Szerzőnk a múlt héten Kelet-Ukrajnában járt egy Karitász-csoporttal. Csomagokat vittek, illetve segítettek lakhatóvá tenni egy, a harcokban megrongálódott lakóházat. Mivel az illető nem szeretné a személyét előtérbe helyezni, beszámolóját név nélkül közöljük.
Ukrajna, közel a keleti fronthoz. Hajnal, ködös idő. Sietősen haladunk az országúton. Az útkereszteződésekben szedelőzködő katonák, a pick-upokra szerelt légvédelmi géppuskákat ponyvázzák. Vége az éjjeli drónvadászatnak. Izjumtól keletre tartunk, egy kis faluba. Hajdan négy utcából álló, népes település volt. Volt gáz- és vízvezeték, játszótér. Mezőgazdasági üzem, nagy marhaistállóval. Hajdan? Három éve.
Ma négy házban laknak. A háború elején egy pincében bújt meg a helyiek egy csoportja. Fáztak, tüzet gyújtottak. A katonák észrevették a füstöt, a lövedék egyiküket azonnal megölte, más később halt meg.
Önkéntesek és helyiek
A falu dombtetőn van, jó harcálláspont volt. Egy orosz harckocsizó század tarthatta megszállva. Az egyik ház mellett beásott tank helye. Mindenütt lőszeresládák, részben már civil szolgálatban: egy visszatérő fészert épített belőlük. Mire az oroszok kivonultak, nem maradt ép ház a faluban. Minden szétlőve, összetörve. Helyenként még a megszállók életének nyomai:
lőszerhüvelyből készült vizeskannák, játékból az ajtóba dobált kések helye.
Mondják, az egyik helyinek sok tyúkja volt. Amit nem ettek meg, a kivonuláskor egy gödörbe ölték.
Két gyermek él a faluban, Kirill és Daniel. Egyikük a háború alatt született, még nincs kétéves, a nagyobbik nyolc. Útitársaim már ismerik őket. A kisfiú az ajándék kisautónak először nem tud örülni, el sem veszi. Aztán megérti, hogy az övé, délután pedig már nem adja ki a kezéből.
Önkéntesek segítik a helyieket. Élelmiszert, alapvető cikkeket hoznak. Persze ez az élethez kevés, de azért némi segítség.
Irina házát találat érte. A lövedék az egyik falat kidöntötte, és a másik szoba padlójába fúródott. Azóta elkezdték helyrehozni. Miért? Eredetileg sem volt értékes, jó épület. Egy biztosítótársaság legyintett volna rá: egyszerűbb fizetni valamit a tulajdonosának, mint felújítani. Gazdasági totálkár. Ezeknek az embereknek azonban ez az életük. Ezek a szétlőtt házak az otthonaik. Ragaszkodnak hozzájuk, ez a kapocs az életükhöz – ahhoz, ami „azelőtt” volt.
Az állam által fizetett cég megjavította a tetőt, befalazta a belövés helyén a falat, új ablakokat szerelt be. Az áramszolgáltató új oszlopokat állított a faluban, újrahúzta a vezetéket, bekötötte a házba a villanyt. A ház kicsi, gyenge épület, vékony falakkal. A találat miatt a falakon repedések. Bent elpusztult minden. Pedig volt fürdőszoba zuhanyozóval, WC-vel, bent volt a gáz. A konyhabútorból egyetlen kisszekrény maradt meg.
Aztán önkéntesek jöttek segíteni, hozzájuk csatlakoztam én is. Elkezdtek belül vakolni, burkolni, újraszerelni a villanyt. Ha lesz megint víz a faluban, érdemes lesz újraépíteni a fürdőszobát is.
Kiáltó ellentétek
Van-e értelme sokszáz kilométerről odautazni, hogy pár napot dolgozzon ott egy önkéntes? A jelenlegi helyzetben az is segítség, ha elvégez valaki egy munkát. A férfiak katonák, külföldön vannak, vagy bujkálnak. Nemigen találni iparost, akkor sem, ha volna pénz megfizetni. Azok, akik most ezekben a falvakban élni próbálnak, ráadásul szinte mindenüket elvesztették, nem tudnak megfizetni semmit. Az igazi válasz azonban nem a racionalitáson alapul. A helybeliek szemét kell látni.
Irinának három fia és egy lánya van. Az egyik fia ott él a faluban feleségével és két kisfiával, a másik fia Kijevben, a lánya is távol. A harmadik fia eltűnt. Katona, nincs hír róla. Meghalt vagy fogságban van.
