Örkény után, szabadon – Fabiny Tamás választási helyzetértékelése

A választási eredményre reflektáló írásában Örkény István egyik groteszk jelenetéből kiindulva Fabiny Tamás nyugalmazott evangélikus püspök tükröt tart az egyház és a hatalom kapcsolata elé. Hogyan lesz az „árnyék átugrásából” önfeladás, mikor válik a behódolás rutinná, és van-e még bátorság kimondani, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek”? Miközben leginkább a múlt kerül terítékre, a szerző módot talál a Tisza Pártban tapasztalt egyes friss jelenségek bírálatára is.

„Gizi Gézáné ablaka előtt állt a transzformátor. A zömök vasszekrény árnyéka rézsút keresztülfeküdt a betonon. A buszmegálló felé sétáltukban Varró őrnagy ezt a sötét csíkot ároknak nézte. Egy szempillantásra megállt, felmérte az árok szélességét, aztán svungot vett, és ügyesen átugrotta. Mit tehetett volna Tót? Ő is megállt, ő is svungot vett, ő is átugrotta, tudván, hogy máskülönben kínos, sőt nevetséges helyzetbe hozza az őrnagyot. Továbbmentek. Visszajöttek. Újra átugrották az árnyékot. Ezt a műveletet még egyszer megismételték, miközben szívták a jó hegyi levegőt, és barátságos eszmecserét folytattak.”

Örkény István Tóték című kisregényének emblematikus jelenete jól érzékelteti azt a setesutaságot és őszintétlenséget, ami az elmúlt évtizedekben az egyházak és a kormányzat kapcsolatát jellemezte. Tudjuk, hogy Tót magatartását alapjában a fronton lévő fia iránti aggodalom vezérelte, remélve az őrnagy jóindulatát. Kényszerűségből ezért igyekezett azokhoz a helyzetekhez is jó képet vágni, amelyek kifejezetten terhesek, sőt megalázóak voltak a számára. Ismerjük a filmben is remekül ábrázolt sztorit: a tűzoltó nem meri elárulni, hogy álmos, megretten a figyelmeztetéstől, hogy miért nézeget mindig más felé, kényszerűségből elfogadja a hatalmat megtestesítő őrnagy önkényeskedését.

Az alkalmazkodásnak ez a foka aztán szintet lép a sétálós jelenetben. Mert az ráadásul nem egyedi eset, hanem többször is megismétlődik. Tót egy idő után gyanítani kezdi, hogy az őrnagy már tudja, hogy ott nincs árok, de a következetesség jegyében mindig átugorja. Az abszurditás rutinná válik. Nem tudják abbahagyni ezt az immár mindkettőjük számára kínos szerepjátékot. 

Örkény darabja a kiszolgáltatottak tragikomédiája.

Tót, a mi „drága jó Lajosunk” számomra most az egyházat jeleníti meg.

Lehet püspök, lelkész, plébános vagy az egyház valamely világi vezetője. Aki – és ezt hangsúlyozni kell – a családja, pontosabban a fronton harcoló fia érdekében vállalja ezeket a képtelen helyzeteket. Meg akarja menteni gyermekét. A derék tűzoltótól távol áll, hogy politikai vagy pláne katonai szerepet akarna játszani, egyszerűen csak félti a fiát, jót akar neki.

Bármennyire nevetünk is most Tót püspökön vagy Tót tisztelendő úron, vagy éppen lenézzük és leírjuk őt, ezt a személyes szempontot vegyük figyelembe. (Ugyanez a helyzet köszön vissza – immár nem szatirikus módon – Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című művében, amelyben a főszereplő Gyuricza azért üti meg a csigára kifeszített kommunistát, hogy az általa bújtatott zsidó gyermekekhez mielőbb visszatérhessen. De az egy másik történet.)  

Az emberi tényező

Az egyházak elmúlt évtizedekbeli bukdácsolásáról csak úgy tudunk őszintén és (ön)kritikusan szólni, ha az emberi tényezőket is tudatosítjuk.

Valaki kész egy számára is kimerítő és végtelenül kínos szerepet magára vállalni, csak hogy segítsen a reá bízottakon.

