„A jelnyelvi tolmács segítségével a hallássérült is önálló életet élhet”

A siket és nagyothalló emberek számára az önálló életvitel feltétele a jelnyelvi tolmács: nélküle egy banki ügyintézés vagy orvosi vizsgálat is tortúra tud lenni. A szabadúszóként tolmácskodó Liszkai Anita segítségével bepillantás kapunk a jelelés világába, és abba, hogy milyen érzés hivatásként segíteni a láthatatlan fogyatékossággal élő embereket. Szilágyi Diána interjúja.

Ha egy siket vagy nagyothalló embertársunknak banki ügyeket kell intéznie, orvosi időpontja van, vagy csak szeretné érteni, amit az ügyintéző közölni akar vele a kormányhivatalban, jelnyelvi tolmácsot vehet igénybe. A magyar állam alanyi jogon évi 120 óra ingyenes tolmácsolást biztosít személyenként, ezenfelül oktatási célra, intézménytípustól függően további 200-400 órát évente.

Hazánkban 2003 óta megyénként egy-egy, a fővárosban három tolmácsszolgálat működik. Szolgálatonként kettő-négy főállású jelnyelvi tolmács dolgozik. Ez közel sem elegendő a hetvenezer siket vagy nagyothalló ember szükségleteinek biztosítására, így az ő munkájukat szabadúszóként a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Névjegyzékében szereplő hivatalos jelnyelvi tolmácsok egészítik ki. A több mint száz szabadúszó egyike Liszkai Anita közgazdász, aki évtizedek óta a kereskedelemben – jelenleg műszaki koordinátorként – dolgozik, főállásával párhuzamosan pedig 15 éve jelnyelvi tolmács is.

– Miért kezdett el felnőttként jelnyelvet tanulni?

– Egy budapesti villamoson láttam jelelni fiatalokat. Nagyon érdekesnek találtam, de más területen dolgoztam, és a munkámmal nehezen tudtam volna összeegyeztetni a képzést, viszont a fejemben ottragadt, hogy ezt jó lenne megtanulni. Amikor a kislányom öt hónapos volt, ismét elővettem ezt az álmot, amiben a családom is támogatott. A 120 órás kurzus péntek délutánonként zajlott Budapesten, kétszer egy órát kellett utaznom érte négy hónapon keresztül, de élveztem, hogy ismét felnőttek között lehetek, tanulhatok. Mélyvíz volt, hiszen az első órán még tolmácsoltak, de a második alkalomtól már csak a siket jelnyelvi oktató volt a teremben. Lelkesedtem Sáfrány Margit óráiért, és amikor a kurzus véget ért, azt éreztem, hogy ennyi nem elég, ezt még tovább szeretném tanulni.

– Volt kivel gyakorolnia? 

– Sok jelnyelvi tolmács családi érintettsége okán tanulja meg a jelnyelvet, de én halló családból érkeztem, nem volt senki a környezetemben, akivel gyakorolhattam volna. Májusban vizsgáztam, és tudtam, hogy következő év januárjában 1200 órás jelnyelvi tolmács képzés indul. A kurzus drága volt az én pénztárcámnak, és komoly elköteleződést is kívánt, havi három hétvégét két és fél éven át. Nagy döntés volt, hogy merjem-e vállalni kisgyerek mellett, és tudom-e használni az itt megszerzett tudást. Ekkor még nem merült fel bennem, hogy egyszer akár jelnyelvi tolmács is lehetek.

– Ön milyen típusú jelnyelvet használ?

– Attól függően, hogy valaki teljesen siket, nagyothalló vagy siketvak, többféle kommunikációs módszer használható. Az sem mindegy, hogy valaki a születésétől hallássérült, vagy később romlik a hallása és/vagy a szeme. A taktilis jelnyelv használata során például a látás- és hallássérült tenyerébe jelelnek, a Lorm-ábécé is érintés alapú, de a Braille-ábécének is van taktilis formája. A legelterjedtebb kommunikációs forma látók esetében a jelnyelv, illetve a jelesített magyar nyelv, én ezt a kettőt használom. Ez utóbbi szorosabban követi a magyar hangzónyelvet, és egy nagyothallónak talán komfortosabb, a jelnyelv pedig egy siket ember számára könnyebben érthető. A jelnyelv ugyanis nem a hangzónyelv nyelvtanát, felépítését követi: más a szórend, másképp ragozunk, a magyarhoz képest ez idegen nyelv. Akinek ez az anyanyelve, az egy olvasott magyar szöveget jelnyelvre fordít a fejében. Van, akinek az írásbeli kommunikáció jobban megy, másoknak kevésbé, de még az iskolázott, magas nyelvi kompetenciájú hallássérültektől is azt hallom, hogy komfortosabb nekik a jelnyelv. Gondoljunk csak bele, ha bonyolult jogi, orvosi vagy bármilyen tudományos szöveget kell értelmeznünk, az még ép hallással is nagy feladat. Fontos, hogy jelnyelvi tolmácsként hamar felmérjem, milyen kompetenciákkal rendelkezik az ügyfél, és megtaláljam a számára legmegfelelőbb kommunikációs csatornát. 

