Lehet-e a szabadságról beszélni a börtönben? Petőfi-verseket tanítani a rácsok mögött

Mihályi Anikó egy budai gimnáziummal együtt a komfortzóna kényelmét hagyta ott, hogy valami ismeretlenbe kezdjen. Végül a börtönben találta meg a magyar nyelv és irodalom tanításának teljes szabadságát. A pedagógus időről időre bepillantást enged ottani élményeibe. Ezúttal Petőfi Sándor két verse kerül terítékre.

„A fogvatartottakhoz való közelség konkrét jeleként én magam szeretnék megnyitni egy szent kaput az egyik börtönben: ez jelképként arra biztassa őket, hogy reménnyel és az élet melletti új elkötelezettséggel tekintsenek a jövőbe!”
(Ferenc pápa Spes non confundit kezdetű szentévi bullájából)

Mielőtt elkezdtem tanítani a börtönben, úgy véltem, a szabadságról nem lehet beszélgetni a fogvatartottakkal. Túl érzékeny téma – gondoltam. Milyen fájdalmas lehet számukra újra és újra szembesülni azzal, ami hiányzik? Ki vagyok én, hogy belenyúljak ebbe a sebbe? Az irodalom tanítása azonban hamar világossá tette számomra:

a szabadságról muszáj beszélni. Sőt, a legfontosabb kérdések egyike ez a börtöntanításban – nem elkerülni kell, hanem rátekinteni.

Petőfi Sándor két verse, Az Alföld és A Kiskunság, látszólag tájleíró költemények. Mégis, a sorok mögött ott lüktet valami sokkal mélyebb: az identitás, a kötődés, az otthon élménye és legfőképp a belső szabadság megtapasztalása. A versekben megjelenő tágas rónaság, a szél, a lovak, a napsütötte puszta, az ég és a föld összeérése – ezek nemcsak képek, hanem szimbólumok. A tér, amelyben nincsenek falak. A mozgás, amelyet nem korlátoz semmilyen parancs vagy előírás. Az emlék, amihez mindig vissza lehet térni.

A versórák ráhangolásaként gyakran asszociációs játékkal indítunk: „Mi jut eszükbe a szabadságról?” – kérdezem tanítványaimtól.

A válaszok elemi erejűek: család, kirándulás, motorozás, szeretkezés, friss levegő, nyitott ablak, pénz, döntés, nyugalom, játék, azt teszem, amit akarok, nincsenek korlátok, nincs tér és idő.

Ezek nem elméleti fogalmak, hanem testbe írt élmények. Az egyik fogvatartott hosszú versben fogalmazta meg, mit jelent neki a szabadság – pontosabban annak hiánya:

Mit jelent a szabadság?
Ha szabad vagy, semmit!
Nem tudhatod, hogy milyen
egy zárkában lenni!
Főleg akkor, amikor nincs
semmi!
Ha már nem érzed az illatot,
mit régen úgy imádtál,
és nem kapod meg azt,
amit annyira kívánnál,
rájössz, hogy rab vagy,
és nem vagy szabad.
Ha nem emlékszel a zöld fűre és fára,
csak odaképzelheted a zárkádnak falára.
Amikor megáll az idő,
egy óra egy teljes nap,
és napokig vársz arra, hogy
mikor lesz már holnap.
A szeretteid kezét amikor megsimogatnád,
higgye el, tanárnő,
a legnagyobb magány akkor tör rám.

A vers minden sora egy-egy tapasztalat. A hiány metaforáiban ott van a teljes emberi vágy: érezni az illatot, megérinteni a szeretteinket, nézni a zöld füvet, nem csak odaképzelni a falra. Amikor tanítványom felolvasta az írását, a teremben csend lett. Hirtelen nem a tananyag, nem a versforma volt fontos, hanem a megosztás, az, hogy van tér, ahol kimondható a kimondhatatlan.

Hirdetés

Petőfi tájversei azért működnek ebben a közegben, mert nem pusztán leírnak – hanem megidéznek. A Kiskunság pora, az Alföld homokja – sokuk számára ismerős világ. Vagy legalábbis: elveszített világ. Egy tanítványom mondta egyszer: „Ez pont olyan, mint a hely, ahol felnőttem.”

A versek segítenek emlékezni. De nemcsak arra, ami volt, hanem arra is, ami lehet.

Aki emlékezik, az még nem veszítette el önmagát. Aki olvas, az képes átlépni a falakon – legalább képzeletben. („Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”) A versolvasás tehát nem pusztán irodalomóra, hanem belső utazás. Vissza a gyerekkorba, a falu szélére, a mezőre, ahol szabadon lehetett futni. Előre is, a remény felé – hiszen Petőfi verseiben mindig ott van valami eleven erő, ami azt sugallja: lehet másként is élni. A táj mint szabadságszimbólum nemcsak esztétikai, hanem morális érték is: van világ a rácsokon túl.

Az iskolai osztályteremben természetes dolog verset olvasni – a börtönben viszont kivételes aktus. Minden óra lehetőség. Minden megosztott gondolat ajándék. Minden felolvasott sor közösségi élmény. Nem egyszer fordult elő, hogy valaki csak ennyit mondott: „Én ezt érzem, de sosem tudtam volna így elmondani.” Az irodalom a börtönben nem tananyag, hanem menedék, nyelv, gyógyulás. Megtartó közeg.

A zárkában élőknek persze a szabadság nem a fizikai térre vonatkozik – hanem a belső világra. Arra, amit nem lehet bezárni.

Az irodalom képes tágítani ezt a belső világot. Petőfi versei – minden látszólagos egyszerűségük ellenére – kulcsot adnak ehhez. Megmutatják, hogy a szabadság nem ott kezdődik, ahol a rácsok véget érnek. Az egyik fogvatartott az óra végén ezt így fogalmazta meg: „Tanárnő! Amikor kint voltam, azt gondoltam, szabad vagyok: volt pénzem, nők, kábítószer, jól éltem. Itt, a börtönben megtértem. Most látom csak, milyen rabságban éltem kint. Most lettem szabad!”

Igen, ilyen az, amikor „a lehajló ég a / Földdel olvad össze.”