Görföl Tibor: Miért mondják mostantól máshogy a Hiszekegyet a görögkatolikusok?

A magyar görögkatolikus egyház szeptember 1-től az „és a Fiútól” szavak nélkül imádkozza az úgynevezett nikaia–konstantinápolyi hitvallást. A rendelkezés katolikus körökben értetlenkedést is kiváltott, ezért érdemes röviden felvázolni a döntés – feltételezhető – hátterét. Görföl Tibor római katolikus teológus írása.

„Ha a Dante által bemutatott pokolnak van olyan köre, amelyet a teológiatörténészeknek tartanak fenn, akkor a pokolnak ebbe az egységébe utalt tudósok elsődleges házi feladata – legalább az örökkévalóság első néhány korszakára – alighanem az lesz, hogy alaposan tanulmányozzák az összes olyan értekezést, amely azt vizsgálja, vajon a Szentlélek kizárólag az Atyától származik-e, ahogyan a keleti kereszténység állítja, vagy az Atyától és a Fiútól egyaránt, ahogyan a latin egyház tanítja.” Ezzel a beszédes „sóhajjal” kezdődik az úgynevezett Filioque-kérdésről készített legújabb történelmi áttekintés, Edward Siecienski nagyszabású monográfiája. A büntetés pedig, amelyet kilátásba helyez, valószínűleg nem sokaknak hozza meg a kedvét a probléma tanulmányozásához. A szentháromságtan általában sem tartozik a legnagyobb érdeklődést kiváltó teológiai területekhez, ahogyan, lássuk be, maga a teológiai kultúra sem tudott igazán termékenyen kibontakozni a mindennapok keresztény közegében. Nem is csoda tehát, hogy nem egykönnyen ismerhető fel a Filioque kérdésének súlya és szerepe.

Az első egyetemes zsinat 1700. évfordulója kapcsán ebben az évben sokféle tudományos tanácskozás és egyéb rendezvény emlékezett meg Nikaiáról, és ennek összefüggésében a nikaiai hitvallásra is fokozott figyelem irányult. Az eredeti szöveg keletkezési körülményeiről nem sokat tudunk, ráadásul csak a második egyetemes zsinaton, 381-ben véglegesült változatát ismerjük, amely csak a harmadik egyetemes zsinaton, 451-ben emelkedett kötelező érvényre. Ugyanakkor ennek a hitvallásnak mérhetetlen tekintélye van, és minden későbbi krédó normának és az igazság mércéjének tartotta.

Kelet és Nyugat

Éppen ezért van jelentősége annak, hogy a nikaiai hitvallás eredeti szövegében, amikor a Szentlélekről esik szó, nem szerepelnek az „és a Fiútól” szavak:

az eredeti szöveg szerint a Szentlélek „az Atyától származik”.

A 6. század végén viszont a nyugati egyház egyes zsinatai már úgy fogalmaznak, hogy a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól” származik, és ez az utóbbi betoldás, vagyis a Filioque komoly megütközést keltett a keleti egyháznak azokban a tagjaiban, akik emlékeztek a negyedik egyetemes zsinat 431-ben hozott állásfoglalására. Ennek értelmében semmiféle olyan hitvallás nem készíthető, amely feszültségben lenne „a Nikaiában a Szentlélekkel egybegyűlt szentatyák hitvallásával”. A 9. században viszont Nyugaton már elterjedt a hitvallás Filioquével kiegészített szövege, és nem sokkal később tényleges válaszfalat húzott a keleti és a nyugati egyház közé. Mi tesz akkor tehát egy katolikus, ha e megállapítás nélkül imádkozza a hitvallást, és azt mondja, hogy a Szentlélek „az Atyától származik”?

Ahogyan lenni szokott, a helyzet egyfelől egészen egyszerű, másfelől igen összetett. Egyszerű, hiszen a katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint a görögül megfogalmazott nikaia-konstantinápolyi (vagyis a 381-ben véglegesült) hitvallás szövege „egyetemes” és „visszavonhatatlan” értékű. „Semmiféle részleges liturgikus hagyomány hitvallása nem szállhat szembe” vele, és „az eredeti szöveg liturgikus használata mindig legitim marad a katolikus egyházban” ‒ nyilatkozott a Keresztény Egységtanács 1995-ben.

Főként az utóbbi megállapításból derül ki egyértelműen, hogy

a Filioquét nem tartalmazó görög szöveg jogszerűen alkalmazható katolikus liturgiákon, ha az adott közösség az eredeti szöveget akarja használni.

A pápák is éltek ezzel a lehetőséggel, például 1995-ben II. János Pál, 2008-ban XVI. Benedek imádkozta a hitvallást Bartholomaiosz pátriárkával együtt a Filioque nélkül.

Hirdetés

Szintén maga a katolikus egyház biztatta a II. Vatikáni Zsinaton saját keleti közösségeit arra, hogy térjenek vissza eredeti hagyományaikhoz, és a Filioque elhagyása nyugodtan tekinthető e visszatérés egyik megnyilvánulásának. Hasonlóra szánta el magát a 20. század elején az ókatolikus egyház, és a közelmúltban hasonló ajánlást fogalmazott meg az anglikán közösség is.

Ezért

a Filioque elhagyása mindenekelőtt a keleti önazonosság körébe tartozik, nem pedig az ortodoxiához való közeledéssel egyenértékű.

A keleti hagyomány sokkal gazdagabb annál, mintsem hogy csak az ortodoxia képviselné, és a katolikus egyház keleti közösségei természetesen joggal tartják magukat e hagyomány lekötelezettjeinek. Más kérdés, hogy a keleti hagyományok megítélése a keleti közösségekben sem egyforma, és főként a katolikus keleti közösségek és az ortodoxia ‒ történelmileg igen sok teher sújtotta ‒ kapcsolata okozhat problémákat ezen a téren.

