Lehet, hogy bennem van a hiba, de soha nem megyek ki halottak napján a temetőbe. Szerintem ugyanis ennek a napnak az a lényege, hogy elhunyt szeretteinkért imádkozzunk, és emlékezzünk rájuk – ehhez pedig nem kell egy kőtábla előtt állni.
A halottak napja „a földön küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. A halottakról való gondoskodás a vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség”. Az, hogy november 2-án gyertyákkal és virágokkal lepjük el a sírokat, pusztán 150 éves szokás, melyet a bevándorló német polgárságnak köszönhetünk. Halottak napjához még számtalan népszokás kapcsolódik, de egyik sem lett olyan maradandó, mint a temetőkben elhelyezett koszorúk és mécsesek hagyománya.
Soha nem értettem ezt a halottak napjához kapcsolódó szokást. Nem értettem, miért zarándokolunk a temetőkbe, gyakran olyan rokonok sírjaihoz, akiket nem is ismertünk. Nem értettem és most sem értem,
miért csak egyetlen napon mutatjuk ilyen látványosan, hogy szeretteink még mindig a szívünkben élnek.
Ráadásul, úgy tapasztalom, éppen a leglényegesebb rész marad ki sokunk életéből halottak napján: a mise és az imádkozás.
Mert, ha visszatérünk ennek a napnak a legfontosabb üzenetéhez, akkor a megemlékezésnek arra kell irányulnia, hogy imáinkba foglaljuk a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Ez pedig – bármennyire is kegyetlenül vagy érzéketlenül hangzik – nem abban rejlik, hogy milyen puccos mécsest teszünk le egy kőtömbre.
Amikor 2020. november 2-án Ferenc pápa misét mutatott be az elhunyt hívek emlékére a vatikáni német temető Szűz Mária-templomában, beszédében a remény fontosságát emelte ki, melyet a halottak napjához lehet kapcsolni. A Szentatya úgy fogalmazott, hogy a remény vonz bennünket, mert képes értelmet adni az életünknek. „Nem látjuk a túlvilágot, de Isten megajándékoz a reménnyel, mely az élet felé, az örök öröm felé vonz bennünket.”
De vajon most is a remény miatt látogatunk el a temetőkbe? Tiszta szívvel hiszünk Istenben, és az ő mennyei országában, vagy pusztán megszokás, hogy virágokkal árasztjuk el a rokonok sírjait? Van-e még jelentősége a fejfán lévő kereszteknek, vagy a vallásosság kezd kikopni az életünkből?
Ferenc pápa a fenti misén azt mondta,
nagyon is jót tesz a lelkünknek, ha meglátogatjuk fivéreinket és nővéreinket a temetőkben, és felnézünk az égre.
„Ismételgessük csak Jóbbal: ‘Tudom, hogy Megváltóm él, és meglátom, saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más.’ Ezt az erőt adja nekünk a remény, ez az ingyenes ajándék a remény erénye. Adja meg az Úr mindannyiunknak!”
De mennyien nézünk fel az égre?
Nem szeretek kimenni a temetőbe. Azt gondolom, hogy pusztán a test az, ami ott pihen – a lélekért imádkozni bárhol lehet. Jobban hiszek abban, hogy jelentősége annak van, ha misét ajánlok fel egy szerettem üdvéért. De ha már itt tartunk, olykor azokért is, akikkel konfliktusom volt az életük folyamán. Azt hiszem, hogy otthon, csendben, a gyertya fénye mellett is imádkozhatok Istenhez, hogy fogadja be országába a halott rokonaimat.
Arra, hogy halottak napján a temetőbe megyünk, sokkal inkább nekünk, a mi lelkünknek van szüksége. Az elengedés nehéz, főleg, ha megkopott a hitünk. De ha annyiszor mondjuk, hogy a szeretteink örökké a szívünkben élnek, akkor miért pont a legfontosabbat, az imát és a szentmisét hagyjuk ki ezen a napon?
Baranyai Enikő
vendégszerző
Ezzel a cikkel könnyű egyetértenem. A sírok meglátogatása sokkal jobban esik, amikor csend van és csak egy-két ember mozdul. Nem járok a temetőbe, mert akik előre mentek, már nem ott vannak. Néha jó megállni egy-egy sír mellett, nem is kell, hogy tudjam kinek a földi maradványai nyugszanak ott, és csendben elmerengeni azon, hogy akik elhagyták már e földi világot, azoknak már igazán teljes az életük. Boldogság, hogy megérthetem, megérezhetem az előrementek örömét…