Keresztények a bombázások árnyékában – interjú a református világközösség első női elnökével

A libanoni Najla Kassab a százmillió tagot számláló Református Egyházak Világközösségének első női elnöke. Bejrútban él férjével és három gyermekével, de munkája gyakran Szíriába szólítja, és kapcsolatban áll az ukrán keresztényekkel is. A szeptember végi pannonhalmi ökumenikus konferencia egyik előadója volt, interjúnkban pedig arról beszél, hogyan fakad hit a megtörtségből, miként lehet a háborúban is békét találni, és az egyházi igazságosság miért csak a nők bevonásával lehet teljes.

– Míg a katolikus egyháznak megvan a maga hierarchiája, élén a pápával, a református egyházak másféle struktúrával rendelkeznek. Mi a Református Egyházak Világközösségének legfőbb küldetése?

– Világszerte nagyjából 100 millió taggal rendelkező szervezetünk célja, hogy összehozzuk a református nézőpontokat, és részt vegyünk az igazságosság szolgálatában. Szoros kapcsolatot ápolunk a Vatikánnal, folyamatos párbeszéd zajlik közöttünk, sőt egy vatikáni küldött jelen van a végrehajtó bizottságunkban.

– A világközösségnek volt korábban női elnöke?

– Nem, ez az első alkalom – és reméljük, nem én leszek az utolsó. Igyekszünk a nőket minden szinten bevonni a szolgálatba, mert ha igazságosságról beszélünk, azt meg is kell élnünk. Mindez az igazságosságot érintő kérdés. Nem önmagukban a nők miatt, hanem azért, mert amit az egyház integritásáról hirdetünk, azt tükröznie kell az életünknek is.

– Feltételezem, abban reménykedik, hogy idővel már ne is legyen különösebben érdekes, hogy nő az elnök.

– Így van. Most még újdonság, de remélem, egyszer természetes lesz. Bízom benne, hogy még az én életemben eljön ez az idő, bár nem vagyok biztos benne. Olyannyira aktívan dolgozom együtt a katolikus közösséggel a Közel-Keleten, hogy készítettünk közösen egy dokumentumot a nők szerepéről – még a katolikus egyházra vonatkozóan is –, amit néhány éve átadtunk Ferenc pápának.

– Ferenc pápa sok ajtót megnyitott a nők előtt, még a Vatikánban is többen vezető szerepet kaptak. Talán ön és a szervezete segíthetnek nekünk, katolikusoknak is tisztábban látni a nők szerepét az egyházban.

– Tudom, hogy Ferenc pápa tett lépéseket a nők bevonása felé. Személyesen ismerem Nathalie Becquart-t, a katolikus egyház szinodális folyamatának egyik vezető munkatársát, nagyon kedves ember.

Hirdetés

Minden egyházban megfigyelhető valamiféle megújulás. Haladjunk rajta tovább – hiszen ez egy út.

De ennek az útnak belső elhívásból kell fakadnia, nem abból, hogy utánozzuk más egyházak gyakorlatát. Az Egyesült Államokban tanultam, a Princeton Teológiai Szemináriumban. Mégsem fogadtam el, hogy ott avassanak lelkésszé – azt mondtam, ha valaha felavatnak, azt a saját népem tegye. 1990 óta dolgozom a nők egyházi szerepének erősítésén, és én voltam az első, aki nőként prédikációs engedélyt kapott Libanonban. Az engedélyről szóló döntés 1993-ban született meg, de az első női lelkész felavatására 2017-ig kellett várni. Ma már hatan szolgálunk a Közel-Keleten.

– Beszéljünk az ön hazájáról! Együtt vettünk részt a pannonhalmi ökumenikus konferencián, melynek tematikája a kert szimbólumára épült. A Biblia többször említi Libanont és a cédrusfát, ám míg ezek a szövegek egy szent, csodálatos helyre utalnak, az országot a közelmúltig háború sújtotta, és ma is feszült a helyzet. Mit érez ezzel az ellentmondással kapcsolatban – akár hazáját, akár Gázát, Szíriát látva?

