Erőszakmentesen kommunikálni? Interjú a módszer hazai apostolával, Rambala Évával

Az erőszakmentes kommunikáció – Marshall Rosenberg módszere és szemlélete – nemcsak technika, hanem életforma, sőt spirituális út is lehet. Az empatikus jelenlét, az őszinte kifejezés és a másik ember méltóságának tisztelete olyan alapértékek, amelyek ma talán még fontosabbak, mint valaha. Rambala Éva neve szinte összeforrt a módszerrel ‒ több mint két évtizede foglalkozik vele. Mihályi Anikó interjúja.

‒ A jó kommunikáció természetszerűleg nélkülözi az agressziót. Ezen belül miért van szükség megkülönböztetni az erőszakmentes kommunikációt?

‒ A különbség számomra abban áll, hogy hol van a fókusz. Azon, hogy ki milyen, azaz ki a lusta, a trehány, ki az ügyes, a szorgalmas, vagy abban a koordináta-rendszerben szeretnék létezni, hogy velem és bennem most mi történik, és tudom-e a másikban az emberit keresni. Ha ezt képes vagyok tudatosítani, sőt meg is fogalmazni, akkor megváltozik a viszonyulásom a helyzethez. Mert minél közelebb kerülök a saját érzésszükségletemhez, annál könnyebben rá tudok hangolódni a másik ember lehetséges érzéseire és szükségleteire. Csak addig lesznek ellenségeim, amíg azt gondolom, hogy a másik rosszat csinált. Jó példa erre a gyerek-szülő kapcsolat, hiszen a legtöbb szülő lehet, hogy egy pillanatra mindenfélét gondol a gyerekéről, de nagyon megértőek tudunk lenni vele, mert ismerjük, és az emberit feltételezzük benne, mert láttuk kiszolgáltatott helyzetben, amikor megszületett.

Ha az utcán találkozom valakivel, aki nem úgy viselkedik, ahogy számomra elfogadható, tudom-e benne is az emberit látni?

Hiszem, hogy ha így tekintek a másik emberre, akkor a világ biztonságosabb hely lesz.

‒ Hogyan találkoztál először az erőszakmentes kommunikációval, és milyen hatással volt rád?

‒ Az első emlékem 1996-ból az, hogy az egyik barátnőmnek mesélem: a hétvégén a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára fogok menni erőszakmentes kommunikációt tanulni egy amerikai pszichológustól. Nem tudom, mi vitt oda. Harmincéves voltam, éppen munka nélkül, de akkoriban az volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudom, miért élek. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jártam ‒ megvan bennem a tűz, hogy értékesítsek, de mit akarok eladni? Valószínűleg depresszióközeli állapotban voltam, kétségek gyötörtek, hogy miért vagyok én a Földön. És akkor megfogott egy mondat, amit az amerikai pszichológustól hallottam: a jókislányság egyetlen jutalma a depresszió. Utáltam anyukámtól hallani, hogy „kislányom, a békesség kedvéért csak most az egyszer”, és erre jön egy amerikai pszichológus ezzel a mondattal. Úgy éltem meg, mint partra vetett hal az egy csepp vizet, hogy akkor nem kell jó kislánynak lennem. Helyette a következő alternatívát kaptam, amit azóta is igyekszem gyakorolni: ha valami nem tetszik, mondd ki anélkül, hogy bárkit is kritizálnál.

Azelőtt soha nem jutott eszembe, hogy mások vagy önmagam bírálata nélkül is lehetek őszinte.

‒ Mindannyian emberből vagyunk. Mennyire gyakori, hogy azon kapod magad: most éppen nem sikerült erőszakmentesen kommunikálni?

Hirdetés

‒ Harminc éve gyakorlom ezt, és a sorstól folyamatosan kapok új helyzeteket. Néha kérdezik tőlem, hány tréningre kell eljönni, hogy automatikusan menjen. Én még ma sem tartok itt, de már néha nem évek, hónapok hetek, napok, órák, hanem néhány perc alatt tudok az első, nem erőszakmentes gondolatomról erőszakmentesre váltani.

‒ Hogyan tudsz hiteles maradni oktatóként olyan helyzetekben, amikor te is nehezen alkalmazod az erőszakmentes kommunikációt?

‒ Sokat gyakorlok. Minden lehetőséget igyekszem használni a tanulásra. Amikor például azt hallottam, hogy az együtt töltött idő legrosszabb része a képzés végén az emberek orra alá dugott visszajelzőlap volt, eldöntöttem, hogy nem így akarom csinálni. Kitaláltam, hogy csokit adok annak, aki megkritizál, hogy ezáltal be tudjam mutatni a bírálat fogadását. Ebből rengeteget lehet tanulni, elsősorban önmagamról.

‒ Mit tapasztalsz, a módszer melyik elemét a legnehezebben elsajátítani: a megfigyelést, az érzésszükséglet kifejezését vagy a kérést?