Ezért már egyre több vállalhatatlan döntést hoz, végül egyre nevetségesebbé teszi magát, a felvett szerepet pedig már nem tudja levetkőzni.  

Hirdetés

A morális szempontokat nem lehet zárójelbe tenni. Sok mindent fel lehet hozni Tót mentségére. Ha tűzoltósisak helyett papi sapkát teszünk a fejére, akkor szempontjait nyilván meg is osztja velünk. Fia mellett a hittanosokat is védeni szeretné. Azt a korosztályt meg különösen is, amelyik annyit szenvedett a korábbi egyházellenes rendszerekben. A megváltozott helyzetben kifejezetten jó jön az őrnagy úr jelenléte. Hiszen idősotthont is kell működtetni. Meg óvodát és egyetemet.

Ha meg már templom épül, akkor az őrnagy úr talán elintézi, hogy lift is legyen benne.

Ezért jóban kell lenni vele. Egymás között persze tudjuk, hogy kellemetlen fráter. Szívességeket kér, felborítja a családi békét, de az egyházvezetői szolgálat áldozatottal is jár. Először még kínos átugrani azt a bizonyos árnyékos sávot, de másodszor vagy harmadszor már rutinból megy. Csak svungot kell venni.   

Tót lelkész úr pillanatnyilag az őrnagy úr nélkül él. Talán termékenyítően hat rá ez a csendes időszak. Bízom benne, hogy végiggondolja a történteket. Most végre azzal foglalkozhat, ami küldetésének lényege. Talán többet imádkozik. Előveszi a Bibliáját, és többször elolvassa azt a mondatot, amelyet Péter mond az Apostolok cselekedeteiben:

„Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek.” (Csel 5,29)

Egy kortárs teológus szerint Jézus tanítványa ezzel lefektette a polgári engedetlenség alapelvét. Arról a Péterről van szó, amely nem sokkal korábban gyáván megfutamodott. Egy meztéllábas szolgáló szavaitól inába szállt a bátorsága. Azért, hogy mentse az irháját, háromszor megtagadta Mesterét. De aztán megtörtént a pünkösdi csoda. Kitöltetett a Szentlélek. Hatására nádszálból oszlop lett. Immár hitvallóként mondja: Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek.

Történelmi tanulságok

Hadd hozzak két XX. századi példát ennek az igének az érvényesülésére!

A harmadik birodalom evangélikus egyházának egyik gyülekezetében 29 fiú és 35 lány készült konfirmációra. A lelkész sokat vívódott, hogy a Szentírásból milyen igét adjon útravalóul ezeknek a fiataloknak. Odalépett az elsőhöz, és ezt az igét mondta neki: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek!” A zsúfolt templomban mindenki tudta, hogy mit jelentenek ezek a szavak a náci Németországban. A lelkész aztán odalépett második, majd a harmadik konfirmandushoz, és ugyanezt az áldást mondta. Összesen 64-szer ismételte meg az apostoli intést: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek!”

Így is lehet.

A másik történet a koncepciós per nyomán elítélt Ordass Lajos evangélikus püspök személyéhez fűződik. A börtönben rá akarták venni, hogy mondjon le hivataláról. Amúgy jó szándékú lelkésztársai azért tanácsolták ezt, hogy így elkerülje a halálos a ítéletet, ami rá várhat. Sőt, talán haza is engedik, és csak házi őrizetben marad. Ordass azonban ebben az igében talált útmutatást: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek.”

Ezek a hitvalló keresztények sokat tettek az egyház hitelességének megőrzéséért. Nem ugrották át az árnyékos járdaszakaszt, nem váltak később Tóthoz hasonlóan köznevetség tárgyává. Azért nem, mert komolyan vették Isten igéjét. Nem forgatták ki elvtelenül, mint tették azok, akik a tsz-szervezéseket is bibliai igékkel próbálták igazolni: Meg van írva a Bibliában: jobban boldogul kettő, mint egy…

„Drága testvéreim – mondta –, írjátok már alá a belépési nyilatkozatot… Talán akkor végre hazautazik az őrnagy, és békében élhetünk!”

