Egy fiatal pap „tragikus hirtelenséggel” bekövetkezett halála újra ráirányította a figyelmet egy tabutémára: a lelkipásztorok mentális terheire és a depresszió valóságára. Hodász András személyes tapasztalatból ír kiégésről, magányról, segítségkérésről és arról, miért tévút bűnbakot keresni, amikor inkább törékenységünket kellene felismernünk.
2018 nyarán ott ültem a Kispesti Nagyboldogasszony plébánián, dobozok között. Négy éven belül harmadszor költöztem. Harmadszor pakoltam össze az életemet, és vettem búcsút barátaimtól, kollégáimtól, mindenkitől, akivel az azt megelőző két évben napi kapcsolatban voltam. Akkor azt mondtam magamnak: az én szívemet nem erre tervezték. Nem tudok kétévente elszakadni, majd új baráti kört kiépíteni. Búcsúzni, majd új reményekkel nekivágni, új embereket megismerni. Akkor még nem tudtam: ez csak egyike volt azoknak a körülményeknek, amelyek miatt a papok különösen is veszélyeztetettek, ha kiégésről és depresszióról van szó.
Az elmúlt hetekben megjárta a médiát egy tragikus haláleset híre: egy fiatal pap vetett véget az életének. Nehéz ilyenkor megszólalni. Nemcsak a kegyelet miatt, hanem mert nehéz ilyenkor okosat, bölcset mondani. Minden ötlet, minden tanács esetlennek, puszta okoskodásnak hangzik. A „mi lett volna, ha” bárgyú vágyfantáziái inkább szolgálják a bűntudatunk enyhítését, mint valódi megoldást nyújtanának a hasonló esetek elkerülésére.
Személyesen nem ismertem az atyát, nem tudom a történetét, de olyan emberként írok, aki előtt nem ismeretlenek sem a papi élet nehézségei, sem a depresszió. Ahogy olvastam a témával foglalkozó cikkeket és kommenteket, az jutott eszembe, hogy bárcsak ellen tudnánk állni a kísértésnek, ami rögtön a hibást keresi. Talán ő, mert nem kért segítséget? Talán a környezete? A püspök? Egy ilyen tragédia kapcsán teljesen természetes, ha szeretnénk megérteni, mi történt, és hogyan lehetett volna elkerülni. És igen, arról is beszélnünk kell, hogy mit lehetne másképp csinálni, hogy elkerüljük a Magyarországon évi körülbelül 1500-1600 öngyilkosságot, ami heti szinten nagyjából 30 életet jelent. A nem halálos kísérletek száma ennél jóval magasabb: tízezres nagyságrendről beszélünk.
És igen, a papok, a lelkészek is érintettek.
Ám mielőtt nagyon belepörgetnénk magunkat ebbe, valamit tudatosítanunk kell: a depresszió összetett, többtényezős betegség, amelynek pszichés, biológiai (idegrendszeri és hormonális), valamint kapcsolati-társadalmi összetevői egyaránt vannak. Tehát nem hitbéli vagy erkölcsi kudarc, és általában nem vezethető vissza egyetlen okra. Az emberi lélek még mindig misztérium számunkra, nem tudhatjuk, hogy mikor keletkeznek azok a hajszálrepedések, amelyek végül egy tragikus pillanatban töréshez vezetnek.
Olykor hiába minden baráti szeretet, segítő szakember, gyógyszeres támogatás, sok honfitársunkat elveszítjük. El kell fogadnunk a korlátainkat. Attól még persze fejleszteni kell a pszichiátriai ellátást, ami ráadásul Magyarországon nagyon nincs jó állapotban – lásd a Magyar Orvosi Kamara legutóbbi közleményét a témában –, de van mit tennie az egyháznak is a papképzésben az önismeret fejlesztésével és a későbbi támogató rendszerek megújításával. Nem egy paptól hallottam a panaszt, hogy püspöke csak akkor keresi, ha valamiért le akarja szidni, vagy újabb feladatkört akar a nyakába varrni. Ezeken mind változtatni kellene, de mindezekről a realitás talaján állva kell beszélnünk. Ha valóban életet akarunk menteni, előbb meg kell tanulnunk elfogadni a törékenységünket. Nehéz ezt egy olyan társadalomban, amelyben a segítségkérés még mindig a szégyen kultúrájának része.