– Gondoljunk bele, hol született Jézus – elvileg az a béke földje lenne! És mi történik ma ott? Libanonban hasonló a helyzet. A probléma nem a földdel van: a kérdés az, hogy miként élnek ott az emberek. A kert nem földrajzi hely, hanem kapcsolat Istennel. És mi történt? Az első emberpár olyan akart lenni, mint Isten, ezért kiűzettek a kertből. A lényeg tehát a kapcsolatokban rejlik.

Ha a világ nem az emberi kapcsolatokat helyezi a középpontba, akkor háborúkhoz, megosztottsághoz jutunk.

És tudjuk, hogy a mai helyzet nem csak földrajzi probléma. Ez gazdasági stratégia, amelyben az ember nem fontos – a pénz a lényeg. És ennek nincs köze a „kerthez”. A kert az emberi kapcsolatok, az emberi méltóság, a mindenkit megillető „shalom”, a jólét. Legyen az Libanon, Palesztina, Magyarország vagy Ukrajna, mindenhol ugyanez érvényes. Az a feladatunk, hogy a kertet mint Istenhez fűződő tapasztalatot visszahelyezzük a középpontba. Ezt az emberi méltóság ápolásával tehetjük meg. Azon kell fáradoznunk, hogy az egyházon keresztül elősegítsük, hogy az emberek teljes értékű életét élhessenek. Jézus mondta: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Ez a bőség nem anyagi bővelkedés, hanem olyan méltóságteljes élet, amelyben mindenki egyaránt számít.

– Szavai hasonlítanak az aleppói érsek tanúságtételéhez, aki a Szemléleknek adott interjúban azt mondta: nem a halál a legrosszabb, ami történhet velünk. Bár ön Szíriában szolgál, ahol állandóak a bombázások, érzékelhetően béke van a lelkében. Néha úgy érzem, hogy Magyarországon a kényelmes körülményeink között nehezebb igazán mély kapcsolatot kialakítanunk Istennel.

– A világ kétségkívül számos kérdést tesz fel nekünk, és sok mindenre megtanít. Először is arra, hogy napról napra éljünk, és minden újabb napon fedezzük fel Isten jelenlétét. Arra, hogy ne add fel, mert tudod, hogy egy úton haladsz. A konferencián tartott előadásomban is azt mondtam: azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy létezik egy szövetség – Isten velünk van.

Lehet, hogy az emberek elhagynak, de Isten nem tesz ilyet. Ez ad erőt a folytatáshoz.

Az embereket természetesen megrémíti a háború – eleinte Szíriában is így volt. A libanoniak tapasztaltabbak a háborúban, mint a szírek. De idővel mind megtanuljuk, hogy mit jelent az, hogy „Isten velünk van”. Ez nemcsak egy mondat, hanem maga az élet. Ez segít talpon maradni. Nem mondom, hogy könnyű, hiszen lelkileg nagyon megviseli az embereket a háború. Ezért rendkívül fontos, hogy egyházi vezetőként reményt adjunk. Mert ha az egyház is elveszíti a reményt, az még rosszabb üzenet, mint maga a háború. Meg kell tanulnunk megtartani a hitet, bízni az ígéretekben, és együtt dolgozni ezekben a helyzetekben. És hadd tegyem hozzá: a libanoniak minden nehézség ellenére élvezik az életet. Gyönyörű kultúránk van.

– Most, ebben a társadalmi feszültségekkel teli időszakban is?

– Igen. Lakhatsz egy békés országban, és mégis lehet értelmetlen az életed. És lehetsz nehéz helyzetben, ha van célod, az erőt ad. Aki eljön Libanonba, látni fogja: az emberek boldogok. Megtanultunk talpon maradni, erősnek lenni. Nem adjuk fel könnyen.

– XIV. Leó pápa első apostoli látogatása november és december fordulóján Törökországba és Libanonba vezet. Ez erőt adhat a honfitársainak?