Ugyanakkor a helyzet a legkevésbé sem egyszerű, elvégre nem csupán egy tekintélyes hitvallás szövegéről van szó, hanem a hitvallást mondó emberek hitéről, meggyőződéséről is. A római katolikus és az ortodox egyház között a mai napig vita tárgyát képezi a Filioque kérdése, és nem is várható, hogy belátható időn belül megszüntethetők a feszültségek.

Teológia és egyházpolitika

A nehézségek szigorúan teológiai és inkább egyházpolitikai tényezőkre választhatók szét. Utóbbiak közé tartozik, hogy

a Filioque elutasítása mára számos ortodox egyház kitüntetett identitásjegye lett, és sok keleti teológus a Filioque tagadásához köti önazonosságának meghatározását.

Ez az elutasítás többnyire éles Nyugat-ellenességgel jár együtt, és egészen gyakori, hogy ortodox teológusok a Filioque mögött húzódó teológiai szemlélettel magyarázzák a katolikus egyház „tömegjellegét”, a nyugati társadalmak hanyatlását, a nyugati emberkép fogyatékosságát, és még egész sor tényezőt.

Szintén a keleti identitáspolitika körébe vág, hogy egészen a 20. századig a keleti teológia javarészt védekező pozícióba kényszerült. Védekeznie kellett a Filioque ellen, és soha nem volt lehetősége arra, hogy a Szentlélekről szóló tanítását a Nyugattal folytatott vitájától függetlenül fogalmazza meg. A 20. században ez a vitakényszer ugyan véget ért, és az ortodox teológiában egész sor nagyszerű munka született a Szentlélekről, de még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy a Kelet és a Nyugat pozitív előjellel is megpróbáljon szót érteni egymással.

Nyugodtan egyházpolitikai tényezőnek ítélhető továbbá, hogy a nyugati teológia a 20. század második felétől igen előzékeny próbált lenni a keletivel, ez azonban további nehézségeket szült. Valószínűleg senki nem foglalkozott annyit a kérdéssel, mint Yves Congar domonkos teológus. Ő úgy vélte: a nyugati gondolkodás évszázadokon át azt hangoztatta, hogy a Filioque nem tekinthető elfogadhatatlan betoldásnak, mivel csupán hitelesen magyarázza, mit jelent az, hogy a Szentlélek az Atyától származik (történetesen azt, hogy az Atyától származva egyúttal a Fiútól is származik). Szerinte viszont most eljött az ideje annak, hogy ne csak a Nyugat várjon el alkalmazkodást a Kelettől, ne csak a Nyugat igényelje a Filioque elfogadását, hanem maga is kész legyen alkalmazkodni a Kelethez, s fogadja el a keleti szemléletet és megfogalmazásmódot. Éppen ezért Congar egyenesen azt követelte, hogy a latin egyház intsen búcsút a Filioquének.

Az Atyától és/vagy a Fiútól?

A szigorú értelemben vett teológiai kérdéseket lehetetlen kimerítően számba venni. Elég talán néhány tényezőt megemlíteni. A János-evangélium kifejezetten úgy fogalmaz, hogy a Lélek az Atyától származik (Jn 15,26), ám az Újszövetség számos egyéb szakaszából kitűnik, hogy a Lélek Krisztus Lelke, aki elküldi a Lelket, és a Lélek „abból vesz”, ami a Fiúé, vagyis a Fiúhoz van rendelve. Ha pedig Krisztus Lelke, hogyan is ne lenne érintve eredésében maga a Fiú is? Emögött egy még elvontabbnak tűnő kérdés rejlik: vajon abból, amit a szentháromsági személyek történelmi cselekvésében látunk, milyen mértékben vonhatunk le következtetést a Szentháromság belső életében fennálló viszonyokra nézve? Ha a történelemben Krisztus küldi a Lelket, vajon következik-e ebből, hogy a Szentháromságon belül is tőle ered? A keleti teológia inkább hajlamos elválasztani a Szentháromság történelmi megnyilvánulását és a Szentháromság belső életét, a nyugati teológia szerint a kettő között közvetlenebb az átjárás. 

Hasonló teológiai kérdésekből még viszonylag sok van. Egyik sem öncélú, és egyik sem merül ki szőrszálhasogatásban. Ha érdeklődés támad a Filioque kérdésköre iránt, talán ezek a mögöttes problémák is nagyobb figyelmet kaphatnak. Erre pedig a Keletnek és a Nyugatnak egyaránt szüksége van, hiszen mindkettő hagyománya jócskán tartalmaz egyoldalúságokat és hiányosságokat. A Szentlélekről írt munkájában Phótiosz konstantinápolyi pártriárka, a Lélekről szóló keleti tanítás egyik legfontosabb klasszikus képviselője például olyannyira a Filioque elutasítására koncentrált, és azt próbálta igazolni, hogy a Lélek nem származhat a Fiútól, hogy nem tudott kellő figyelmet szentelni a ténynek: a keleti hagyományban nem volt ismeretlen a meggyőződés, mely szerint a Lélek „az Atyától származik a Fiú által”.

Bőven van még átgondolnivaló ezen a téren, és kár lenne, ha egyházainkban az imádság, a közösségi élet, a liturgia és a szegényeknek elkötelezett kiállás mellett pont a keresztény hit szellemi megvilágítása szenvedne csorbát, vagyis ha az előbbiekhez képest háttérbe szorulna a hit intellektuális megértése és képviselete. A Filioque-vita az utóbbi elkerülésében is segíthet.