Ugyanazt nézzük, mégis mást látunk

A legnagyobb bajunk a másik emberrel, hogy nem olyan, mint mi. Nem azt és nem úgy érti, amit és ahogyan szerintünk kéne. Ez világméretű összetűzéseket eredményez, és számtalan ember életét nyomorítja. Lehet ebből kiutat találni?

Kiváltságos helyzetben vagyok, mert a családomtól gyermekkoromban nagyon sokat hallottam, hogy „te nem vagy normális”. Ebből két dolog következett: 1. sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mi a normális, 2. négyszer feküdtem a pszichiátria zárt osztályán. Hónapokat töltöttem olyan állapotban, amikor én sem gondoltam, hogy normális vagyok. Mondjuk, előtte sem, de abban sok segítségem volt. Így utólag ez azért jön jól, mert nekem természetes, hogy hülyének néznek – hiszen így nőttem fel. Persze én okosnak képzelem magam, hiszen “okosvilágban” élek, és másoknál sokkan jobban is tudok bármit.

Ha most lennék gyerek, akkor valószínűleg egy ADHD-s tünetegyüttest sóznának rám. Pedig engem csak az kergetett az őrületbe, hogy nem tudtam igazán kapcsolódni a környezetemhez. Ez később sikerült – jelentős mennyiségű kábítószerrel, az ugyanis megszüntette a kötődés utáni gyötrő vágyat, és megadta a közösséghez tartozás illúzióját. Pont úgy, ahogy a sorozatok, a tévénézés, az evés-ivás, a pornó és egyéb pótcselekvések. Csak ezeket jobban elnézzük egymásnak, mint a kábítószerezést.

Leggyakrabban temérdek sok hazugsággal „lőjük” magunkat, amivel magunkat és másokat is kábítunk –  ez az igazi kábító szer.

Az értelmi erőszak körmönfont formái az élet minden területét átszövik. Az emberi kommunikáció jelentős része arról szól, hogy hogyan lehet rávenni egy másik emberi lényt (vagy azok egy vagy több csoportját), hogy azt tegyék, amit emberi lények egy másik csoportja akar. A gyerekeket nevelés címszó alatt rá akarjuk venni, hogy tegyék meg, amit elvárunk tőlünk, és legyenek szófogadóak. A gond akkor van, ha az a szó, amit meg kéne fogadni, hazugság. Olyan szájból jön, aki maga sem tartja a saját szavát. Ebből az őrületből nem sok kiút van – pontosabban egy, mely már kétezer éve megvalósításra vár.

Kedvenc igéim egyike, amit még a keresztény testvéreim sem nagyon szeretnek, hogy ha azt gondolod embertársadról, hogy bolond, méltó vagy a pokol tüzére. Ezen nincs mit szépíteni, de nyilván Jézus Krisztus itt is azt gondolta, amit mi gondolunk, hogy gondolnia kéne, és Isten is úgy cselekszik, ahogy szerintünk logikus. Több tízezer mikro- és makrofelekezet léte égbekiáltó módon bizonyítja, hogy bizony Jézus Krisztus csak egyféleképpen mondhatta, amit mondott – és ennyi. Aki mást gondol (mint a felekezetek sokasága), az hülye. Nem lehet ez másképpen, ezen kár is vitatkozni.

Az új parancsolat úgy szól, hogy szeressétek egymást. Mégis viszonylag hamar sikerült egy világméretű „legyetek mindig okosabbak egymásnál!” parancsolatra átformálni. Többször írtam már arról, hogy milyen pusztítást végeznek a felekezetek mind egymás közt, mind a világban azzal, hogy „istenszakértőként” próbálnak embereket térítgetni. Olyan embereket, akik hülyék, mert nem úgy ismerik és látják Jézus Krisztust, ahogy ők.

Máshogy látunk, mert máshonnan nézünk. Ez mindig így lesz, és ez csodálatos.

Amit megtehetünk – és amire nagy szükségünk is van –, hogy megváltoztatjuk a helyet, ahonnan nézünk a másik emberre. Ehhez nem kell befeküdnünk a pszichiátriára (négyszer biztos nem), ezt a lelkivilágunkban kell megtennünk. Ha reggeltől estig azt lessük, hogy ki hülye, mert nem úgy látja és nézi a világot, mint mi, nagy eséllyel lesznek komoly mentális problémáink.

A kommentszekció vermében rengeteg elhullott dolog van, amit önmagunkból próbálunk nagy erőkkel kidobálni – természetesen ez ebben a formában sosem fog sikerülni. Egy emberi lénynek ahhoz, hogy a benne lévő dolgok a helyére kerüljenek, elemi szüksége van egy másik emberi lényre, aki ebben segít neki. Ahogy senkinek a világon nem önmagától formálódott a személyisége, hanem az őt körülvevő emberek által, úgy mások nélkül nem is válhat igazán „valakivé”. És ez csodálatos – de attól függ, honnan nézzük.

A másik kiosztása mögött ott lapul, hogy gyerekként nem osztottak nekünk lapot. Aki nem éli meg, hogy ő látható, az láthatatlannak érzi magát. A gyerek attól érzi, hogy látják, ha…. … ha nem nézik hülyének. Mert kicsi, mert butaságokat beszél, mert nem tudja, mert nem érti. Nem érezheti, amit érez. Aki nem éli meg, hogy ő látható, annak folyamatos megerősítésre van szüksége. Erről szól a közösségi média jelentős része, és nincs ezzel baj, hiszen egyrészt természetes vágyunk, hogy észre vegyenek, ahogyan az is, hogy láttassunk másokat. Mikor beszélgetünk és meghallgatjuk a másikat, akkor „észre” vesszük, hiszen az értelmünk segítéségével befogadjuk/elfogadjuk az ő létét. Próbáljuk megérteni és megvilágítani őt.

Van egy belső hely, egy nézőpont, ahonnan nagy szabadság nézni a másikat. A hely, ahonnan szeretni akarjuk. Ha úgy nézünk a másik emberre, hogy milyen a viszonya a szeretethez, mekkora a távolsága a szeretet-teljességtől, könnyebben megérthetjük a számunkra „furcsaságait.” Előfordulhat, hogy meglátjuk őt az ő valóságában, és nem akarunk rajta értelmi erőszakot elkövetni, hanem szeretni akarjuk. Hogy mi a normális, arra a magyar nyelv tökéletes választ ad már a kérdésben. A „mi” a normális. A „mi” nézőpontjából a másik ember is velem egy közösségben van. Mind erre vágyunk, ha tagadjuk is. A “mi” az a hely, ahol igazán együtt lehetünk, és ez a “mi” az Isten Országa. Ami közöttünk, bennünk van, és ami nem látható módon jön el. De érezhető lesz!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te Országod…