Napjaink közbeszédének sajnálatosan népszerű témája a gyermekvédelem. De vajon tudunk-e erről a világot a saját buborékunkon túl is meglátva, felelősséggel, ítélkezésmentesen, őszintén beszélni, gondolkodni?
A Kötőszó legújabb podcastjében dr. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetője, L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, Nagy Panka, a Bizsu közösségi tér vezetője és Isó M. Emese, a Credo folyóirat főszerkesztője beszélgettek a társadalom és az egyház gyermekvédelemmel kapcsolatos feladatairól.
L. Ritók Nóra:
„A csecsemőkkel kapcsolatban meg tudom erősíteni, hogy az utóbbi időben nálunk is megerősödött a kórházban hagyott, nem hazaadott babák száma. Rémülten látjuk, hogy heteket töltenek a kórházban a csecsemők, mert nincs csecsemőotthon, amely befogadná őket. Gondoljuk el, hogy ha, mondjuk, az első két hetet tölti a szülészeten a baba, akkor az a gyerek csupán akkor van kézbe véve – a kórházi leterheltségre is gondolva –, amikor tisztába teszik, megetetik, a cumit a szájába dugják, vagy megmosdatják. Tehát amikor a legnagyobb szüksége lenne a testközelségre, akkor nem kapja meg.
A nevelőszülőknek nem kellenek az újszülöttek, mert az újszülöttekkel sok munka van,
ők inkább az óvodáskorúakat kérik, akiket napközben bevisznek az óvodába, így mellette elintézhetik a dolgukat, a háztartást, mindent. Egy csecsemőnek, pontosan tudjuk, hogy folyamatos felügyeltre van szüksége, tehát ők ott maradnak, és ez borzasztó.”
“A vidéki oktatási szegregáció – és itt főleg az észak- és kelet-magyarországi területeket említem – az egyházi iskolarendszer visszaállításával erősödött meg. Vagyis az egyházak (…) azokat a gyerekeket tanítják, akik jobb társadalmi státuszúak, és az állami iskolát gyakorlatilag az egyházi iskola szegregálta. (…)
Az egyházi iskolák nem az esélyegyenlőség jegyében dolgoznak,
ami szerintem feloldhatatlan ellentmondás azzal kapcsolatban, hogy mi az egyház küldetése.”
Nagy Panka:
„Egy test vagyunk. Egy közösség vagyunk, együtt kell jól legyünk, és most a társadalomnak egy leszakadó része rosszul van. Ez nem csak egy probléma, ez a közös ügyünk. Ahogy a Biblia is mondja, hogy egy test vagyunk (1Kor 10,17), itt nincs olyan, hogy külön jól lesz a társadalom egyik fele, és a másikat meg valahogy láthatatlanná tesszük, vagy félrenézünk.”
“Fontos lenne, ha megértenénk, hogy a sokféleség áldás, nem pedig valami probléma, amit kezelni kell.
A sokféleségből mindannyian gazdagodunk. És amikor azokról az emberekről beszélek, akikkel dolgozom, akkor mindig zavarban vagyok, mert nem tudom kihangosítani megfelelő módon a kiszolgáltatottságukat. Nagy a felelősség amiatt, mert ők iszonyatosan szégyellik, és zavarban vannak a helyzetüktől. Viszont ha mint kincsről is beszélünk erről a közösségről – és persze nem akarok naivnak tűnni ezzel –, akkor tudom, hogy mindannyian gazdagodnánk, hogyha egy testként gondolnánk magunkra.”
Gyurkó Szilvia:
“Rendben van-e az, hogy a magyar társadalomban az meghatározza egy gyerek életesélyeit, hogy hova születik? És mit tudunk annak érdekében tenni, hogy emeljünk, tartsunk, képessé tegyünk? Ez szerintem azért is fontos kérdés, mert az országunk – ha nagyon cinikus akarnék lenni – gazdasági versenyképessége is ezen múlik, ha meg szeretetoldalról közelítek, akkor meg az, hogy mennyire van jól a társadalom, az nagyban múlik ettől.”
“A Homo sapiens úgy van kitalálva, hogy ha megszületik, akkor legalább hét olyan felnőtt kell, hogy legyen körülötte, akihez biztonságosan és jól tud kapcsolódni. Ez, amikor még törzsben éltünk, vagy sétáltunk föl-le a szavannákon, akkor működött, mert ott volt anya meg apa meg nagypapa, nagymama, nagybácsi, nagynéni meg még a szomszéd bácsi is, ami azt jelentette, hogy ha az anyukának szülés utáni depressziója volt, az apuka éppen elsüllyedt a nem tudom én, miben, a nagymama beteg lett, a nagypapa meg éppen messze volt, akkor is volt még legalább három olyan felnőtt, akihez egy kisgyerek biztonságosan tudott kapcsolódni. Ebben megtapasztalta, hogy szerethető úgy, ahogy van, és hogyha valamit mondani akart, akkor volt, aki meghallgatta, hogyha figyelemre volt szüksége, akkor volt, aki figyelt rá. Ez mára szétesett, tehát amikor ma arról beszélünk, hogy a gyerekeknek körülbelül a 60%-a a gyerekkora valamely időszakában megtapasztalja, hogy egyszülős családban él, abba nem gondolunk bele, hogy az mit jelent. Az azt jelenti, hogy ott egy felnőtt van, aki ha jól van, akkor jól tud kapcsolódni a gyerekhez, ha nincs jól, akkor nem tud elég jól kapcsolódni a gyerekhez. És mivel természetesen nem vagyunk szuperlények, nem tudunk mindig jól lenni. Viszont elfelejtjük, hogy
a gyerekek nem tudnak jobban lenni, mint azok a felnőttek, akik körülöttük vannak,
tehát ez a plafon.”