– Mennyire elterjedt a jelnyelv a hallássérültek körében? Mindenki megtanul jelelni?

– Magyarországon a speciális iskolákban is csak orális oktatás folyik, és a gyógypedagógia célja az, hogy a hallássérült fiatalok megtanuljanak érthetően beszélni. A jelnyelvhasználatot sokáig nemhogy tanították, inkább tiltották. Mára bebizonyosodott, hogy

mindenkinek, még a halló családból jövő hallássérült gyerekeknek is jobb, ha tudnak jelelni.

A 2009-ben életbe lépett jelnyelvi törvény, amely nyelvi kisebbségként ismeri el a magyar jelnyelvet használók közösségét, nagy lökést adott a jelnyelvi oktatásnak, de a bilingvális oktatás még mindig nem valósult meg. 

– Ha kiderül egy kisgyermekről, hogy nagyothalló vagy siket, milyen lehetőségei vannak a tanulásra? 

– Magyarországon hét városban van olyan iskola, ahol hallássérült gyerekeket oktatnak: Budapesten, Debrecenben, Egerben, Kaposváron, Sopronban, Szegeden és Vácott. A nagyothallók egy, a siketek két előkészítő év után kezdik meg általános iskolai tanulmányaikat. Régen csupán néhány szakma közül választhattak a hallássérült fiatalok. Jellemzően varrónő, bőrdíszműves, asztalos, szobafestő, kárpitos vagy gyógymasszőr lehetett belőlük, de szerencsére

a tolmácsszolgáltatás igénybevételének lehetőségével sokat szélesedett az elérhető szakmák köre.

Az oktatási tolmácsolás egyébként az egyik szívügyem, a záródolgozatomat is ebből a témából írtam. 2010-ben végeztem, akkor 2003-as statisztikai adatot tudtam beemelni a dolgozatba, miszerint abban az évben mindössze három hallássérült volt, aki felsőfokú végzettséget szerzett. Évről évre látványosan nő a számuk, de ehhez az kellett, hogy tanulmányaikhoz jelnyelvi tolmácsolást vehessenek igénybe.

– Jelnyelvi tolmácsként rengeteg olyan szakterülettel találkozhat, amelynek speciális a szókészlete. Minden kifejezésre van jel? Mi van olyankor, ha ön ezt nem ismeri?

– Oda megyek tolmácsolni, ahova a szolgálat beoszt. Rengeteg tanfolyamra, oktatásra, felsőfokú képzésre vagy tudományos konferenciára hívnak a kozmetikusképzéstől a gáz- és villanyszerelésen át az ELTE pszichológia szakáig. Egyik délelőtt egy autizmussal kapcsolatos előadássorozaton, délután sportedzők jogi alapképzésén voltam. Alapesetben sok jelet ismer az ember, de jelalkotásra is van mód, vagy a jelet a hallássérült megmutatja nekem. Néha kijavítják a jelemet, ha rosszul mutatom, hiszen aki egy szakterületen tájékozottabb, óhatatlanul is jobban ismeri annak a területnek a jelkészletét. Az artikulációs kép is sokat tud segíteni, tehát ha valaki le tudja olvasni a számról a szót, vagy a betű ábécé, amivel le tudom betűzni az idegen szavakat, neveket, vagy bármilyen olyan kifejezést, amire nem tudok jelet. A legfontosabb, hogy a kulcsinformáció átmenjen. Az én felelősségem és örök dilemmám az, hogy nekem kell súlyoznom, hogy az adott helyzetben mi a fontos. Az is információ, hogy a beszélő hányszor ismétel egy szót, de a stílust is érzékeltetnem kell, azt is, ha dadog, ha nyelvjárásban beszél, vagy ha tüsszent, ha bejött valaki. Minden hangzó információt át kell adnom, mert a teremben minden halló hallja, hogy becsapódott egy ablak, vagy kopogtak, és azt az információt meg kell kapja a hallássérült is. Mindenki hátranéz – neki is tudnia kell, miért. Valakinek csörög a telefonja, erre elhallgat a tanár – értenie kell, hogy miért. De ha a tanár zökkenőmentesen beszél tovább, már dilemma, hogy jelezzem-e, a teremben csörög egy telefon, hiszen sokkal fontosabb az, amiről a tanár beszél, és lehet, hogy nem fér bele az időbe, hogy még a telefont is jeleljem, pedig tankönyv szerint ezt is át kellene adnunk.

