Amikor Antonio Spadaro olasz jezsuita teológus és Martin Scorsese amerikai filmrendező 2016-ban először ült le beszélgetni, egyikük sem gondolta, milyen mély eszmecsere fog köztük kialakulni. A találkozásokból született – és Betlen János fordításában nemrég magyarul is megjelent – a Beszélgetések a hitről című könyv. A kötet zárásaként Scorsese filmvázlata olvasható, amely Ferenc pápa ihletésére született. A könyvből a Helikon Kiadó jóvoltából közöljük az alábbi részletet.
Felkérés Ferenc pápától
Mint a bevezetőben már említést tettem róla, írtam egy könyvet Una trama divina [Isteni cselszövés] címmel, és megjelentetés előtt elküldtem Ferenc pápának, ő pedig volt oly kedves hozzám, hogy előszót, egy csodálatos előszót írt hozzá. Így aztán azzal szoktam ezt a könyvet másoknak ajánlani, hogy ne azért olvassák el, mert én írtam, hanem az előszó miatt. Ferenc pápa írása olyan nagy hatást tett rám, hogy szerettem volna Martinnak is megmutatni, ezért elküldtem neki. Talán úgy tíz nappal később meg is jött a válasz: „Lenyűgöző volt ez az előszó, el is határoztam, hogy válaszolok rá, hogy mondok valamit én is, csakhogy nem filozófus vagyok, hanem rendező.” Így aztán elküldte nekem egy Jézusról szóló lehetséges film forgatókönyvének vázlatát. Jól emlékszem arra a napra, mert amikor megkaptam az e–mailt, Franciaországban voltam egy jezsuita barátomnál: december harmincadika vagy harmincegyedike volt. Szóval szabadságon voltam, és elkezdtem körbe–körbe járni a szobában, mert nyomasztott a felelősségtudat, és azon törtem a fejem, mihez kezdjek vele.
*
Úgy érezted, hogy személy szerint téged kértek fel valamire, ezért nem tehetted meg hogy ne válaszolj. De persze nem esszét írtál, hiszen filmrendező vagy. Amikor megkaptam tőled ezt a forgatókönyvet, mondhatom, hogy a szememre és az elmémre egyaránt egészen váratlan módon hatott. Elmondanád, mi ragadott meg ebben a felkérésben, mit érintettek meg benned Ferenc pápa szavai?
Gyermekkoromban és fiatalkoromban, az 1940–es és 50–es években mindvégig döntő szerepet játszott az életemben az egyház. A kihívás, amit a Szentatya a könyvedhez írt előszavában intéz az olvasóhoz, olyasvalami, amivel tizenhárom vagy tizennégy éves koromban kezdtem el birkózni, és birkózom azóta is. Jézus közvetlensége… Valahányszor megpróbáltam ezt valamilyen módon kifejezni, társaságban, előadásokban vagy komolyabb szinten a filmjeimben, azt tapasztaltam, hogy a környezetemben élők vagy nem álltak még készen rá, hogy elfogadják, vagy nem voltak hajlandók elfogadni. Úgy értem, hogy én Jézus közvetlenségét itt és most nem egy gyönyörű és tökéletes lényben akartam megtapasztalni, aki a templomok, bazilikák vagy kápolnák épületeit ihlette. Jézus nem csak ott létezik.
Jézus mindig velünk van.
Hogy kell ezt kifejezni? És ez mindjárt elvezet a fő kérdéshez: meg tudnak–e bennünket változtatni mások? Vagy a változásnak belülről kell jönnie? Nos, erre lyukadtam ki: a változás végső soron belülről jön. Az ember megpróbálhatja kívülről ráerőltetni valakire, de végül mindig belülről fakad. Ami pedig engem illet, ez a változás mindig Jézus szavai, tettei és jelenléte nyomán fog megindulni.
Éveken át próbáltam megérteni, hogyan is él az engem körülvevő világban Jézus, hogyan élhet bennem a jelenléte, és hogyan juttathatom ezt kifejezésre. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy Jézust juttatom kifejezésre, de alaposan mellényúltam – a kivagyiság, az ego dolgozott bennem, meg a „nagy filmrendező” szerepe, és a hatalom, ami azzal jár, hogy az ember műveket tud létrehozni. Szóval amikor elküldted nekem Ferenc pápa előszavát, izgalomba jöttem. Mert úgy éreztem, itt az alkalom, hogy újra nekiveselkedjek ennek a dolognak, ahogy egyszer már megtörtént a Krisztus utolsó megkísértésével, no meg valamennyire a Kundunnal, és egészen bizonyosan a Némasággal is. Úgy éreztem, hogy a Némasággal megleltem a helyes utat, amelyen járva megbirkózhatom a nagy rejtéllyel.
