Visszanyerni a hitelességet – interjú Steinbach Józseffel, a református zsinat lelkészi elnökével

Mit kezd a református egyház a nagypéntek üzenetével, miközben saját mulasztásaival és a társadalom kritikájával is szembesül? Hogyan maradhat hiteles ma, amikor a Biblia szavai – mint a bűnbocsánat, a kegyelem, a megváltás – gyakran veszítik el valódi tartalmukat? Steinbach József püspök, a Magyarországi Református Egyház lelkészi elnöke a húsvét titkáról, a közbeszédről és az egyházfinanszírozásról. Farkas Zsuzsanna interjúja.

– A böjt a csend, a befelé tekintés, az önvizsgálat ideje. Mit jelent önnek a nagyböjt és a nagypéntek ebben az évben?

– Nálam a böjt túlmutat az egyházi év időszakán. Régóta gyakorlom, de fontos megjegyezni, hogy más a fogyókúra és más a böjt. A böjtnek van egy komoly lelki tartalma: közelebb kerülni Istenhez, az Ő igéjéhez, a feladathoz, amelyet ránk bízott. Azzal nem tudok egyetérteni, hogy „a református ember lélekben böjtöl”. A böjtnek a Bibliában is voltak külső jelei, akár testtartásban, akár a ruha megszaggatásában – ezek segítették, hogy az egész ember, lélekben, testben, szellemben megtisztuljon. A külső és a lelki böjt összefügg, de a külső böjt megmutatkozhat abban is, hogy valamilyen célért böjtölök.

– Ön most éppen miért?

– Most különösképpen böjtölök azért, hogy szeretett egyházunk csendben és hűséggel végezhesse küldetését, és Isten tegye az Ő népét hitelessé a világban. Kérem, hogy miattunk ne káromoltassék Isten neve. Az Istenre bízva mindezeket, szeretnék jobban elmélyülni az igére való figyelésben, az imádságban. A világban számos dolog indíthat bennünket böjtre. Jóléti társadalomban élünk, és jó volna, ha tudnánk azt mondani, hogy elég: sokat kaptam, hálás vagyok, de képes vagyok lemondani – ez a lelkület túlmutat ezen a negyven napon.

De ne felejtsük el, hogy Isten nem a böjt istene.

Krisztus az örök életet nagy vacsorához hasonlítja, menyegzőhöz, amikor az e világi böjtnek vége lesz, erre is készít ez az időszak.

– A református egyház az elmúlt évben hitelességi válságba került. Ezért tartja fontosnak a személyes elköteleződést a böjtben?

– A világ minden tekintetben hitelességi válságban van: az eresztékek meglazultak, átalakult a nemzedékek viszonya, sokszor nem látjuk, hogy kik azok a tekintélyek, akiket követhetünk. Egyiptomban, amikor a fáraó tudomást szerez a hét szűk esztendőről, felkiált, hogy hol talál olyan vezetőt, akiben Isten lelke él. Azt keresi, aki az ügyért él, és nem önmagáért, aki a hatalmat szolgálatnak tekinti. A hitelességi válság elérte az egyházakat is, és nem csak minket, reformátusokat. Mi az utóbbi évben górcső alá kerültünk, és fáj, hogy a jogos kritikákon túl ennyi bántás éri szeretett református egyházamat.

Vallom ugyanakkor: a bűnbánat lényege, hogy szembenézzünk azzal, mit tettünk mi azért, hogy a dolgok idáig jutottak.

És a bűnbánat megmutatja, miben kell változtatnunk.

– Ön szerint miben kell változtatni?

– Sok mindent másként kell tennünk és újra kell gondolnunk. Sokszor hangzott el a megújulás kifejezés egyházunkkal kapcsolatban, de nem ezt használnám. Noha reformátori alapelv, hogy az egyház mindig megújítandó, én inkább ebben a helyzetben úgy fogalmaznék, hogy ébredésre van szükség – ami mindenestül opus Dei, az Isten műve. A problémák a világban, az egyházban annyira összetettek lettek, hogy itt kevés az emberi bölcselkedés. Ezért fohászkodom mindennap: Uram, te tisztíts meg bennünket, te szüld újjá a népedet, állítsd újra vissza a krisztusi alapra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát, a földi élet teljességének örömhírét hirdethessük!

– Hogyan torzíthatja a kegyelem szó evangéliumi üzenetét az, ahogyan a közbeszédben a kegyelmi ügy kirobbanása óta használják?

