2550 – ez a címe a filmnek, amely Till Anilla kalandját mutatja be Európa leghosszabb összefüggő túraútvonalán. 2550 km az Országos Kéktúra hossza – mintha Budapestről Madridba gyalogolnánk.
Anilla élete eddigi legjelentősebb kihívásaként, 72 nap alatt, egyedül teljesítette a Kékkört. A film, amit május óta vetítenek a mozikban, a természethez való viszonyán túl az ő személyes belső utazásáról, lelki fejlődéséről is szól, azt üzenve mindannyiunknak, hogy az általunk megszabott határainkon túl is sokkal többre lennénk képesek.
– Mesélj magadról! Honnan jössz, mit csinálsz?
– Január óta Izlandon élek, itt töltöm a doktori kutatásom harmadik évét. Ugyan már a vége felé járok ennek az időszaknak, de nagyon hálás vagyok érte. Alapvetően fenntarthatósági, azon belül is leginkább a környezetvédelemmel kapcsolatos kommunikációval foglalkozom, tehát nem véletlen, hogy a személyes életemben is erre próbálom a lehető legnagyobb hangsúlyt fektetni. Szeretem a Kékkörhöz hasonló kihívásokat, és próbálom arra buzdítani az embereket, hogy ők is járják a természetet.
– Honnan a természet és a természetjárás iránti szereteted?
– Gyerekként nem rajongtam a túrázásért: néhány kirándulásra ugyan elmentem, de például soha nem voltam nagy sátorozó. A családommal sem jártunk többnapos túrákra, úgyhogy ez folyamatosan alakult ki, formálódott bennem. Gimnázium végén kezdett el érdekelni a fenntarthatóság, ez a továbbtanulásomat is meghatározta. Ahogy egyre inkább elmélyültem a témában, felkeltette az érdeklődésemet a természetvédelem. Aztán öt évvel ezelőtt végigmentem az El Caminón – a túrázás azóta része az életemnek. Fenntarthatóság, természetvédelem, túrázás – így kapcsolódik össze a személyes és a szakmai érdeklődésem. Egyébként éppen tegnap jöttem vissza egy rövidebb túrámról.
– Nálad mi számít rövidebb túrának?
– Most 78 kilométert mentem: hétfőn indultam, vasárnap jöttem vissza Reykjavíkba. Izland természeti környezete gyönyörű, mindig mutat valami újat, valami szépet.
– Mi motivált, hogy megcsináld a Kéktúrát?
– Hozzánk tartozik, hogy szeretnénk magunkat próbára tenni – én is kíváncsi voltam, hogy meg tudok-e csinálni egy ilyen utat. És a kihívás, a nehézségek leküzdése mellett rengeteg szép dologgal is jár a túrázás: közel vagyunk a természethez, jól érezzük magunkat, találkozunk emberekkel, megismerjük az ő történetüket, és ugyanakkor testmozgás is. Elsőszülöttként a saját bőrömön tapasztaltam, amit könyvekből, közösségi médiából mindenki tud, hogy az első gyermek gyakran az, aki „jól teljesít”, aki „kézben tartja a dolgokat” – ez is közrejátszott ebben a kihívásban, és folyamatosan vissza is köszön az életemben. Mindezek mellett a Kékkört régóta szerettem volna megcsinálni – magyarként egyfajta vonzalom is köt az úthoz.
– Azt mondod a filmben, hogy eddig ez a legnagyobb kihívás az életedben. Milyen próbatételekkel találkoztál korábban?
– Alapvetően mindegyik túrám valamilyen kihívást állított elém. Az El Camino biztos, hogy egy nagy limit volt, mert akkor még egyáltalán nem tudtam, hogy hogyan tudok lejárni egy ilyen hosszú távot, körülbelül 800 kilométert. A spanyol zarándokút légköre is kihívásnak számított, de leginkább az, hogy megtapasztaltam, milyen érzés egy hónapig egyedül túrázni. Álmai, vágyai, kihívásai mindenkinek vannak… A túrázás sokszor olyan, mint az életünk: olyan nehézségekkel találkozunk, mint a való életben is, viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen hosszú utat tettünk meg, és nem nézünk vissza a „hegyről”. Pedig sokszor hónapok, évek munkája van abban, hogy elértük a célunk. De a túrázással önmagunkhoz is közelebb kerülünk: olyan gondolatoknak is teret adhatunk, amelyeken a mindennapok rohanásában „nincs időnk” elmerengeni, csak magunkba fojtjuk vagy elhessegetjük.
Ha egyedül túrázik az ember, hajlamos elmerengeni az emberi kapcsolatain is:
amikor elkezdenek hiányozni a szeretteink, jó azon elgondolkodni, hogy kik ők valójában, mit jelentenek nekünk, mi az igazán fontos az életünkben. Ezek a gondolatok is magunkról mutatnak tükröt.
– 72 napon át tartott az utad – hogyan tudtad ezt a munkád és a magánéleted mellett megszervezni ?