Ahogy olvastam a témával foglalkozó, kétségkívül jószándékú cikkeket, azon örlődtem, hogy mennyire nem értjük még mindig ennek a betegségnek a működését.
Gyakran elhangzik például a kérdés, hogy az illető miért nem kért segítséget.
Nos, a depresszióra épp olyan beszűkült tudatállapot jellemző, ami miatt a beteg gyakran képtelen ilyesmire. Sőt: sokan profin maszkolják az állapotukat, főleg, ha érzik, az az elvárás, hogy nekik jól kell lenniük, lásd például a papokat. Hiszen ők a közösség vezetői, az emberek hozzájuk fordulnak segítségért, erősnek kell lenniük. De ha valaki mégis kifejezi, hogy bajban van, sok esetben hozzávágják, hogy miért panaszkodik, miért teregeti ki a magánügyeit. Amikor depresszív fázisomban a magam módján én is segítségért kiáltottam, történetesen ez volt a leggyakoribb kritika, amit kaptam.
A másik tanács, hogy a hívek hívják el a papjukat sörözni vagy egy vasárnapi ebédre. Üdvös szokás, nem vagyok ellene, de az éremnek két oldala van. Korábban hallottam egy történetet egy papról, akinek a kilépéséhez az utolsó lökést az adta meg, amikor karácsony délutánján visszatért a plébániára, és az ajtó előtt talált egy doboz süteményt egy kedves családtól, akik a kedvenc papjuknak sütötték, szeretettel. Abban a pillanatban szakadt rá a lelkére a tragikus magánya: amíg ő másokért szolgál, a családok gyertyafényes asztaloknál élik át a szeretetet és az összetartozást. A vasárnapi ebédmeghívás amennyire jóleső gesztus, éppen annyira fájdalmas tapasztalat is lehet, amennyiben szembesíti a papot saját életének hiányaival.
Mit tudunk mégis tenni? Őszinte leszek: nem tudom, talán nem is lehet igazán tudni. Lehet javítani a körülményeket, de hogy a konkrét krízisben mi segíthet az áldozatnak, lehetetlen megjósolni.
Anno, amikor a legmélyebben voltam, és kétséges volt, hogy lesz-e holnap, megcsörrent a telefonom.
Egy paptestvérem volt a vonalban, aki – mentálhigiénés végzettségének hála – hamar felismerte a helyzet komolyságát, és a szavaival visszahozott. Mi lett volna, ha nincs erőm felvenni a telefont? Mi lett volna, ha kurta válaszaim alapján nem jut eszébe tovább kérdezősködni? Magam sem tudom. Egy biztos: ha nyitott szemmel járunk, ha olykor rácsörgünk a barátainkra, különösen azokra, akikről tudjuk, hogy helyzetükből fakadóan veszélyeztetettek, azzal rosszat nem teszünk.
Ami egészen biztosan nem segít, ha elmoralizáljuk a kérdést. Ha álszent módon csodálkozunk rá, hogy ha valaki hívő, hogyan lehet depressziós. Ez olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy a hitünk megóv minket az influenzától. A farizeus álszenteskedés helyett az empátia, az egymás iránti figyelem és a segítő szeretet lehet az út a lélek misztériumainak megértéséhez, és ahhoz, hogy egyre többen nyújtsák ki kezüket a bajba jutottak felé.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Akármiről szóljon is ez a fájdalmas cikk, olyan nincs, hogy a “szégyen kultúrája”. A kultúra az olthatlan kíváncsigág az ember iránt. A “szégyen”, mint olyan, nem része ennek horizontján lenni.