Nagy botrányt kavart az Egyesült Államokban, hogy Minneapolisban egy szövetségi bevándorlási ügynök lelőtt egy 37 éves nőt az autójában. Háttér és tengerentúli katolikus kommentár a történtekhez, különös tekintettel az amerikai vezetők áldozathibáztató kijelentéseire.
Renee Nicole Good az ügynökkel azon az utcán keveredett szóváltásba, ahol a bevándorlási hivatal éppen műveletet végzett. A videók szerint a hatóság állig felfegyverzett, maszkot viselő emberei megpróbálták kiszállásra késztetni a nőt az autójából, ő azonban ellenállt, majd amikor a járművét elindította, egy ügynök három, halálosnak bizonyuló lövést adott le rá.
A szövetségi hatóságok azt állították, hogy Good el akarta gázolni az ügynököt, aki ezért nyitott tüzet, önvédelemből. A nőnél azonban nem volt fegyver, és a videók azt mutatják, hogy a kocsija ugyan meglökte a hatóság emberét, de azzal nem jelentett rá életveszélyt. A tragédia után tüntetések törtek ki a városban, sokan aránytalan választ és hatáskör-túllépését emlegetnek. Donald Trump elnök, J. D. Vance alelnök és mások viszont azt állítják, hogy a fegyveres jogosan járt el, sőt szerintük a nő maga kereste a bajt.
Az Egyesült Államokban számos egyházi vezető ítélte el a történteket, és kifogásolta, hogy a Trump-adminisztráció vezetői keresztényhez nem illő módon kommentálták a tragédiát. Bár az eset elsősorban a tengerentúlon vert fel nagy port, annak idehaza is érvényes tanulságai miatt az alábbiakban közzétesszük az amerikai National Catholic Reporter című online katolikus lap szerkesztőségi állásfoglalását.
Erkölcsi száműzetésben vagyunk. Ellen kell állnunk.
Vannak pillanatok egy nemzet életében, amikor a jövő nem váratlanul köszönt be. Lassan, félreérthetetlenül jelenti be magát, olyan mintázatokon keresztül, amelyeket megtanulunk felismerni, még akkor is, ha reménykedünk benne, hogy tévedünk. Amikor egy ilyen pillanat végül elérkezik, az kevésbé sokkol minket, mint inkább megerősödik bennünk a felismerés: igen, pontosan ide tartottunk.
Most ilyen pillanatot élünk.
Az államhatalom egy újabb emberi életet oltott ki. A minneapolisi események részleteiről sok vita lesz. „Eljárás” fog indulni. Az illetékesek azt ígérik, hogy a most induló vizsgálatok egy későbbi időpontban mindenre fényt derítenek majd. Jól ismerjük ezt a koreográfiát. Ami azonban fontosabb bármely majdani megállapításnál, az annak alapvető felismerése, hogy talajt vesztettünk – és
bizonytalanná váltunk abban, kik is vagyunk valójában.
Feszít bennünket a kérdés, és nem adhatnak választ rá holmi bíróságok, hivatalok vagy akár választások: mivé lettünk?
Nem csupán szavazóként vagy állampolgárként, hanem népként. Közösségként. A nyilvánosság terében együtt élő erkölcsi szereplőként. Hogyan válhatott szokássá az állami erőszak láttán olyan gyorsan eljutni a felháborodástól a magyarázkodásig, a gyásztól az elfogadásig? Mi tompult el bennünk, ami egykor megállásra, alázatra és visszafogottságra késztetett?
Hatékonyan szívtuk magunkba mindazt, aminek pedig fel kellene zaklatnia bennünket. Ezt követeli tőlünk újra és újra a jelenlegi kormányzat is, ahogyan azt röviddel a venezuelai katonai akció után megállapítottuk. „Trump arra hív bennünket, hogy számot vessünk” – írtuk egy olyan pillanatról, amely ma már távolinak tűnik, pedig csak néhány napja történt. „Arra hív, hogy mondjuk ki: az elnök túl messzire ment, arra hív, hogy a romboló fellépésével arányos ellenállási akciókba kezdjünk.”
Most pedig ugyanez a kihívás, ugyanez a követelés jelentkezik Renee Good minneapolisi meggyilkolásával. A történtek nem a pillanat művei. A jelenlegi helyzethez ismétlődő jelenségek vezettek.
Kezdődött a félelemkeltés fokozatos kiterjesztésével mint kormányzási logikával.
Folytatódott azzal, hogy az erőszak észrevétlenül egyre inkább megoldássá vált, nem pedig kudarcként jelentkezett. Annak állandó sugallatával, hogy a biztonság egyenlő a behódolással, és hogy az ellenvélemény olyan fényűzés, amelyet többé már nem engedhetünk meg magunknak.
Idővel ezek az üzenetek nem csak a politikát formálják. A jellemet is alakítják.
Keresztény szemszögből ez a válság szíve közepe. Az a hagyomány azonban, amelyet mi követünk, nem félelemkeltéssel, hanem az emberi méltóság védelmével kezdődik.
Nem azt tanítja, hogy a rend igazolja az erőszakot, vagy hogy a hatalom mindent megtehet, csak mert van hozzá ereje.
Azt tanítja, hogy minden emberi élet szent és sérthetetlen, és ezt semmiféle hatalom nem áldozhatja fel a saját, mindent korlátozni akaró kénye-kedve szerint.