– Voltak operatív dolgok, amiktől tartottam, hogy nehéz összeszervezni, tudtam, hogy kell hoznom áldozatot, de őszintén szólva minden sikerült, megoldódtak a nehézségek. A logisztikai dolgok persze okoztak fejtörést… A munkahelyemen meg tudtam oldani, de volt néhány elvarratlan szál, ami bizonytalan volt, hogy hogyan lesz a túra alatt, illetve utána. Volt még egy beadandóm és egy vizsgám, amire vissza kellett jönnöm, valamint egy ösztöndíjjal kapcsolatos felvételi elbeszélgetésem. Egy számomra fontos esküvő miatt is megszakítottam az utamat, aztán folytattam a gyaloglást. Az elején elég súlyos volt a táskám, de csak egy hetet kellett vele kibírni, mert utána kiraktam a laptopomat és mindent, ami nem volt létszükséglet. Az is felmerült, hogy a 72 napra hogyan osszam el jól a kilométereket: volt, amikor 50 km-t mentem egymás után három napig – akkor el is érkeztem egy mélypontra, leültem egy negyedórára a földre és sírtam.
– Milyen volt ennyi időt önmagaddal töltened?
– Abszolút intenzív önismeretet jelentett. Még soha nem töltöttem ennyi időt magammal. Szóba került, hogy esetleg a barátom velem tart, de ő nem tudta ilyen hosszú időre megoldani, és neki hollandként nem is annyira fontos a magyar Kékkör – nekem sokkal erősebb kötődésem van ehhez az úthoz. Sokat számított, hogy a családom és a barátaim teljes mértékben támogattak, néhányan velem is tartottak egy-két napra az utam során, illetve a barátom pár hétvégére.
Az egy hónapnyi egyedüllétet már ismertem az El Caminóról – 72 nap az elég sok, ismeretlen érzés. A vége felé volt igazán kihívás minden nap felkelni és nekikezdeni, hogy estére odaérjek az aznapra kitűzött célhoz. Az áldozatot meghoztam, bevállaltam, hogy egyedül leszek. Tudtam, hogy rengeteg minden fog történni, amíg én úton leszek, de ezt elengedtem, mert nagyon fontosnak tartom az „önmagunkra szentelt időt”. Azt tapasztalom, hogy nemigen eleme a kultúránknak, hogy önmagunkkal töltsünk időt. Még mindig van egy negatív kép: ha valaki egyedül van, akkor biztosan magányos, és sajnáljuk. Pedig jó egyedül is beülni egy kávézóba…
– Hogy érzed, más emberként tértél haza az útról?
– Igen, fizikálisan és mentálisan egyaránt. A túra során két bakancsot is kijártam, a súlyomból is leadtam, illetve az idő múlásával sokkal kevésé fáradtam már el a gyaloglásban. Az idő múlásávan mentálisan is könnyedebb lett az út, a második felében már egyáltalán nem stresszeltem, nagyon rugalmassá váltam. Az első egy hét volt fejben nagyon megterhelő, meg talán az utolsó tíz nap, amikor már otthon szerettem volna lenni. Az elején nagyon soknak tűnt, ami hátravan, még sok mindent kellett csinálni, szenvedtem a táblázatom előtt: nem tudtam, hogyan fogok a célba eljutni. A végén pedig
vágytam rá, hogy visszakapjam az „átlagéletemet” – már a Blaha Lujza téri aluljárót is hiányoltam.
Fejben sokkal fárasztóbb volt az elején, mint fizikálisan. Viszont a mentális könnyedség megtapasztalásának azóta is nagyon örülök, mert a túrámon azóta is előjön emlékeztetőként, hogy nem kell úgy ráfeszülnöm a dolgokra. Ahogyan gyalogoltam, rájöttem, hogy „mindig lesz valahogy”, nem kell folyton aggódni. Ahogy történtek velem a dolgok, és kisebb-nagyobb kihívások elé álltam, azok leküzdése után már nem számítottak akadálynak, ha újra előjöttek, mert tudtam, hogyha egyszer sikerült megoldást találni, legközelebb is sikerülni fog. Ilyen volt például, amikor rám sötétedett, és nem tudtam, hogy hol aludjak. De miután ez egyszer már megoldódott, jobban bíztam önmagamban is.
– Volt olyan pont, amikor azt mondtad, hogy nem csinálod tovább?
– Nem, ilyen nem volt. Elég erős volt az elhatározás, hogy megcsinálom. És onnan kezdve, hogy elhatároztuk, filmet forgatunk az utamról, már benne volt egy csomó másik ember is, ez is motivált: onnantól úgy éreztem, hogy ez már nem csak rólam szól.
– Hogyan született a film?
– A rendező, Mándi Ferenc régi barátom, ő álmodta meg a filmet. Amikor megtudta, hogy mire készülök, felkeresett, és így indult az egész. A túrám alatt talán nyolc napot forgattunk.
– Mit szeretnétek üzenni a filmmel?
– Azt szeretnénk, ha az emberekhez közelebb kerülne a természet: a túrázás jó dolog, jót tesz velünk, jó a testnek, a léleknek, a elmének. A hangsúly nem feltétlenül a Kéktúrán van, lehet bármilyen túraútvonalat bejárni, ugyanakkor a Kékkör sokak számára elérhető, hiszen átszeli az egész országot. De szeretném azt is megmutatni, hogy az emberek nyitottak, sokakkal beszélgetésbe elegyedtem, jó volt velük is kapcsolódni. És többek között arra is
ráébredtem, hogy Magyarország milyen gyönyörű
és változatos – azt gondolom, hogy ezt látnia kell másoknak is!
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
