„Persze nem minden korábbi vezető akarja a háttérből irányítani az eseményeket. Van, aki örömmel adja át a helyét, és valóban szabad kezet hagy az utódainak. De az évek alatt kialakult kapcsolatok és függőségek akkor is tovább élhetnek, ha már senki nem beszél róluk.” Gondolatok a Magyarországi Református Egyház tisztújítási folyamatáról.
A szerző református teológus, a közösségi és kapcsolati működés kutatója
Volt egyszer egy színház, ahol hosszú éveken át ugyanaz a főszereplő állt a rivaldafényben. Ismerte a társulatot, a díszleteket, tudta, melyik ajtó hová vezet, kit érdemes előrébb ültetni, kinek kell még egy szerepet adni, és kitől mit lehet kérni.
Aztán egyszer elérkezett az utolsó felvonás. A főszereplő meghajolt, a közönség tapsolt, ő pedig kilépett a rivaldafényből, és eltűnt a függöny mögött. Csakhogy van különbség aközött, hogy valaki kilép a rivaldafényből, és aközött, hogy elhagyja a színházat.
Ez a történet persze nem csak a színházakról szól. Egyházi közösségeinkben is előfordulhat, hogy valaki már nem visel vezetői tisztséget, mégis sokan hozzá igazítják döntéseiket.
A hatalom ugyanis különös jószág. Nem csak tisztségekből áll. Kapcsolatokból is. És ezek a kapcsolatok nem szűnnek meg attól, hogy valakinek lejár a megbízatása.
Az évek során sok minden történik. Valaki lehetőséget kap. Valakit kineveznek. Valakinek segítenek.
Valakit meghívnak egy fontos asztalhoz.
Valaki mellett jókor szólnak egy jó szót. Valaki támogatást kap egy nehéz pillanatban.
Ezek önmagukban lehetnek egészen jó dolgok. Sőt, egy jó vezető egyik feladata éppen az, hogy másokat segítsen, lehetőségeket teremtsen, és támogassa a rábízott embereket.
A baj nem a segítséggel kezdődik. Hanem azzal, ha a segítségből tartozás lesz.
Paulo Coelho A Zahir című regényében ír egy különös intézményről: a szívességbankról. Olyan bank ez, amelynek nincs épülete, nincs pénztára, és számlakivonatot sem küld. Mégis működik. Betétei nem pénzből, hanem szívességekből, ajánlásokból, kapcsolatokból és lehetőségekből állnak. A kamat pedig néha csak évekkel később válik esedékessé.
És sokszor még kérni sem kell.
Az ember emlékszik. Emlékszik arra, ki segített neki. Ki nyitotta ki előtte az ajtót. Ki mondta róla, hogy alkalmas. Ki ültette abba a székbe, amelyben most ül.
A lekötelezettség legfinomabb formája éppen ezért nem az, amikor valaki azt mondja: „Ezt most viszonoznod kell!”, hanem amikor ezt már mondania sem kell.
Gondoljunk például egy egyházi választásra. Amikor tekintélyes egyházi vezetők nyilvánosan ajánlanak valakit egy tisztségre, az első pillantásra természetesnek tűnhet.
Hiszen miért ne mondhatnák el, kit tartanak alkalmasnak?
Csakhogy egy ilyen ajánlásnak egészen más súlya lehet, ha azok fogalmazzák meg, akiknek a döntéseitől sokak szolgálata vagy lehetőségei függhetnek. És ha valaki már azon gondolkodik, hogy származhat-e baja abból, ha nem az ajánlás szerint dönt, akkor valami már megváltozott. Lehet, hogy senki nem fenyegette meg. Lehet, hogy semmiféle utasítás nem hangzott el. Mégis megszületett a félelem.
Persze nem minden korábbi vezető akarja a háttérből irányítani az eseményeket. Van, aki örömmel adja át a helyét, és valóban szabad kezet hagy az utódainak. De az évek alatt kialakult kapcsolatok és függőségek akkor is tovább élhetnek, ha már senki nem beszél róluk.
A hatalom talán éppen akkor működik a legtökéletesebben, amikor már nem kell közvetlenül gyakorolni. Amikor az emberek maguk kezdik el kitalálni, mit várhatnak tőlük.
Jézus egyszer egy különös történetet mondott egy sáfárról, aki megtudta, hogy hamarosan elveszíti a hivatalát. A férfi erre magához hívatta gazdája adósait, és csökkentette a tartozásaikat, hogy amikor már nem lesz tisztsége, legyenek emberek, akik befogadják (Lk 16,1–9). Különös történet. Jézus nem a sáfár tisztességtelenségét állítja elénk példaként, hanem az előrelátását. A példázat mégis elgondolkodtat. Mi történik, amikor valaki a rábízott javakat esetleg arra használja, hogy a saját jövőjét biztosítsa?
Mi marad a hatalomból, amikor a hivatal megszűnik?
És mire használjuk azokat a kapcsolatokat, amelyeket vezetőként építettünk? Talán ezért egy vezető távozásának egyik fontos kérdése nem csak az, hogy ki ül majd a székébe. Inkább az, hogy el tudja-e engedni azt a világot, amelyben eddig ő osztotta a szerepeket.
És persze ugyanez a kérdés a társulatnak is: képesek vagyunk-e szabadon választani akkor is, ha tudjuk, hogy a régi főszereplő ott áll valahol a függöny mögött?
Mert a vezetői szolgálat valódi gyümölcse talán nem az, hogy hányan maradnak hűségesek hozzánk, miután távoztunk. Hanem az, hogy hányan mernek nélkülünk is szabadon, felelősen dönteni. Egy egészséges közösségben a vezető nem lekötelezetteket hagy maga után – sokkal inkább szabad embereket.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
