pszt, neki nem él az anyukája!”, mert neki él az anyukája, csak a mennyben.

– Nálunk a templomi hittancsoportba is többen járnak, mióta az iskolában van hittanoktatás – folytatta. – Az iskolai hittanóra ugyanis lehetőség a közösségépítésre, mert az iskolai alkalmakkal meg tudok szólítani gyerekeket, akik eljönnek, elkezdenek templomba járni.

blog.cph.org

Az iskolai hitoktatást egy 2013-as írásában önellentmondásnak nevezte Heidl György, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja, egyetemi tanár, az MTA doktora. Akkor úgy látta, hogy „nincs helye az iskolákban a hittanoktatásnak”, mert az „iskolai oktatás és az egyházi hitoktatás céljai és módszerei teljesen eltérőek.” Sőt, azt is írta, hogy az „iskolai hitoktatás egyházi szempontból nézve nem egyszerűen fölösleges, hanem káros is. Azért káros, mert elfedi és elfeledteti a katekézis eredeti célját és természetét, holott ez az egyház eredendő hivatása”.

– Azóta sem változott a véleményem – mondta, amikor közösen felidéztük a lassan 9 éves cikk lényegesebb gondolatait. – Matematika és testnevelés óra között, 45 percben beszélni a hitről, eleve fura. Az osztályterem nem szakrális tér, az iskolának más a célja, mint az egyháznak, az iskolai idő egészen más idő, mint a liturgikus idő – csengetéshez, tanévhez, vizsgákhoz, szünetekhez kötött.

Heidl György úgy gondolja, ezzel elveszik az egésznek az eredeti, legmélyebb értelme, az, hogy az egyháznak nem oktatása, hanem szentségi beavatása van.

– A katekézis – ami eredetileg szóbeli tanítást jelent – a katolikus egyház tradíciója, aminek megvan a megfelelő liturgikus tere, liturgikus ideje. Az ősegyház beavatási gyakorlatára utalnak az első keresztény írások, például Pál apostol levele a Rómaiakhoz vagy az Apostolok cselekedetei, a legkorábbi ismert katekézisek pedig a IV. századból származnak, de korábbi hagyományokat őriznek. Ez egy nagyon jól felépített rendszer volt. Regionális különbségek kirajzolódnak ugyan, de az alapok egyértelműen azonosak, a beavatás ugyanúgy történt mindenütt: végtelenül tudatosan, erőteljesen, ma azt mondanánk, színházszerűen dramatizáltan. Az élmény az egész embert átformálta: amikor egy ókeresztény keresztelőkápolnában kilép valaki a keresztelőmedencéből, akkor ott valóban egy új ember születik. Ez az egyházi tradíció – de ezt elfelejtettük, és ez az, amihez a II. Vatikáni Zsinat igyekezett ismét visszanyúlni. A hatása azonban még ma sem érezhető, nagyon kevesen ismerik és gyakorolják az egyház lényegéhez tartozó katekézist a Zsinat által szorgalmazott módon. Az elvi rendezetlenségből adódnak a gyakorlati problémák.

A Pécsi Egyházmegye korábbi kulturális, tudományos és kommunikációs igazgatója szerint a fiatalokat a különböző vallási hagyományokkal, rítusokkal, azok sokféleségével kellene megismertetni, ehelyett azt mondjuk, magolja be a tízparancsolatot, miközben nem érti, és azt sem tudja, hogy mi a különbség például a felekezetek között, egyáltalán ő maga hova tartozik.

– A hittanoktatás így, ahogyan most van, senkinek nem jó, sem diáknak, sem hitoktatónak. Mind a négy gyerekünk katolikus iskolába járt és jár, jócskán van személyes tapasztalatunk: dolgozunk azért, hogy felnőttként is járjanak szentmisére. Amikor például hittanórán a miseruha részeit tanították nekik latin elnevezésekkel, akkor komoly ellenhatásra volt szükség.

Heidl György azt mondja, a katekézis eredeti célja a felkészítés a keresztségre és az eucharisztikus közösségben való teljes részesedésre, vagyis a katekézis beavatás az egyházba. A már megkeresztelt, értelmüket használni képes fiatalok és felnőttek esetében a katekézis célja ennek megfelelően az elsőáldozásra, a bérmálásra és a szentségi házasságkötésre való felkészítés lehet. Ennek a folyamatnak nem az iskola a megfelelő helye, hanem egy befogadó egyházi közösség, amely lehet egy jó működő plébániai közösség papi vezetéssel.

– A megoldáskeresésben először is látni kell, mi a gond. Folyamatosan hallani pedagógusoktól, hogy a szülők egyre inkább az iskolától várják, hogy megnevelje a gyereküket. Ez ugyanolyan hiba, mint az, hogy az egyház az iskolától várja, hogy beavassa a gyereket a kereszténységbe. Hiba, mert ahol nincs közösség, ott az egyház szentségi élete szolgáltatássá válik, és nem lesznek világosak a beavatás formái, céljai, motívumai – ezért nem bízhatjuk az iskolára. Az egyház viszont vegye komolyan, hogy ő az, aki beavatja a kereszteletleneket a keresztségbe, elvezeti a megkeresztelteket az eucharisztiához, felkészíti a bérmálásra és a szentségi házasságra. Ezt egyházi közegben, szent térben és szent időben tegye, a liturgikus év megfelelő időszakában! Az iskolában hittanoktatás helyett célszerűbb és hasznosabb lenne a vallásismeret-oktatás, ami nagyon izgalmas tud lenni, ha a tanár izgalmassá teszi. Nem is biztos, hogy buzgó katolikusnak kell tartania, inkább olyasvalakinek, aki ért hozzá – de ez már szakmai kérdés.

Szűrő vagyok. Átfolyik rajtam a világ. Ami fennakad, érzéssé és gondolattá válik bennem. Gyerek vagyok, anya és nagyi. Nő, társ, barát. Örök tanuló, régóta tanító. Tudom a különbséget a gondolkodva szeretés és a szeretve gondolkodás között. Utóbbit gyakorlom. Remélem, ez szóvá vált érzéseimen és gondolataimon is átszűrődik.