Ahová a pápa első külföldi útja vezet: budapesti anglikán lelkész zarándoknaplója Niceából

Az 1700 évvel ezelőtti niceai, illetve a többi egyetemes zsinat törökországi helyszíneire vezető zarándoklaton vett részt nemrég John Wilson. Ott járt, ahová XIV. Leó pápa első külföldi útja vezet november végén. Az Amerikában született, magyar feleségével és gyermekeivel Budapesten élő anglikán lelkész a Szemlélek felkérésére útinaplót írt az élményeiről.

Mark Twain egyszer így tréfálkozott: „Az embernek a fél világot kell beutaznia, hogy rájöjjön: a Szentföld nem szentebb, mint a Föld többi része.” Más szóval, ellentétben a turizmussal, egy zarándoklat jelentőségét nem a cél adja, hiszen maga a helyszín gyakran kiábrándító. Sokkal inkább arról van szó, hogy – miként Mózes Jetró juhait „a puszta belsejébe” hajtotta (Kiv 3,1) – a zarándokok maguk mögött hagyják az otthon biztonságát, a mindennapi rutint, abban a reményben, hogy valamiképpen találkoznak Istennel: legyen az égő csipkebokor, „halk és szelíd hang” egy barlangban a vihar közepén, vagy a Mindenhatóval történő tusakodás közben kificamodott csípő. Amikor jelentkeztem az Anglikán és Keleti Egyházak Szövetségének (AECA) a Niceai Zsinat 1700. évfordulója alkalmából szervezett zarándoklatára, nem tudtam, mire számítsak. Magammal vittem azonban a tudatalattimban forrongó kérdéseket az egyház, a politika és a bálványimádás összegabalyodásáról.

Az El Caminóval ellentétben (2020-ra tervezett zarándoklatomat sajnos a Covid meghiúsította) itt kevés volt a tényleges gyaloglás, annál több a találkozás egyházi méltóságokkal: három anglikán püspökkel (köztük a sajátommal), Nikitas Loulias görög ortodox érsekkel, Thyateira és Nagy-Britannia metropolitájával, valamint számos más lelkipásztorral. Ráadásul, mivel Niceából (mai nevén: Iznik) alig maradt valami – még a bazilika romjai is csak néhány éve kerültek elő egy tó mélyén –, végül bejártuk mind a hét egyetemes zsinat ősi helyszínét: Nikaiát, Konstantinápolyt (Isztambul), Efézust és Khalkédónt.

Figyelmemet néha a legegyértelműbb dolgok kerülik el – például hogy pakolás előtt érdemes megnézni az időjárás-előrejelzést. Hasonlóképpen, azelőtt valamiért sosem tudatosult bennem, hogy milyen jelentős szerepe volt a mai Törökországnak (az ókori világban: „Ázsia”) az egyház korai történetében. Ráadásul egy újabb tantusz is leesett, amikor találkoztunk I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával: a görög ortodox egyház vezetője nem Görögországban, hanem Törökországban él!

Az idáig vezető út kihívásokat és tragikus epizódokat tartalmazott, különösen Magyarország történetével összefonódva. Véletlenül (vagy gondviselésszerűen?) éppen az út előtt néztem meg a Netflix sorozatát Hunyadi Jánosról, mert jobban akartam érteni a magyar történelemnek ezt a korszakát. Nagy tudásszomjamban kénytelen voltam végigküzdeni magam a film számos, feleslegesen meztelen jelenetén, és rémülten fedeztem fel, aminek minden magyar általános iskolás a tudatában van: Orbán, a 15. századi magyar ágyúöntő, elárulta saját népét és más nemzeteket is, amikor hatalmas ágyúkat készített az oszmánoknak, elősegítve ezzel az addig bevehetetlen konstantinápolyi falak sikeres ostromát. Sajnos nem ő volt az egyetlen, aki hitszegő lett, és elgondolkodtató, mi lett volna, ha Ulászló betartja a szegedi békét II. Muráddal, vagy ha Hunyadi Mátyás nem rúgja fel a II. Mehmeddel kötött fegyverszünetet.