Amikor egy társadalom a halálos kényszerítő erőszakot a kormányzás mindennapos eszközeként kezdi kezelni, valami alapvető értéket ad fel – nemcsak az igazságosságot, hanem úgyszólván a képzelőerejét is. Többé nem képes elképzelni, hogy létezhet biztonság kényszerítő erő nélkül, sem pedig tekintély fenyegetés nélkül. Ezzel szabad út nyílik az erőszaknak már a gondolata előtt is. Aztán az erőszak elfogadhatóvá válik. Végül rutinná.
Újra és újra azt mondjuk: ez nem mi vagyunk. De vajon tényleg nem?
Sok amerikai ma egy nehezen megnevezhető, figyelmen kívül mégsem hagyható érzésről beszél: az elidegenedésről.
Arról az érzésről, hogy az ember idegenné válik a saját hazájában.
Nem pusztán azért, mert nézetei különböznek másokétól, vagy mert a hozzá közel álló politikai erő vereséget szenvedett, hanem mert immár nem ismer rá nemzete erkölcsi nyelvezetére.
Úgy érezzük most, mint akiket elhagyott a lelkük. Az értékek, amelyeket egykor egy emberként vallottunk – önmérséklet, elszámoltathatóság, az élet szentsége – ma avíttnak, sőt gyanúsnak hatnak. Országunk alelnöke, aki magát elkötelezett, buzgó katolikusnak tartja, azt mondja, hogy az áldozat tragikus halálához annak „saját hibája” vezetett.
Ez az torzulás nem a véletlen műve, hanem annak megjósolható következménye, amikor egy kultúra a lelkiismeretet nem iránytűnek, hanem akadálynak tekinti.
Ilyen pillanatokban csábító minden felelősséget másra hárítani – vezetőkre, intézményekre és rendszerekre; ezek valóban rászolgálnak a kontrollra, és hogy ellenálljunk nekik. De az igazságnak ez csak az egyik része. A nagyobb veszély jóval közelebb rejlik: abban az egyre erősödő felfogásban, hogy fellépésünknek úgysem lesz következménye; hogy hiábavaló a felháborodás; hogy az ellenállás legfeljebb jelképes lehet.
Az autoriter rendszerek nemcsak az erőből élnek, hanem polgáraik beletörődéséből is.
Ezért legégetőbb feladatunk nem puszta politikai ellenzékiség, hanem az erkölcs újraépítése. Ismét meg kell tanulnunk, mit jelent olyan társadalomnak lenni, amely képes az erőszakmentes ellenállásra – nem valamiféle stratégiaként, hanem közös emberi létmódként. Az erőszakmentesség azt követeli, hogy őrizzük meg az erkölcsi éberséget akkor is, amikor a hatalom el akarja tompítani a figyelmünket. Egyúttal elutasítja azt a hazugságot, hogy nincs más út, mint a kegyetlenség útja, és hogy bárkinek az emberi méltósága feláldozható.
Az erőszakmentes ellenállás legbelül kezdődik az elhatározással: nem engedjük, hogy a félelem határozza meg a látásunkat.
De ennél jóval többről van szó. Nyilvános alakot ölt – tanúságtételben, szolidaritásban, egyéni és közösségi fellépésben akkor, amikor mindenki hallgatást várna tőlünk. Ez az ellenállás csendesen és állhatatosan azt mondja: vannak határok, amelyeket nem lépünk át, még akkor sem, ha az állam megteszi.
A történelem nem kínál vigaszt azoknak, akik tökéletes feltételekre várnak a cselekvéshez. Az igazságosságért valaha fellépő minden jelentős mozgalom olyan emberekkel indult, akik bizonytalanok, megosztottak voltak, és féltek – mégis, a tétlenség helyett a cselekvést, a kényelmet feladva a lelkiismeretüket választották.
A National Catholic Reporter évtizedek óta dokumentálja, mi történik, amikor intézmények önnön védelmüket az igazság fölé helyezik, amikor a tekintély elszámoltathatóság helyett türelmet követel, amikor kimagyarázzák az erőszakot, ahelyett, hogy szembenéznének vele. A tanulság mindig ugyanaz: a hallgatás mindig magasabb árat követel, mint a tanúságtétel.
A probléma, amellyel most szembesülünk, valós, és erőteljesen rányomja bélyegét a közéletünkre. A megoldás ugyanakkor nem ott kezdődik. Annak első lépése a hit helyreállítása –
a hité, hogy még számít valamit a lelkiismeret, a közösség,
és hogy annak, amit együtt teszünk, még hatása lehet a jövőnk alakítására.
Egy nemzetet nem lehet erőszakkal megújítani. Ez csak akkor sikerülhet, amikor elegendő ember dönt úgy, hogy az erkölcsi száműzetés elfogadhatatlan – és hogy a méltóságot, ha egyszer sikerül visszaszerezni, a nyilvánosság előtt is meg kell védelmezni.
Válaszút előtt állunk – amelyről, még jóval Minneapolis előtt, mindannyian tudtuk, hogy el fog érkezni.
Az pedig, hogy melyik irány mellett döntünk, nyitott kérdés.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Aki a mai magyar vezető poltikai attitüdre asszociál az ugye nem jár messze az igazságtól?Bár itt mégi lyen halálos kimenetelű esemény nem történt,hála Istennek.
De sajnos az alapok megvannak és a következményei is hasonlóak lennének mint az USA-ban.