– Ez komoly probléma: szent kifejezés került ebbe a nehéz ügybe, és profanizálta az evangélium szívét – hogy Isten kegyelmes, és bennünket is kegyelmessé formál. Ami egy éve történt, megváltoztatta a kegyelem fogalmát a társadalomban. Ezzel együtt úgy látom, a bocsánatkérés megtörtént, a bűnbánatunk folyamatos. Viszont meg kell mutatnunk, hogy a kegyelmet hitelesen tudjuk gyakorolni és megélni. Hitünk szerint a személyes kapcsolatainkban is úgy járunk el, ahogy velünk bánt Isten: megbocsátotta a bűnömet, és arról többet meg nem emlékezik, ezért én is csak kegyelmesen bánhatok a felebarátommal.

Ma erre azt mondják: „Nem vagy teljesen százas, hát újból vissza fog vele élni”.

De ez a krisztusi kegyelem. Az elmúlt év megmutatta, hogy az egyháznak fokozottan figyelnie kell azokra a területekre, ahol lehetősége van a kegyelmet hitelesen élni és szólni. Mert ez nem jogi kérdés, hanem teológiai, és számos terület van, ahol igenis munkálhatjuk ezt a kegyelmet. Egyházunk felmérte, hogy melyek azok a területek, amelyeket újra kell gondolnunk, amelyeken zsinati tanítást kell adni, amelyeken a bűnbánat mellett hitvallást kell tennünk, és amelyeken meg kell újulnunk. A tavaly februári események számos ilyen kérdést hoztak még elő, amelyekkel folyamatosan foglalkozunk.

– Hogyan lehet ezekre a kihívásokra úgy válaszolni, hogy az ne csupán valamiféle válaszreakció legyen, hanem a társadalom számára is érthető, a hiteles és krisztusi megújulás jele?

– Lelkipásztor vagyok, nem értek a politikához, ezért csak az evangélium felől tudom megközelíteni a változást. Bár zárkózott ember vagyok, Krisztus evangéliumának hirdetésekor tudok nyitott lenni, és ilyenkor látom, hogy azok számára is hirdetnem kell az evangéliumot, akik mást gondolnak a világról, mint én. Nekünk az Isten Krisztusban közölt kegyelmét kell hirdetni egy durvuló, harcos világban.

Felnőtt egy nemzedék, magamat is beleértve, amelynek tagjai nem tudják, milyen például egy háború. Nem szenvedtünk igazán.

Természetesen ma is sok, de a jóléti társadalomban más típusú szenvedés létezik. Ma fogalmunk sincs arról, hogy mivel jár egy kataklizma, és adja az Úr, hogy ne is egy ilyen esemény változtasson az életünkön. Nem mérjük fel, hogy a békesség és az a jólét, ami keresztyén talajon alakulhatott ki, mekkora ajándék – de ez csak az irgalom kultúrájában képzelhető el. Mi egyházként számos területen gyakorolhatjuk ezt a közoktatástól a szeretetszolgálatig, a gyülekezeti lelkipásztori munkától a betegeket, alkohol- és kábítószerfüggőket, a menekülteket, a vakokat vagy a siketeket támogató társadalmi misszióinkig.

– Ebből a társadalom sok esetben csak az épületeket látja. Az elején hangsúlyozta, hogy jó volna megtanulni azt mondani, hogy „elég”. Az utóbbi hetekben a református egyház neve mégis egy XII. kerületi telek vitatott cseréjével, a BÁV-székházzal és a Károli Gáspár Református Egyetem új kampuszával kapcsolatban volt olvasható, nem éppen hízelgő összefüggésben.

– A helyzet összetett. Az biztos, hogy az egyházfinanszírozás kérdését át kellene gondolnunk. Tudjuk, hogy az egyháztól az előző rendszerben mindent elvettek; 1991-ben csak részleges kárpótlás történt, és jó részben romokat kaptunk vissza. Ha az egyház részt akar venni a társadalmi jó munkálásában, ahhoz nélkülözhetetlenek az intézmények.

Vallom, hogy a gyülekezeteink legyenek önfenntartók, a közösség tagjai adakozzanak, vállalják a felelősséget a lelkipásztoraikért.