De tudjuk, az őrnagy úr újra és újra betoppant.

Egy személyes példa arra, hogy nem csak püspökök vagy érsekek viselkedtek az árkot önként átugró Tótként. Amikor Brezsnyev egykori szovjet pártfőtitkár meghalt, a magyar evangélikus teológusokat a televízió elé ültették: nézniük kellett a hosszú órákon át tartó temetést. Néhány diák azonban inkább kirándulni ment. Amikor az igazgató értesült a skandalumról, így csattant fel: „Mi lesz, ha ezt megtudják Moszkvában?”

A szabadság íze

Fiatal lelkész voltam, amikor végre megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal. Egy idősebb kolléga őszinte tanácstalansággal ezt kérdezte: „Akkor most kihez kell fordulni engedélyért?” Tót bizony ebben az esetben is megtorpant az árnyékos útszakasz előtt, majd svungot vett az ugráshoz.

Aztán csak jobbra fordult a helyzet. Az egyházak többsége kezdett volna hozzászokni, hogy saját ügyeikben önállóan is dönthetnek. Az őrnagy nem jött vissza. Kezdett az is igénnyé válni, hogy az egyház a közgondolkodást bátrabban formálva vegyen részt a nyilvánosságban, a közéletben. Magam nem mástól kaptam erre biztatást, mint Magyarország korabeli miniszterelnökétől.

1999 októberében az akkori Duna Tv szerkesztő-riportereként interjút készítettem Orbán Viktorral,

annak apropóján, hogy a reformációi emlékünnepen a Pesti Vigadóban ő adott elő. Egyik kérdésem így hangzott: „Elégedett-e a keresztény, protestáns értelmiség közéleti szerepvállalásával?” Válaszát szó szerint idézem: „Nagyon sok helyen az elmúlt negyven év megverettetésének, gyakori megaláztatásának, az erre válaszul kifejlesztett védekezési reflexeknek köszönhetően azt látom – nem mindig, de gyakorta –, hogy amikor már kiderült, hogy a mező szabad, elmentek róla az ellenséges seregek, ki lehet menni a várfalak mögül, ki lehet tárni az ajtókat, és lehet a küldetésnek megfelelően végezni a munkát kint az emberek között, a síkon, ha úgy tetszik, még mindig a védekezés, a bezártság, az ellenségtől való rettegés vagy vele való vitatkozás köti le és emészti föl energiáink jelentős részét. Azt hiszem, több önbizalom lenne indokolt, sokkal több tágasabb lehetősége van az egyházak, azon belül a protestáns egyházak küldetését teljesíteni, mint ahogy azt nagyon gyakran a protestáns egyházhoz kötődő értelmiségiek maguk is gondolni szokták.”

Közel három évtized elmúltával szomorúan kell megállapítanom, hogy a miniszterelnöki biztatásnak kevés foganatja lett.

Beszélgető egyház

Ha már az írásba ilyen személyes motívumok is kerültek, hadd folytassam egyes szám első személyben. A magam részéről törekedtem arra, hogy bezárkózó egyház helyett nyitottság, párbeszédkészség jellemezzen minket. Püspöki székfoglalómban a beszélgető egyház vízióját rajzoltam meg, amelybe beleértettem a másként gondolkodókkal és a másként hívőkkel folytatott dialógust is. A szószéken kerültem a politizálást, de voltak megszólalásaim, amelyek a mindenkori hatalom oldalán zavart okoztak. Ha az úton árnyékot láttam, nem ugrottam át, mintha árok lenne, függetlenül attól, hogy ezt valamely őrnagy látta-e vagy sem. Nem voltam hős, de ha kellett, szóvá tettem például Gyurcsány Ferenc harcosan antiklerikális megnyilvánulásait.

2009-ben pedig úgy nyilatkoztam valahol, hogy várom már az időt, hogy egy polgári kormány kritikusa lehessek.