‒ Mindig az a legnehezebb, amelyikkel a következő lépésemben éppen küzdök. Először mindenkivel empatikus akartam lenni, aztán óriási felfedezés volt, hogy akkor vagyok képes nyitott szívvel viszonyulni hozzád, ha én már tudtam találkozni a bennem lévő fájdalommal. Aztán évekkel a saját érzéseimhez történő kapcsolódás tudatosítása után rájöttem: a pillanatnyi érzésemmel azonosítom magam, mintha az irányított volna, és nem csak egy részem lenne. Ezután fedeztem fel a szükségleteket. Az erőszakmentes kommunikáció használatában a legfontosabb számomra találkozni önmagamban azzal, ami most nekem a leginkább fontos. A megfigyelés megfogalmazása erőteljes és praktikus eszköz a kapcsolódáshoz.

Abban pedig fantasztikus erő van, ha valaki meg tudja fogalmazni, hogy itt és most kitől mit szeretnék.

‒ Minek a hatására döntötted el, hogy nemcsak tanulni, hanem oktatni is szeretnéd a módszert?

‒ Évekig eljártam a képzésekre, aztán ösztöndíjat kaptam egy kilencnapos svájci tréningre. Tanári diplomával a zsebemben abban a hitben éltem, hogy a leghatékonyabb módja a tanulásnak, ha elkezdem tanítani. Mielőtt kimentem Svájcba, felkészülésként a baráti körömből többekkel leültem teázni, és elmondtam nekik, hogy mit tudok az erőszakmentes kommunikációról. Sokan hülyeségnek gondolták, de én csak a biztató mondatokat engedtem közel a lelkemhez. Amikor hazajöttem, meghoztam életem legfelelőtlenebb és egyben leggyümölcsözőbb döntését: ezt fogom tanítani. A józan logika alapján semmi esélyem sem volt rá, hogy meg tudok élni belőle. Aztán mégis így lett.

‒ A Szemléleken többször írtunk a toxikus egyházi munkahelyekről. Hierarchikus rendszerben hogyan állhat ki a munkavállaló önmagáért, hogy annak ne elbocsátás legyen a vége?

‒ A hierarchikus viszonyok mögött, alatt, mellett is van egy emberi réteg, tehát ha a vezetőmmel emberből kommunikálok az emberhez, akkor nagyobb eséllyel nyilvánul meg a felettesem emberi énje. Hogy kinek mikor, mit, milyen formában lehet elmondani, ez művészet. Tudom, hogy léteznek szervezetek, ahol egy kérdéssel is kockáztathatom az állásomat. Először is fontos tisztában lennem a lehetőségeimmel, például hogy ha úgy adódna, ötven kilométeres körzetben találok-e másik állást. És elképzelhető, hogy nincs jobb munkahely a közelben. A szükségleteimet soha nem adom fel, de rugalmas vagyok a megoldási stratégiák terén. Nem biztos, hogy az őszinteséget és az önmagamért történő kiállást a főnökömmel célszerű gyakorolni. Ha a barátaimmal ezt már rutinból tudom csinálni úgy, hogy nemcsak magamra figyelek, hanem a másikat is képes vagyok emberszámba venni, akkor próbálkozhatok. Néha persze kockázatot kell vállalni. Szeretném azt hinni, hogy a legtöbb vezető, ha megfelelő formában tálaljuk neki, ami nem tetszik, azt valamiféle támogatásként éli meg.

Marshall Rosenberg mondta, hogy a kifejezésre nem juttatott félelem rendszerint agresszióként hat.

Meggyőződésem, hogy a nem tudatosított félelem hat agresszióként. Ha félek odaállni a főnököm elé, hogy fizetésemelést szeretnék, valószínűleg a félelmemre fog reagálni, nem a szavaimra ‒ anélkül, hogy ezt tudatosítaná. Az, hogy észrevegyem, hogy félek, és a főnökömmel kapcsolatban kritikus gondolataim, akár előítéleteim vannak, nagy tudatosságot igényel. Ha tudatosítom az érzésemet és a szükségletemet, és nem félelemmel vagy harcként, hanem együttműködési szándékkal teszek valamit szóvá, akkor nagyobb esélyem van arra, hogy a főnököm meghallja, amit mondok.

‒ Úgy hallottam, hogy az erőszakmentes kommunikáció nemcsak eszköz, életforma vagy akár befelé vezető spirituális út lehet, de manipulációra is alkalmas. Hogyan?

‒ Mondok egy példát. Tegyük fel, hogy a jövő héten lesz a születésnapom, és azt mondom: „Anikó, hallom, te a gyereked szülői értekezletére mész jövő kedden este, amikor én a születésnapomat ünneplem. Mélységes csalódottságot érzek, mert számomra a barátság és az összetartozás rettenetesen fontos.” Ha elmondok neked valamit, amivel kapcsolatban rosszat érzek, és ez hozzád kapcsolódik, de nem teszem hozzá, hogy én mit szeretnék, akkor ez könnyen érzelmi zsarolás, vagyis manipuláció lehet. De ha hozzáteszem: „Oké, Anikó, te olyan típusú anya vagy, aki inkább a szülői értekezletre megy, és nem a születésnapi bulimra. Hogy vagy azzal, hogy valamikor a jövő héten beüljünk egy teára beszélgetni?” Ez így már nem manipuláció, hanem a vágyaimra, a szükségleteimre, de egyúttal a másik emberre is tekintettel lévő, vagyis erőszakmentes kommunikáció.