– Még nézni is fárasztó, hogy a beszélővel, előadóval együtt, valós időben kell tolmácsolnia az elhangzott szöveget, még akkor is, ha a téma kevésbé ismerős önnek, például villanyszerelés… 

– Szinkrontolmácsolás esetén az ideális az lenne, főleg egy több órás, netán egész napos rendezvény során, ha a tolmácsok negyedórás- húszperces váltásokkal dolgozhatnának, de az, hogy társad legyen, a létszámhiány miatt szinte sosem valósul meg. Egy évig a parlamenti közvetítéseket tolmácsoltam ilyen módon, és sokkal könnyebb volt, mert főleg az ötödik-hatodik órában már nagyon fáradt tudok lenni. 

– Mi az átadhatóság határa a jelnyelvben? Ha azt mondom, piros, bordó, rőt vagy karmazsin, akkor ön mit jelel? Hogy jelelhető el egy régies szöveg, egy vers vagy egy ima nyelvi cizelláltsága? 

– Sokkal kevesebb jel van, mint szó, tehát nincs hatféle jel a pirosra. Ha egy szöveg régies nyelvezetű, vagy rímel, akkor ezt tudom jelezni, mint ahogy azt is jelelném, hogy a beszélő Szeged helyett Szögedet mond. Fontos kiegészítő információ a jel mellett a mimika, a jelkivitelezés: a jeltér nagysága, a jelelés sebessége – ezekkel tudjuk érzékeltetni a beszédstílust. Irodalmi művek esetében többféle jelnyelvi interpretáció is létezik, még olyan ismert művek esetében is, mint a Himnusz.

– Többféle jelnyelvi változat is létezik a Himnuszra??

– Hogyne, hiszen egy verset sem csak egyféle módon fordíthatunk le idegen nyelvről. Bonyolítják a kérdést a dialektusok is. Sok hallót meglep, de amellett, hogy minden országnak saját jelnyelve van, a magyar jelnyelvben hétféle dialektus is kialakult, a hét speciális iskola után. A siketek észreveszik, hogy ki jött Kaposvárról, ki Vácról vagy Egerből, mert máshogy jelelnek, és nemcsak bonyolult dolgok, hanem akár egyszerű kifejezések esetén is, például a hét napjaira is eltérő jelet használnak.

– Nem volna egyszerűbb legalább a magyar jelnyelvet egységesíteni?

– Voltak kísérletek rá, de nem lett teljes siker. Mivel tolmácsképzés Budapesten van, mi, tolmácsok a legtöbben budapesti és váci oktatóktól tanultunk, és ezeket a jeleket ismerjük – de milyen alapon mondjuk, hogy mindenkinek ez legyen mérvadó? Vagy miért épp az ő jelét használjuk tovább, és ne a miénket? Ma a siket közösség inkább értékként tekint erre a sokszínűségre, ahogy például mi a Nagykőrös vagy Szeged környéki ö-ző nyelvjárásra. Még a Miatyánk is eltérő, például felekezeti bontásban is, de jelkészlet tekintetében is van eltérés mondjuk egy református vagy baptista esetében; például az apostol szóra is van többféle jel. A jelnyelv egyébként is nagyon izgalmas, mert sokat változik, és például a digitalizációhoz kötődően születő új szavak vagy a szleng is megjelenik benne, hiszen természetesen fejlődő, élő nyelv.

– Magán a jelnyelven kívül mi az, amit szeret a munkájában, és mi okozza a legnagyobb nehézséget? 

– Két-három esküvőn is tolmácsoltam a nyáron, több kollégám már szülő kismama mellett is ott lehetett. Ezek nagyon szép feladatok, és felemelő, hogy hasznos vagyok. De akkor is ott kell lennem, ha valaki elvesztette valamijét, meglopták, becsapták, büntetőeljárás van ellene, hitelválságba kerül, vagy a szerettének a temetését kell intéznie. Egy állásinterjú lehet nehéz nekem is; az izgalom, hogy felveszik-e a hallássérültet. Ezeket a történeteket végig kellene folyatni magunkon, mert nem az a feladatunk, hogy felvegyük a terheiket, de ez mégsem mindig sikerül. A professzionális tolmácsolás alapja viszont az, hogy

csak közvetítek, nem én vagyok az okos halló, aki majd megmondja, majd megkérdezi, vagy elintézi a hallássérült helyett. Önálló, felelősségteljes, saját döntést hozó emberekről van szó, a hallássérült mondja meg, mit szeretne, én csak tolmácsolok,

de ettől még nem vagyok gép, és az emberileg nehéz helyzetek érzelmi része valamennyire bennem is nyomot hagy.