A Netflix-sorozatból azonban kimaradt, hogy Konstantinápoly miért volt olyan fontos az oszmánoknak. Stratégiai elhelyezkedésén túl a várost a Hagia Sophia építészeti zsenialitása – egy négyzetes alaprajzra ráhelyezett kupola – Bizánc koronaékszerévé és a muszlim világ áhított zsákmányává tette. Mehmedet valójában ennek az épületnek a megszerzése emelte a történelem nagy hódítóinak sorába, nem pusztán a város maga. A templom előtt állva végre megértettem, miért vált az Hagia Sophia a muszlim mecsetek építészeti archetípusává, és gyönyörűsége miért akadályozta meg az oszmánokat abban, hogy megsemmisítsék a vallásukban tiltott mozaikokat. Ehelyett hatalmas vásznakkal takarták le őket, így minden látogató bepillanthatott mögéjük, hogy gyönyörködjön a varázslatos remekművekben. Úgy tűnik, a pragmatizmus és a dogmatizmus frigye sem új keletű, és nem is kizárólag keresztény jelenség…

Hirdetés

Ami azonban leginkább szíven ütött, az efézusi Szent János evangélista-bazilika meglátogatása volt – különösen a keresztelőmedence, amely a Szentföldön látott számos zsidó mikvét idézte. A padlóba vájt kőmedence felnőttkeresztelésekre készült, nem pedig csecsemőkére. Miért? Mert ekkoriban a keresztségek még döntően felnőtt megtérések után történtek, és nem már keresztény családokban született gyermekek részesültek a szentségben.

Amikor Konstantin császár 325-ben összehívta az első egyetemes zsinatot, hogy választ adjanak az egyház égető kérdéseire, a dolgok változóban voltak. A milánói ediktum (313) törvényessé tette a kereszténységet, és ezzel elhárult az üldözés veszélye, de szándékolatlan mellékhatásként felülötte fejét a névleges kereszténység. Bár a történelem mindig összetett valóság, a tény, hogy ma templomainkban keresztelőmedencék helyett -kutak vannak, ehhez a fordulóponthoz vezet vissza. Ironikus módon míg a niceai hitvallás az egységet kívánta erősíteni, évszázadokkal később a Filioque-betoldás éppen az ellenkezőjét érte el, és hozzájárult a kelet–nyugati egyházszakadáshoz.

A bazilika romjai között állva, amely dióhéjban magába sűríti a kis-ázsiai kereszténység történetét, több szál is összeért a fejemben. Mára a kereszténységnek Törökországban alig maradt nyoma – részben a 15. századi, általam is hőn szeretett Magyarország hőstettei, részben a britek 20. század eleji brit mulasztásai következtében, amikor Atatürk függetlenségi háborúja során a görögöket a tengerbe szorították, és templomokat égettek fel. (Ekkor a CIA még nem létezett, így feltételezhetően az amerikaiak legalább ebben ártatlanok…)

Könnyű azonban mindig másokat hibáztatni. Az előző öt hónapban a Jelenések könyvéről tartottam előadásokat, és az ázsiai (törökországi) hét gyülekezetnek írt levelek központi üzenetével küzdöttem. A levelek bátorították a keresztényeket, akiket hitük megtagadására vagy megalkuvásra kényszerítettek, hogy – akár az életük árán – tartsanak ki, és figyelmeztették őket az aposztázia következményeire is. A bálványimádás alattomos dolog, és a milánói ediktum után a kísértés még kifinomultabbá, még alattomosabbá vált. Nem tudom, én miként viselkedtem volna a Domitianus-féle üldözések alatt, de legalább tudatában lettem volna, hogy milyen választási lehetőségeim vannak. Konstantin után a helyzet a krisztushívők számára sokkal ködösebbé vált, és az ember elgondolkodik, a mai kis-ázsiai állapothoz vajon nem az egyre langymelegebb kereszténység kialakulása vezetett-e.

Végül némi náthával és – Jákobhoz hasonlóan – enyhe bicegéssel hazatértem. Ha a kereszténység kis-ázsiai hanyatlását Szent János és Szent Polikárp igehirdetése sem volt képes megakadályozni, mit érhetnek az én gyarló prédikációim? Mégis, megnyugtat a tény, hogy bár vitatkozunk arról, kitől származik a Szentlélek, legalább abban egyetértünk, hogy valahonnan származik, és tart, visz valahova – mint a szél, amely oda fúj, ahová akar, és elvezet minket az igazságra. Ez az ígéret marad a reményünk, egyúttal a figyelmeztetés egy olyan korban, amikor a hit, a politika és a kultúra kapcsolata legalább annyira terhelt, mint azelőtt bármikor.