Mustó Péter atya utolsó, immár posztumusz megjelent, Ami megtart című könyvében teszi fel ezt a kérdést, egy egész fejezetet szentelve neki. Annyira különleges és szokatlan a kérdésfeltevés, hogy nem tudtam kiverni a fejemből.
Úgy döntöttem hát, hogy kiírom magamból, támaszkodva az ő gondolataira, de hozzátéve azokat is, amelyek bennem hatásukra megszülettek. Mindez pedig azért lehet aktuális, mert a Római Katolikus Egyház ma, május 30-án ünnepli Úrnapját, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének főünnepét.
Nézzük is végig röviden összefoglalva a két lehetőséget!
„Amennyiben a kenyér változik Jézussá, akkor a kenyér átlényegül. Átszellemül. Csak lelki valósággá válik.” Az ostyának nem sok köze van a tényleges ostya ízéhez, megjelenéséhez. „Távol marad attól, ami a test valósága. Mert a test és minden, ami hozzá tartozik, esendő, alacsonyabb rendű. Isten szent és tiszteletre méltó, akihez szenny sem férhet. S az embernek ehhez az Istenhez kell hasonlóvá válnia.”
„Ha viszont Jézus válik kenyérré, akkor Jézusnak kenyéríze lesz. Kenyérként táplál. A kenyér mindennapiságában. Szentsége nem azt jelenti, hogy nem fér hozzá szenny. Hanem azt, hogy éltet, táplál, örömöt sarjaszt. A mindennapi valóságunkban. A kenyérré vált Jézushoz hasonlóvá válhatunk.”
A fentiekből kiderül, hogy milyen összeférhetetlen különbségeket rejt a két megközelítés. Ahogy Péter atya kifejezi: „ha Isten csak szent, tiszta, távoli, feddhetetlen, elérhetetlen, s az oltáriszentség csak lelki táplálék, és nem mindennapi, ahogyan a kenyér, annak egyik fontos következménye, hogy akkor sosem tudunk hozzá hasonlóvá válni.”
Az elsőként bemutatott, valójában zsákutcába vivő megközelítés mögött mélyen a görög gondolkodásból fakadó „ősbűn”, a lélek és a test kettészakítása, és utóbbi degradalása fedezhető fel, míg a másikban a Jézus által is képviselt, holisztikus, keleti gondolkodás. Az egyik szétválaszt, a másik viszont képes megtartani a lét oszthatatlanságát. Modern fejjel belegondolva a test és a lélek elválasztása korántsem magától értetődő. Csak egy példa: minden érzésünket a testünkben, annak bizonyos részein érezzük, érzelmeinket mégis eredendően lelki valóságoknak érezzük. Akár a szorongást vagy a szerelmet nézzük, mindegyiknek megvan a vegyi koktélja, jellemző testérzete. Mondjuk is, hogy pillangók repkednek valakinek a gyomrában (sic!) vagy a rémülettől összeszorul a szíve. A test és a lélek itt (is) megnyilvánuló egysége olyan, mint egy gordiuszi csomó, amit azonban nem lehet átvágni.
Mégis, úgy néz ki, hogy – a katolikus egyház latin rítusában legalábbis – az első gondolkodás az uralkodó. Azonban, ha jobban belegondolunk, a papok által jelenleg használt ostyának az égvilágon semmi köze sincs a valós kenyérhez, amelyet Jézus is használt. Felmerül a kérdés, hogy így mennyi köze van az életünkhöz? A színtelen, szagtalan, jellegtelen, szinte steril ostya puszta létével akadállyá válik, megnehezítve a kapcsolódást a kenyérré vált Jézushoz. Miért nem tér vissza az egyház a helyes gyakorlathoz? Miért nem használnak hétköznapi kenyeret? Hogyan lehetne az Eucharisztiát visszahozni a valóságunk szintjére? Az Oltáriszentség lényege, hogy a leghétköznapibb táplálékból, kenyérből és borból születik.
A test elutasításának problematikája jelenik meg a kereszténység szexualitáshoz fűződő, nagyon megterhelt kapcsolatában is. Hány fiatal indul útnak a párkeresésre sokszor bénító bűntudattal, amikor az egyházi személyek üzenete a jó párkapcsolat kapcsán sokszor kimerül a házassági előtti szex tiltásában – minden más szinte mindegy is.
Ha lemegyünk még egy szintet, akkor pedig, azt hiszem, egyfajta elemi rettegést fogunk találni a bűntől és a vele összefüggésbe hozott testtől. Ez a bűn elkövetésétől való zsigeri félelem kimondatlanul lengi körbe, hatja át és köti gúzsba az életünket. De nem gondolt-e Jézus erre is, amikor annyiszor elmondta, hogy „Ne féljetek!”?
És persze a helyzet lehetséges feloldása nem az aggályoskodás ellentétében, a gátlástalanság választásában rejlik, hanem sokkal inkább a valós Isten szemlélésében. Jézus Istene – Mustó Péter szavaival élve – számol a bűn valóságával, megengedi, nem fél tőle. Tudja, hogy ez is a valóság része. Elfogadja, nem lehasítja. Hány ember istenképét tehette tönkre Jézus félreértett mondata: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48)? Azonban itt Jézus nem hibátlanságról beszélt. Nem akarhatta, hogy egész életünkben kisebbségi komplexussal éljünk, tudva, hogy sosem leszünk olyan hibátlanok, mint az Isten. A tökéletesség, latinul perfectio szó gyökere a perficere ige, amely azt jelenti: „teljessé tenni”. A görög teleiosz szó is jelenthet teljességet. A két szó között nagy a különbség. Óriási. „Ti azért legyetek teljesek, mint a ti mennyei ahogy mennyei Atyátok teljes.”
Ostya helyett kenyér. Széthasítottság helyett egység. Tökéletesség helyett teljesség. Erre kaptunk meghívást.
Ambrus Pál