Sajnos volt erre módom bőven. Teológusként, püspökként igyekeztem azokra a területekre szorítkozni, amelyek az egyházak életét érintették, vagy éppen bibliaértelmezési kérdéseket vetettek fel. Nem voltam boldog attól, hogy papok politizáltak, de még inkább zavart, ha politikusok prédikáltak. Vagy megmondták nekünk, hogyan kell érteni Isten igéjét. A menekültválság idején – jóllehet a téma nem a migráció, hanem Szabó Magda művészete volt – egy vidéki polgármester úgy vezette be előadásomat, hogy ha egyik arcunkat megütik, nehogy olyan bolondok legyünk, hogy odatartsuk a másikat.

Kénytelen voltam nyilvánosan emlékeztetni, hogy az én Bibliámban ez nem így szerepel.

Más alkalommal a roma falvakban elrettentésül felvonuló magyar gárdásoknak azt üzentem, gyűlölködésükben ne hivatkozzanak a kereszténységre.

A politikus, ha prédikál

2006 tavaszán az a tisztesség ért, hogy Orbán Viktor szűk egyházvezetői körben engem is megkérdezett, miért veszített a Fidesz. Válaszomban utaltam rá, hogy nem sokkal a választás előtt volt virágvasárnap. Ugye ekkor hangzik el ez az ige: „áldott, aki jön az Úr nevében”. A bukás okát kereső miniszterelnökkel megosztottam azt az élményemet, amikor egy lelkész teátrálisan ezt mondta akkor: „Híveim, ítéljétek meg, melyik jelölt jön az Úr nevében!” Emlékeim szerint a jelenlevők nem igazán értették, mit akarok ezzel. Pedig szelíd intésnek szántam, politikusnak és lelkésznek egyaránt.

Idővel aztán maguk a politikusok is kedvet kaptak a Biblia idézésére, természetesen saját szájízüknek megfelelően.

Ez volt a politikai kereszténység fénykora.

A magyar szónokok bőven kaptak muníciót az amerikai keresztény fundamentalistáktól egyfelől, orosz ortodoxoktól másfelől. Hallottam beszédeket a magyarról mint választott népről, valamint utalásokat a szent háborúra. Megtudtam továbbá, hogy a politikai vezetőnek itt, a kisbetűs országban kell a nagybetűs Isten Országát építeni, majd a miniszterelnök így fogalmazott a Facebook-posztjában: „Orbán–Lázár. Ha ők velünk, ki ellenünk?!” Az egyik évben pedig a nemzeti összetartozás napján szó szerint ezt mondta egy akkori miniszter a Nemzeti Színházban tartott megemlékezésen: „A mi magyar nagypéntekünk, a mi magyar Golgotánk és Kálváriánk Krisztus áldozata nélkül nem lesz az önmagunk feletti győzelem napja és velünk maradó állapota, megváltásunk záloga.”

Egy idő után nyilvánosan is kérnem kellett a közélet szereplőit, hogy ne abuzálják a Bibliát, annak értelmezését hagyják meg nekünk, teológusoknak.

Sajnos azt tapasztaltam, hogy már a Tisza Párt egyik-másik szónokát is elérte a politikai kereszténységnek ez a kísértése. Mivel a kritikus szolidaritás korábbi esetekben is vezérelvem volt, itt is kénytelen voltam megszólalni például akkor, amikor Magyar Péter 2025 húsvétján a Szent István-bazilika előtt magyar feltámadásról beszélt. Sem a vallás nacionalizálása, sem a nemzet szakralizálása nem fogadható el. Nem igazán értem azt sem, hogy egy lelkész politikusnak miért kell a Tisza választási sikerét úgy értelmezni, hogy Dávid győzelmet aratott Góliát fölött. Ráadásul úgy, hogy ez nemcsak rövid metafora volt, hanem a bejátszott felvételek szerint a kis Dávid feltűnően hasonlít Magyar Péterre.

Talán idejében szólok. Ami itt az úton előttünk van, az nem árok, amit át kell ugrani. Csak egy árnyék. Sétáljunk nyugodtan tovább, és beszélgessünk felszabadultan. És persze bízzunk abban, hogy az őrnagy úr már tényleg nem jön vissza.