Ellentétek. Kiáltó ellentétek az egész országban. A nagyvárosokban kivilágított üzletek, árubőség. Cukrászdák, fodrászatok, autószalonok, jól öltözött emberek. Minden van. Valóban minden. Szinte elkerüli az ember figyelmét, hogy egyes házak kiégve, ablakok nélkül. Számtalan házon OSB-táblával pótolt vagy védett üvegek. Sokan már nem először cserélnek ablakot. Összességében normálisnak látszó élet zajlik, ami az először odalátogató számára szinte elképzelhetetlen egy háborúban álló országról. Ahol pedig végigsöpörtek a harcok, a kisvárosokban, a falvakban, ott leírhatatlan körülmények között élnek a megmaradtak s a visszatérők.
Az országúton itt-ott ellenőrzőpontok. Vezetőnknek már szinte visszaköszönnek a posztoló katonák és rendőrök: több tucatszor megjárta az utat nyugat és kelet között.
A falu. Vezetőnk reggel, munka előtt sebtiben körbemegy velünk autóval. Megmutatja az egykori boltot: hatalmas lyuk a ház oldalán. Mellette második világháborús emlékmű: hosszú fal, tele nevekkel. Nehéz elhinni, hogy egy ekkora falucskából ennyien haltak meg akkor.
Az emlékművön számtalan golyónyom, mint mindenütt: a kerítéseken, a házakon, az oszlopokon. Nincs olyan hely, amit ne ért volna repesz, golyó.
Tovább a hajdani mezőgazdasági üzem. Beomlott csarnokok, ledőlt falak. Minden kiégve, összetörve. Ott-tartózkodásunk állandó, kísérteties aláfestőzenéjét a beszakadt bádogtetőt csikorgató, döngető szél adja.
A következő utcában rendezett porta, takaros kerítéssel, lőszeresládákból. Sarkán plüssmackó. Az udvaron állami segítségként adott műanyag barakk, a ház valamelyest rendbehozva. Lakója halott. Olegnek hívták, ott volt a pincében, amikor találatot kaptak az elbújt helyiek. Túlélte, de egyre többet fájt a feje, aztán meghalt.
Rom hátán rom
Ebéd után körüljárom a falu másik felét is. Az utca végén egy másik ház, amin kicserélték az ablakokat. A kert felszántva, a kerítésen ruha szárad. Az udvarral szemben harckocsi számára beásott árok, tank helyett immáron szeméttel tele. Szemben, az utca túloldalán a játszótér. Golyó- és repesznyomok mindenütt – a hinta oszlopán, a mászóka lépcsőjén, a csúszdán.
A játszótér a falu szélén fekszik, csodás kilátással dél felé, a lapály irányába. Onnan várták a támadást az oroszok. Erről tanúskodik a falut délkelet felől szegélyező utca mentén beásott további fél tucat harckocsi helye, s a mellettük kiépített bunkerek. A harcok hevességét mutatja a tengernyi szétszórt lőszerhüvely, láda.
Ebben az utcában sincsen ép ház. Különféleképpen dőltek, omlottak – természetük szerint. Téglafal, betonváz, acélszerkezet: mind megmutatta, hol a határa annak, amit el lehet viselni. Tanulmányozható, hogy az ember leleményessége által létrehozott csodát, egy-egy család otthonát, milyen leleményesen képes elpusztítani az ember.
A következő évek ukrán népművészetében valószínűleg vezérmotívummá válik a különféle hadieszközök új környezetbe emelése. Az izjumi piacon már lehet kapni lőszeresládáról leszerelt békazárat; ki tudja, mi lesz belőlük? Az egyik sebtiben rendbehozott ház előtt a néni felsorakoztatta az ágyúhüvelyeket, mintha kerti törpék lennének. Miért? Csak rendet csinált a kertben, s a haszontalan, terméketlen tárgyakat, mint a kavicsokat, a szegélyre hordta? Vagy furcsa győzelmi szimbólum? Netán egy nyugdíjas diadala az ármádia felett?
Mert a humoruk megmaradt: az egyik ház oldalán „Russia city – nye mi takie zsizny” felirat. S humort, feketét, szolgáltat az élet magától is: „Béke utca 19.” – hirdeti az átlyuggatott postaláda a Z betűvel díszített ajtó előtt.
Osztálytársak nélkül
Fotózom a házakat. Közben a fiatal családból az édesanya arra jön a falu ifjúságával, a két fiúcskával. A gyerekek bicikliznek. Úgy nézem, naponta tucatszor megteszik az utat ezen az egyetlen utcán. Más szórakozása nemigen van a gyerekeknek, s legalább levegőn vannak. Gondoljunk bele, hogyan nőnek fel:
nincsenek osztálytársaik, nem focizhatnak. Nem is látnak magukkal egykorúakat.
Az iskola online formában működik. A falu végén van jel, minden reggel letöltik a leckét. Elengedni nem lehet őket egy pillanatra sem, az út két oldalán vörös-fehérre festett téglák, piros végű karók jelzik, hogy a terület még nincs aknamentesítve. Az óvatosság nem alaptalan: három-négy helyen körbekerített gödrök, kiemelt (vagy csak megtalált?) aknát jeleznek. A fiatalasszony mond valamit. Nem értem. A lábamra mutogat. Lehet, hogy a felnövő gaz szúrós magjaira hívja fel a figyelmemet, lehet, hogy az aknaveszélyre. Mosolyogva továbbmegyünk.