De az intézmények és az épített örökségünk esetében ez nem ennyire egyszerű: a társadalmi szerkezet megváltozott, és már nem tudjuk önerőből fenntartani az épületeket, szolgálatokat. Két megoldás maradt: vagy visszahúzódunk a belső szolgálataink közé, vagy elfogadjuk az állam támogatását. Azokról az ingatlanokról, amelyek a kérdésben is felmerültek, évek óta folynak tárgyalások. A Károli egyetem új kampusza – ahogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemé is – szükségből épül. A Budapest környéki egyetemi oktatás ugyanis nem tudott meggyökerezni az agglomerációban. A Károli jövőjét is befolyásolja, hogy létre tud-e hozni egy olyan kampuszt a belvárosban, amely vonzó a fiatalok számára. A szóban forgó ingatlanokat korábban kaptuk, és most értünk oda, hogy hasznosítsuk őket. E tekintetben is azt vallom, hogy legyen elég az elég. Az a célunk, hogy a meglévő intézményeket, épületeket töltsük meg tartalommal. De fontosak ezek a kérdések, kritikák, mert emlékeztetnek, hogy nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani. Én az előző rendszerben nőttem fel, úgy választottam a lelkészi pályát, hogy tudtam, ez nem „csúcskarrier”, nem számíthattunk támogatásra. Fellélegzés volt, hogy jött egy kormányzat, amely fontosnak tartotta a kereszténység ügyét és azt a szolgálatot, amit az egyház végez. De azóta sok idő eltelt, és meggyőződésem, hogy – köszönve az eddigi támogatást – most az eddig kapott javakat kell áldássá formálni.

A meglévő beruházásokat mások számára is megnyugtató, meggyőző módon be kell fejezni, de ki kell mondanunk, hogy most hosszú időre elég, a jövőt pedig bízzuk az Úrra.

– A bűnbánat nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is megtörténhet – és ön szerint ennek jelei is vannak. Mit lát ma ezekből a jelekből az egyházban?

– Számos jelet látok. A kezdetektől fogva gyülekezeti lelkipásztor is vagyok, 36 éve szolgálok Dunántúlon két kis gyülekezetben. Püspökként is rálátok a Dunántúlra, és azt tapasztalom, ott mindenki a helyén van, végzi a munkát szeretetben, a jövő felé tekintve. A legfőbb törvényhozói és tanítói szervezetünknek számító zsinatokon ugyanakkor szeretnénk bevezetni egy olyan rendszert, amely jobban érvényesíti a tanítói funkciót. Túlzottan elmozdultunk a törvénykezés irányába, miközben épp az olyan kérdésekben volna szükség tanításra, mint az egyházfinanszírozás, egyház és hatalom, egyház és közélet, vagy az életet átszövő etikai kérdések. Ezekkel kapcsolatban nem kerülhetjük ki, hogy bibliai, teológiai és hitvallási szinten, az emberek problémáit értve, értő szeretettel adjunk útmutatást. Emellett januárban volt a Református Megújulási Konferencia, amely komoly, jól szervezett módon, különböző véleményeknek helyet adva reagált az elmúlt évre.

– A konferenciára szánt köszöntőjében úgy fogalmazott: „A teológiai párbeszéd nem fél, de nem is kelthet félelmet”. Mégis sokszor tűnik úgy, hogy nincs teológiai párbeszéd társadalmi kérdésekben. Lehet az egyház prófétai, miközben a költségvetési finanszírozás révén ki van szolgáltatva az államnak?

– Ezért is mondom, hogy az egyházfinanszírozást újra kellene gondolni, mert az egyház prófétai szolgálata az egyház egyik alapvető pillére. Nem lehetünk kiszolgáltatva, lekötelezve semmilyen hatalomnak. A kérdés összetett, hiszen más országokban is kapnak támogatást az egyházak, ám sok helyen ez a kérdés mégsem ennyire hangsúlyos. Én például minden püspöki jelentésemben figyelmeztettem a közösségeinket, hogy a támogatások ellenére sem apadhat el az adakozási kedv. De mindezt megelőzi a bibliai parancs, hogy naponta imádkozzunk a vezetőkért.

– Az elmúlt időszakban a hazai közbeszéd egyre durvább lett – legutóbb a miniszterelnök március 15-i beszéde keltett viharokat. Ilyen esetekben sokan várják az egyházi vezetők megszólalását. Ön mikor érzi időszerűnek, hogy nyilvánosan hangot adjon nemtetszésének politikai kérdésekben?

– Ezekben a helyzetekben is vallom, hogy elsősorban lelkipásztor vagyok, és nem az a dolgom, hogy felüljek egy éppen aktuális vonatra. Ezek a napi kérdések hamar lecsengenek, és akkor mögéjük láthatunk. A közbeszéd alakulásával kapcsolatban számomra most érkezett el a megszólalás kairosza – itt és más interjúban is. Egyházammal egyetemben úgy gondolom, hogy az irgalom kultúrája és egymás tisztelete mindegyik féltől elvárható. Ehhez

mindenkinek tisztában kell lennie azzal, melyek azok a kifejezések, amelyeket nem használhatunk, amelyekkel kapcsolatban megállapítható egy vörös vonal.