– Segítő szakmákban gyakori az érzelmi túlterhelés és a kiégés, miközben anyagilag sem feltétlenül térül meg a befektetett energia. Hogy látja a jelnyelvi tolmácsok helyzetét?

– Jelnyelvi tolmácsnak lenni szintén nem profitorientált tevékenység, és nem csak a juttattatásainkra gondolok, bár én nem is feltétlenül tekintek magamra segítőként. Biztos, hogy nem tudunk felmutatni azonnali eredményt, és nem forintosítható az a haszon, hogy egy hallássérült önálló életet élhet, és nem az anyukáját vagy a gyerekét kell megkérnie és olyan dolgokba beavatnia, amibe mi sem szeretnénk beavatni a sajátunkat… Egy nőgyógyászati vizsgálat, egy kolonoszkópia vagy az, hogy mennyi hitelt akarunk felvenni, nem olyasmi, amibe akár családon belül is szívesen bevonunk bárkit, de fontos, hogy a pontos információhoz hozzájussunk.

A jelnyelvi tolmács segítségével a hallássérült is önálló életet élhet, és ugyanúgy hozhat döntést, ahogy bárki más.

Annak az össztársadalmi haszna viszont már mérhetőbb, hogy a tudáshoz, a szakképesítéshez hozzájut, hiszen nem otthonülő, elszigetelt és szociális ellátásokra támaszkodó ember lesz, hanem nagyon is értékes tagjai a társadalomnak: munkát tud vállalni vagy akár másoddiplomát szerezni. Nagyon jó látni, hogy most már azoknak a gyerekeknek tolmácsolok a középiskolában, akiknek a szülei még rengeteget küzdöttek az akadályokkal, de az utódaik már messzebbre juthatnak. Emlékszem olyan történetre is, amikor valakit a halló nagypapája segített a tanulmányaiban erőn felül, de a tolmácsszolgálatnak köszönhetően ma már nem kell, hogy csak a családon múljon, hogy egy hallássérült ugyanolyan szintre juthasson, mint egy halló.

– Ön szerint hallóként hogyan kellene viszonyulnunk a hallássérült emberekhez, hogy megkönnyítsük a mindennapjaikat? 

– Amiről nincs információnk, az félelmetes, és gyakran leblokkolunk, mert nem tudjuk, hogyan is kellene viselkedni. Van olyan hallássérült, aki viszonylag érthetően beszél, sokan remekül olvasnak szájról, de van, akit az írásbeliség lendít át a kommunikációs nehézségeken. Nem elvárás, hogy mindenki megtanuljon jelelni, de

ha tudjuk valakiről, hogy hallássérült, akkor normális hangerőn, természetes beszédtempóban, arcunkkal feléje fordulva, nem eltúlzott, de viszonylag jó artikulációval beszéljünk hozzá, és figyeljük, hogy mennyire érti.

A siketséget nem véletlenül szokták láthatatlan fogyatékosságnak nevezni, mert míg egy fehér bot vagy egy kerekesszék jól látható, addig egy hallássérült embert senki sem vesz észre a buszon, amíg meg nem szólítja. Hallássérültektől tudom, hogy amikor megszólalnak, sokan azt hiszik, külföldiek, mert olyan furán beszélnek. Ilyenkor gyakran angolul kezdenek szólni hozzájuk, vagy ami még rosszabb, kiabálnak velük, esetleg értelmi fogyatékosként kezelik őket, és ez nagyon bántó tud lenni. Ez a siket identitás egyik nehézsége. Dühítő, kiszolgáltatott helyzet akár csak nagyothallónak is lenni, és folyton elveszíteni a fonalat egy társalgásban. Belegondolhatunk, mi mennyire vagyunk türelmesek a családunkban élő nagyothallókkal. Ha visszakérdez, vajon elmagyarázzuk-e, hogy miről van szó, vagy csak odavakkantunk, hogy „hagyjuk, hosszú”. A nyitottság és a türelem nagyon fontos – persze nem kizárólag a hallássérültekkel való kommunikációban.