Három napot dolgozunk a házon. Elkészül minden helyiségben a villany, világít a lámpa, működnek a konnektorok. Az egyik szobában és a konyhában kész a gipszkartonburkolat, a glettelés, eltűnnek a régi ajtótokok (a szárnyakat javarészt eltüzelték az oroszok), jöhetnek az új ajtók. Olykor-olykor dörrenéseket, lövéseket hallani távolabbról. Egy idő után nem állom meg a kérdést, de vezetőnk nyugtatólag mondja: kiképző lőtér van nem messze.
Visszaemlékszem, a határon éjszaka keltem át, hajnalban volt találkozónk Munkácson, onnan indultunk keletre. Két órát aludtam az autóban a határállomás közelében. Még sötét volt, amikor kelni kellett. Kiszálltam az autóból. Felettem zúgás.
Rájöttem, egy drón figyel. Félelmetes érzés, nem látom, nem tudom, merre van. Ez volt az első benyomás.
Egyik reggel Izjumból a faluba. Néni stoppol a város határában. Csak egy faluval arrébb megy, mint mi, felvesszük. Útközben elmondja, náluk egy ép ház maradt, az abban lakó nőknek kellett főzniük az oroszokra. Meg talán egyebet is tenni – ezt csak sokatmondó arca sejteti. Amikor kiderül, hogy magyar vagyok, azt kérdezi tőlem: árulja el, miért gyűlöl bennünket annyira az az Orbán?
Vezetőnk gyorsan elkéri a telefonszámát – gyűjti azokét, akik a környéken megmaradtak, vagy visszatérnek. Nincsenek sokan, falvanként néhány ember. Este, munka után, egy másik szomszédos faluba megyünk. Ott is vannak páran, egy idős férfit keresünk, hogy ossza szét az élelmiszert, amit hoztunk. Az ő háza épen maradt. Szerencsére még ébren van, épp kijön az udvarra. Vezetőnk hangját hallva megörül, megölelik egymást. Nagytermetű, erős ember, hetven körüli. Pár barátságos mondat, megyünk tovább. Ő nem menekült el, helyben élte át a megszállást. Szinte az összes fogát kiverték az orosz katonák.
Az ukránok mellé állni
Hogy féltem-e odamenni? Ugyan, egy egész hadsereg vigyázott rám. Amúgy pedig
milyen dolog tartani attól, hogy két-három napot eltöltsek ott, ahol mások – nők, gyerekek – élni kénytelenek?
Kijeven át, délelőtt hazafelé: tavaszi idő, napsütés. Az egyik kereszteződésben szirénázó rendőrautó jön. De nem siet, lépésben megy. Mögötte temetési menet. Az emberek megállnak. A járdán egy férfi féltérdre ereszkedik. Egyik szemén fekete kötés, amikor feláll, látni, hogy sántít. Ő is katona volt, csakúgy, mint az, akit temetnek. Átfut a fejemen, hogy elővegyem a telefont, de nem teszem, szégyellem.
Nem írom a nevem a cikk alá. Nem dicsekedni akarok. Nem vittem magammal fényképezőgépet, nem turistának mentem, csak segíteni szerettem volna, legalább annyit, amennyit módomban állt. Ezt az írást azért szeretném közzétenni, hogy legalább néhányan, akik elolvassák, értsenek meg többet abból, mi folyik a szomszédunkban.
Hősies kitartással küzd egy nép a támadók ellen. Közben él. Hihetetlen erőt mutat. Söpri az utcát, virágot ültet, újrafesti a híd korlátját (kék-sárgára). Újból és újból beüvegezi az ablakot. Új házakat emel, felépíti a lerombolt hidakat.
Nem omlottak össze a félelmetes erejű támadástól. Persze, sokan vannak, akik elmenekültek, sokan vannak, akik ügyeskednek, hasznot húznak mások bajából. Ez is a háborúhoz tartozik. Vele jár. Kiábrándító, de ne felejtsük el, hogy csak kísérőjelensége annak a hihetetlen összefogásnak, amire képesek voltak az ukránok.
Miért mentem oda? Az életemben már lezajlott egy háború szomszéd országban, leírhatatlan szörnyűségekkel. S én akkor nem tettem semmit.
Az ukrajnai háború kezdete óta egyre erősebb szégyen éget.
Vissza nem térő lehetőség lett volna az ukránok mellé állni, támogatni őket. Nem oroszellenességből, hanem azért, mert kötelesség a megtámadott, a gyengébb mellé állni. Egy morzsányit törleszteni akartam az adósságunkból.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