– Természetesen, hiszen azt az üzenetet közvetíti, hogy nincsenek egyedül. Ő nem azért jön, hogy ugyanazokat mondja, amiket a hírekben hallunk. Különleges üzenetet fog hozni: az egyház hangját. Az egyháznak saját hangon kell szólnia, ne csupán visszhangja legyen annak, amit a világ mond. Saját felismerésekre van szükségünk arról, hogy mit tenne Krisztus, ha ma köztünk lenne. Őszintén szólva, Ferenc pápát jobban ismerem, Leó pápát most kezdtem megismerni. Remélem, tovább fogja vinni a szinodális folyamatot.

– Önnek van egy különleges küldetése is, mégpedig Ukrajnában. Miért látogat el többször is Magyarország szomszédjába?

– Az ukrán és a libanoni nép egyaránt nehézségekkel küzd. Ugyanazt a fájdalmat éljük meg – a háború okozta szenvedést. Amikor először jártam Ukrajnában, a helyiek még nem igazán tudták, hogyan építsenek óvóhelyeket. A mi mérnökünk Zoomon keresztül kapcsolatba lépett ukrán kollégáival, hogy megtanítsa rá őket. Azért megyek Ukrajnába, mert hitemből fakadóan támogatni akarom a szenvedő híveket. Imádkozom, hogy a háború ne tartson sokáig, mert az emberek mindennap veszítenek valamit: családtagokat, otthont… Amikor ukrán nőkkel találkoztunk Libanonban, ismerős történeteket hallottunk: szétszakadt családok, különböző helyeken élő családtagok – pont, mint Szíriában. Azért megyek oda, mert hiszek benne, hogy a közös hitünk által megerősíthetjük egymást, együtt imádkozhatunk a jövőért. És amikor Libanonban földrengés volt, az ukránok is segítettek nekünk. Ők is szenvednek, mi is – de ezt Krisztus testeként együtt tesszük.

A szenvedésben nincs semmi jó, de általa jobban megérted a másik ember szenvedését.

– Pannonhalmán említette, hogy a törékenység esély arra, hogy Isten meggyógyítson minket. Ez hasonló Ferenc pápa gondolatához: szerinte az egyház nem tökéletes emberekből álló hely, hanem inkább egy tábori kórház a sebesültek számára.

– A kérdés az, miként viszonyulunk a gyengeségeinkhez, a megtörtségünkhöz. Mert most Libanonban a megtörtség látható. De más országok utcáin is szenvednek emberek. A lényeg, hogy mit kezdünk a törékenységgel: nem elrejteni kell, hanem szembenézni vele. És különös, Isten hogyan hoz minket össze és formál át új módon. Ezért mondom gyakran: vajon szükséges volt a kereszt? Isten nem tehetett volna mást? Úgy tűnik, a megtörtség különleges üzenet Istentől. Ez az utunk: megtörtség a kereszten, halál és feltámadás, gyengeség és erő. Ezt üzenik a mártírjaink, akik nehéz időket éltek meg, hogy az egyház hasonlítson Urára. Amikor Princetonban lediplomáztam, a záró igehirdetés címe ez volt: „Az egyháznak meg kell halnia”. Döbbenten kérdeztük: akkor minek tanultunk annyit? De a prédikátor azt mondta: ha az egyház hasonlítani akar Krisztusra, meg kell halnia, hogy feltámadhasson. És mi a Közel-Keleten ebben hiszünk: a történet vége nem a halál – hanem a feltámadás. Ezt már most is érezzük. Gondolja, hogy csak akkor jön majd el a feltámadás, ha vége a háborúnak? Nem. Vannak országok, ahol nincs háború, mégis rengeteg a sebzettség.

A lényegi kérdés: bízunk-e benne, hogy Isten ma is velünk van?