Volna egy személyes kérdésem: sose gondoltál rá, hogy pap legyél? Azt gondolom, hogy igen, és azért gondolom így, mert szemináriumi előkészítő iskolába jártál. Ha voltak ilyen terveid, mitől ébredt benned ez a vágy? És mit képzeltél erről? Az indított rá, hogy békére lelj, vagy inkább a csodálat? Esetleg elhívást, elhivatottságot éreztél magadban? És végül: magadtól iratkoztál–e ki, vagy megkértek, hogy távozz?
Azt mondták, távozzam.
Jó, de az a kérdés: a papság és a filmrendezés összekapcsolódik valahogy az életedben?
Hadd kezdjem azzal a választ, hogy mi volt az első nagy változás az életemben. Egy ideig Queensben laktunk, egy olyan városrészben, ahol sok a fa, nagyok a terek és a fény… Queensről egyfajta paradicsom képe él az emlékezetemben. Aztán mindenféle okokból Manhattanbe, a Lower East Side–ra kellett költöznünk, a Little Italy néven ismert, olasz–amerikai–szicíliai népesség lakta környékre. A negyvenes évektől a hatvanas évekig laktunk ott. És mint mindenki tanúsíthatja, aki néhány filmemet látta, a változás mély nyomokat hagyott bennem. A két városrész közötti ellentét sokkszerűen ért.
A családfánk mindkét ágán hét–nyolc gyermeket látni, rengeteg volt a nagybácsi és a nagynéni is. Az Elizabeth Streeten született mind, úgy 1912–13–ban. Nem kórházban, hanem ott helyben, a bérházakban. Lényegében az óhazát teremtették újra ideát, az Újvilágban. Nem tréfálok, amikor azt mondom, hogy az Óvilágban nőttem fel – egy nagyon ó világban. Leginkább a Palermo környéki falvak világára hasonlított. Anyám családja Ciminából származott, apámé Polizzi Generosából. A közelben mindenki vagy szicíliai volt, vagy nápolyi. Akadt néhány calabriai is, de elvesztek a nápolyiak és a szicíliaiak tömegében. Vad vidék volt, kemény, nagyon kemény hely. „Utcakemény”, ahogy akkoriban mondtuk. Külön életforma. Minden a család körül forgott. A családi kötelékrendszer volt a szervező erő, az gondoskodott arról, hogy a tagok tisztes életet éljenek. Ez működött nálunk is, anyámnál, apámnál, nagynénéimnél és nagybátyáimnál.
Csakhogy a környék egyáltalán nem volt tisztes, sőt nagyon is közönséges volt. A szervezett bűnözés terepe, és ez alól senki sem vonhatta ki magát. Aztán ott voltak a Bowery Street–i hajléktalan nők és férfiak, az életük végén járó, gyakran alkoholista szerencsétlenek, a reménytelenségben tengődő lecsúszottak – némelyikkel összeismerkedtünk, de mindig félelmet keltettek bennünk. A srácok olykor csúfolódtak velük, én pedig megtapasztaltam, milyen
könnyen kisiklik az ember, s kezdi a másikat dehumanizálni, kivált, ha fél tőle.
Márpedig lényegében mindentől féltünk. Én magam nagyon nehezen viseltem azt a világot. Hároméves koromban asztmás lettem. Utólag már úgy látom, hogy az a súlyos asztma megkönnyebbülést hozott nekem. A környezet kifejezetten megkövetelte, hogy az ember minduntalan bizonyságát adja úgynevezett férfiasságának, de ha egyszer asztmás voltam, kénytelen voltam inkább a fejemet használni a túlélés érdekében.
Az utcánk sarkán túl állt a régi Szent Patrik–templom, New York első katolikus temploma, a mai székesegyház. 1812–ben épült. A szüleim az ott működő katolikus iskolába dugtak. „Befordulsz a sarkon, és már ott is vagy a suliban” – mondták. Az iskolát az Irgalmas Nővérek működtették.
Sok időt töltöttem abban a templomban. Annak idején még az idősebb nemzedék adta az esperest és a többi papot is. Főleg olasz volt az az idősebb nemzedék. Angolul alig tudtak. Így aztán úgy éreztük, nem sok közünk van hozzájuk.