Mindegyik oldaltól kérem, kérjük, hogy meglátásaikat, kritikájukat az egymás iránti tisztelettel, szeretettel és odaillő kifejezésekkel fogalmazzák meg. Ez sokat lendítene társadalmunk közérzetén.

– A szelídségre való hivatkozás ugyanakkor bizonyos esetekben elgyengítheti az egyházi megszólalásokat. Hol lehet az egyensúly a krisztusi szelídség és a prófétai szó között?

– A próféta – ahogy maga Jézus is volt – szelíden határozott és szeretetteljes eréllyel hívja fel a figyelmet, hogy valami nem mehet tovább, mert tragikus következményei lesznek. Egy nagy teológus úgy fogalmazott, hogy a prófétai szó így hangzik: nem én haragszom, hanem az Isten. És én, aki ezt mondom, szintén ezalatt a harag alatt vagyok, de tudom, hogy Isten úgy haragszik, hogy nem akarja a bűnös halálát, azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Amikor a hatalomról vagy a közbeszédről szólunk, ezt a féltő szeretettel teli felelősséget és szelídséget hiányolom. A határozott szó sokszor megvan, de az nem biztos, hogy prófétai. Mert a prófétai szó sohasem lehet érdekvezérelt, és semmilyen felet nem akar kiszolgálni, csak az Úrra figyel.

– Nagypéntek lényege: valaki más hordozta a bűnt, hogy ne nekünk kelljen viselni annak terhét. Van annak veszélye, ha túl könnyen beszélünk bűnbocsánatról anélkül, hogy szembenéznénk a vétkeinkkel?

– Mivel emberi értelemben felfoghatatlan, sokaknak botrány, másoknak, akik logikai úton akarják megragadni, bolondság, hogy Isten Krisztusban emberré lett. Botránynak és bolondságnak tűnik, hogy az emberiség minden bűnét Krisztus az isteni erejével átvette és Isten előtt elhordozta. Ez a nagypéntek evangéliuma. Aki a golgotai kereszthez letette a bűneit, bocsánatot nyert. Ez a bűnbocsánat nem olcsó kegyelem, hanem drága véren szerzett megváltás. Nem mondhatom, hogy csinálom továbbra is a kisebb vagy nagyobb huncutságaimat, vétkeimet, majd Isten úgyis megbocsát, mert ez a mestersége. Aki letette bűneit, és bűnbocsánatot kapott, azon ez meglátszik: Isten nem engedi neki, hogy azokat a bűnöket többé elkövesse. Ha le tudom tenni a bűneimet, azt is meglátom, mit kell elengednem. Mindenkinek van Achilles-sarka, ezeket fel kell ismernünk, és nem szabad olyan helyre tévednünk, ahol tüske mehet a talpunkba. Joó Sándor pasaréti lelkipásztor fogalmazott így:

„Add Uram, ha lenne alkalmam a bűnre, ne legyen kedvem hozzá, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá.”

– Nincs húsvét nagypéntek nélkül. A kereszt és a feltámadás üzenete nemcsak a múltról szól, hanem arról is, hogyan élhetünk és szólalhatunk meg másként ebben a világban. Mit jelent ennek felismerése és felelőssége?

– A keresztyénség a húsvétból nőtt ki: a nagypénteken megfeszített Jézus a mi feltámadásunk zálogaként támadt fel a halálból. De az örök élet reménységét sokszor ki akarjuk lúgozni a keresztény üzenetből, mert azt hisszük, a ma embere nem tud mit kezdeni vele.

Nem akarjuk az örök élet valóságát megérteni ennek a világnak a dimenzióiból, pedig az örök élet itt a földön kezdődik.

Isten új eget és új földet teremt az övéinek, de a földi életünket már ennek az örök életnek a távlatában kellene élnünk. Belefeszül a világ, hogy mindent azonnal elérjen, miközben van időnk: több az élet, nem kell úgy rohannunk, lehetne nyugalmasabban, lassabban, egymásra figyelve, egymásnak megbocsátva élni. A húsvéti örömhír, az örök élet reménysége nélkül kevés az esélyünk arra, hogy teljes életet éljünk. Minden problémánk abból fakad, hogy az emberi életet a halál felé tartó létként éljük, de ha ezt képesek vagyunk meghaladni, új távlatok nyílnak. És az egyháznak újra és újra el kell mondania: a szabadító Isten a halál nagy problémáját is megoldotta, ennek felismerésével van esélyünk arra, hogy felszabaduljunk, merjünk szelídek és határozottak lenni. Mindezt azért tehetjük meg, mert Jézus Krisztus feltámadt.