Nem mindig szeretjük azt a teológiát, hogy „szenvedj itt, és majd jó lesz a mennyben”. Gyakran azt kérdezzük: mikor kezdődik már el a Földön a mennyország? Ezért van szükség arra, hogy a remény, a feltámadás már most elkezdődjön. És teljessé csak akkor válik, ha majd szemtől szemben látjuk Istent. De nem mondhatjuk kereszténynek magunkat, ha nincs részünk a megtörtségben is. Isten viszont erőt ad, hogy folytassuk ezt az utat. És egyszer majd visszatekintve meglátjuk, hogyan járt velünk végig az utunkon.

A haláltól, ami háborúban leselkedik ránk, nem félek. A reménytelenségtől igen.

– Előadásában említette, hogy a remény nem mindig látványos – elég, ha egyetlen húr megszólal egy hangszeren, és ezáltal máris énekelni kezd a remény.

– Sokan azt gondolják, hogy a remény nagy döntésekből fakad. De a remény a kis döntésekből születik, azon emberek által, akik nem hajlandók feladni. A remény azt jelenti: „Folytatom azt a szolgálatot, amire Krisztus hívott.” Aggódni amiatt, hogy nem látom az eredményt, amit szerettem volna – az nem remény. A reményhez olyan emberek kellenek, akik szívből élnek, akik így képesek változtatni a dolgokon. Én például csodálatos ökumenikus kapcsolatban élek katolikus nővérekkel Libanonban; nap mint nap tanulunk egymástól, együtt küzdünk a hitünkkel. A remény néha kevés emberrel kezdődik, akik úgy akarják élni a hitüket, ahogyan Krisztus kívánja – nem azon aggódva, hogy mi lesz az eredmény, hanem abban bízva, hogy Isten vezeti majd őket a jövőbe. Így indult történetünk az ukrán nővérekkel is. Nem tudtam elutazni hozzájuk, mert a libanoni repülőtér zárva volt. Ekkor azt mondtuk: „Mi lenne, ha ők jönnének hozzánk?” És vállalták a kockázatot, elutaztak Libanonba. Különleges találkozó jött létre, mert jelen volt Isten hangja. Huszonhárom nő gyűlt össze: libanoniak, szírek, ukránok és északírek. És ahogy a hitükről beszéltek, megosztották a történeteiket, abban megszületett a remény. Bízunk benne, hogy minden évben újra találkozunk majd. Ha azt kérdezi, miként fog ez az egész végződni – nem tudom. Azt tudom, hogyan kezdődött, és hogy együtt változást idézhetünk elő. Ugyanez a reményem a libanoni katolikus nővérekkel is. Egy másfajta egyházról álmodunk – de együtt álmodunk róla. És hadd mondjam el: az én egyházam nem jobb semelyik másiknál.

– Álmodhatunk együtt úgy is, hogy közben tiszteletben tartjuk egymás különbségeit.

– Őszintén megvallom, én nagyon is protestáns vagyok! Nem arról van szó, hogy összekeverjük a dolgokat, és majd lesz belőle valami. Mindannyiunknak megvan a maga teológiája, hagyománya, ám szükségünk van az együttlét iránti nyitottságra. Ezért is igyekeztem sokat tanulni ezen a konferencián a különböző egyházi közösségekről, mozgalmakról. Krisztus akarata szerinti egységre van szükség, nem arra, amit egyik vagy másik egyház elvár.

– Ha decemberben találkozna XIV. Leó pápával Libanonban, mit mondana neki?

– A szinodalitás gyümölcseiről szeretnék beszélni vele. Ez a folyamat nemcsak a katolikus egyházra van hatással, hanem minket, protestánsokat is kihívás elé állít. A reformációnak folytatódnia kell, hiszen az nem befejezett történet. Meg szeretném említeni a húsvét ünneplésének egységesítését a Közel-Keleten, és szóba szeretném hozni a nők szerepét is. Tudom, hogy Ferenc pápa nem járult hozzá a felszentelésükhöz, de a nők szerepe változik az egyházban. És az egyház Isten kezében van, nem a miénkben.