Aztán 1953 táján egy ifjú pap érkezett. Francis Principének hívták, és a mienk volt az első egyházközsége. Huszonhárom éves volt, és egészen új, friss életszemléletet hozott magával. Bosszankodott, amiért nem sportolok – kezdetben nem tudta, hogy eltiltottak minden sporttevékenységtől, mondván, hogy különben megbetegszem és nem kapok majd levegőt. Ettől eltekintve azonban egészen új gondolkodásmódot képviselt, és egészen másképpen képzelte a helytállást az életben, mint ami az engem körülvevő, kemény, engesztelhetetlen, könyörtelen világban dívott. Végignézett rajtunk, és azt mondta: „Nehogy azt higgyétek, hogy így kell élnetek.” Graham Greene–könyveket kaptunk tőle.
A Hatalom és dicsőség volt az első. Nekem A kezdet és a vég tetszett a leginkább. Aztán a kezünkbe adta Dwight Macdonald írásait, ami akkoriban, az ötvenes évek elején enyhén szólva nem volt éppen bevett szokás. Már nem is tudom, hogyan, de utat leltem James Joyce–hoz, éspedig a Dublini emberekhez, majd a kezembe került az Ifjúkori önarckép is. Mindkét könyv tartós hatást tett rám. Akkoriban kezdett előtérbe kerülni és erőre kapni a polgárjogi mozgalom, és valahogy James Baldwint is sikerült felfedeznem. Zárt világban éltem, afroamerikaiak csak nagy ritkán kerültek az utamba, például néhányan a Bowery Streetről. Principe atya ablakot nyitott előttünk a világra. Zenélt is. Bolondult a moziért, és filmeket ajánlott nekünk.
Főleg pedig volt teteje annak, amit mondott. Erkölcsileg. Mi, ugye, az utca óvilági eredetű törvényén nevelkedtünk, ő pedig igyekezett kiigazítani ezt. Új gondolkodásmódot oltott belénk. Nagy hatással volt rám, és ettől jöttem rá, hogy nem élhetek tovább úgy, ahogy korábban, az adott körülmények között, a
körülöttem zajló életbe tagozódva. Nem volt valami nagy a választék. Az ember lehetett kemény srác, beléphetett valamelyik bűnbandába – ez az út mindenki előtt nyitva állt. Előttem nem. Némely barátom előtt igen, én előttem nem.
Kamaszkoromban nagyon nehezen kezelhetőnek láttam mindent az életben, amelybe beleszülettem. Principe atya valahogy világosságot teremtett, és egyben olyan szeretetből adott példát, amely egészen más volt, mint a szüleim szeretete. Igen erős szeretetpélda volt. Olyan akartam lenni, mint ő, ezért hát
úgy határoztam, hogy pap leszek.
Első gimnáziumi évemet a Cathedral College–ban, egy szemináriumi előkészítő iskolában töltöttem. Két hónap leforgása alatt rájöttem, hogy ez nem nekem való pálya. Leálltam a tanulással, és én lettem az osztály bohóca. Nagy nehezen felismertem, hogy nem elég szeretni valakit és olyannak képzelni magad a jövőben, amilyen ő. Elhivatottságra is szükség van. Az igazi elhivatottság komoly dolog. Nem abból áll, hogy „olyan akarok lenni, mint ő”. Az
atya mindig azt mondta nekünk, „az elhivatottsághoz szeretni kell a tömeget”. Nem értettem, hogy érti ezt.
Ministránsfiú voltam, és minduntalan elkéstem, ő pedig persze dühös volt rám. Nem értettem. Aztán rájöttem, mit akarok elfedni azzal, hogy pap szeretnék lenni. Az élet elől akartam elbújni és a félelem elől. Mert féltem, hogy megbántanak, féltem, hogy megbántok másokat. Talán azt gondoltam, hogy ki tudom fejleszteni magamban az elhivatottságot, és irányítani tudom majd a helyzetet. Csakhogy nem így szokott történni. Ellenkezőleg: nem irányítani kell, hanem éppen hogy
lemondani az irányításról, és megnyílni valami előtt, amiből az igazi szeretet fakadhat, az állandó szeretet és megértés. Az a valami pedig Isten szeretete.
Olyasmi ez, amit ki kell próbálni, meg kell érteni, és aztán el kell fogadni, hogy talán sohasem fogjuk megvalósítani. Meg kell nyílni, és ami a lényeg, fel kell deríteni a terepet. A titok persze mindvégig titok marad, de olyan, amit nem megfejteni kell, hanem szembenézni vele és elgondolkodni rajta. Amikor elkészül egy filmem, az emberek mindig azt mondják: „Szóval befejezted, ezzel megvolnál.” Én pedig midig így felelek: „Hát, nem egészen”. Azt is meg szokták kérdezni, újra szoktam-e nézni a filmjeimet. Nem. Én készítettem őket. És még most is készítem.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
