A Keith Jarrett-sztori: hogyan esett majdnem kútba minden idők egyik leghíresebb koncertje?

Mi kellett ahhoz, hogy 1975-ben Kölnben Keith Jarrett – baljós előzmények után – zongorához üljön? Hajnal Géza személyes hangvételű írása a Köln 75 című, nemrég bemutatott német–lengyel–belga filmről – nem csak a jazz vájt fülű szerelmeseinek.

Nyolcvanas évek. Nagypolgári lakás a budapesti belvárosban. Két gimnázium másodéveseiből verbuválódott társaság egy házibuliban. A hatalmas hangszórókból talán Genesis bömböl. Bemutatnak egy lánynak a másik gimiből. Néhány szót váltunk csak, mikor megérkezik egy harmincas férfi. Kantáros bajor bőrnadrág, hosszú szárú, piros zokni, jó minőségű, gallér nélküli fehér ing. Diavetítőt vesz elő, hosszú sor diával. A vásznat a könyvespolcra feszítik, a magnóba másik kazetta kerül. Lassan sorjáznak a képek. Harmatos fűszálak, bárányok, kacagó csecsemő. Közben valami soha nem hallott, éteri zene szól. Egy szál zongorából. Ami mintha ott állna a szoba közepén, és a muzsikus is látná a képeket. A néhány perce még bulira kiéhezett, féktelen kamaszlelkek a természetfölötti világba repülnek. Minden leütés a billentyűkön az örökkévalóságba tart. A produkció nem sokkal több húsz percnél. Amikor elsötétül a vászon, néma csend borul a szobára. Többen szedelőzködnek, indulnak az utolsó metróhoz. A lány is megy. Féltucatnyian maradunk, reggelig társasozunk.

Ez az éjszaka nem a vége, hanem a kezdete mindennek.

Keith Jarrett kölni koncertjének felvételét hallgattuk, aminek keletkezési körülményeiről és az előadóról semmit sem tudtunk. Kivéve, hogy magyar felmenőkkel is rendelkezik. Később sokórányi anyagát meghallgattuk, akár jazzt, akár Bachot játszott, akár szólóban, akár a legnagyobb kortársakkal: Miles Davissel vagy Jan Garbarekkel. Első munkahelyem első beszélgetése és máig tartó barátsága is a kölni koncert szóba hozatalával indult. Aztán a covid idején bukkantam rá egy videóelőadásban a történetre, hogyan is született meg ez a koncert, amely minden idők legnépszerűbb jazzszólólemezéhez szolgáltatta az alapanyagot.

Ezt a nem mindennapi kalandsorozatot dolgozza fel Ido Fluk nemrég bemutatott filmje. A kudarcokkal szegélyezett, rögös úton révbe ért koncertszervező lány, a később sikeres lemezkiadóvá vált Vera Brandes önéletrajzi története ez, melyet a film érdekesen, izgalmasan és szórakoztatva mesél el a lázadástól a kitartásig, a helyes út megtalálásáig. A narrátor a lehető legbecsületesebb módon mindjárt a legelején leszögezi, hogy a mozi kizárólag Vera történetét meséli el, nem láthatunk egy pillanatot sem a koncertből.

A fanyalgó kritikusokat ez felbosszantotta, szerintem pedig a narrátor szavai rendjén valók:

most nem Michelangelo Sixtus-kápolnájának mennyezetfreskóját, hanem az állványzatot láthatjuk.

Vagy, másik hasonlattal, a mester által a Dávid-szoborhoz tudatosan választott hibás kősziklát. Persze, engem is érdekelne, mit szólnak a filmhez a Jarrett zenéjét először halló nézők, ám tudnunk kell, hogy a rendező kényszermegoldást választott: sem a zongorista, sem a kiadója nem kívánt együttműködni az alkotókkal, ezzel meghagyva a maguk és a forgatócsoport szabadságát is.

És így tényleg csak egy remekmű recsegő-ropogó, helyenként majdnem leomló állványzatáról nézhetünk egy jó ritmusú, humorral és érzelemmel átszőtt, helyenként annak ellenére izgalmas történetet, hogy tudjuk, mi lesz a vége. Mármint annyit tudunk, hogy sikerült megszervezni a koncertet, azt viszont nem, hogy milyen áron, és hogyan alakul Vera kapcsolata szigorú apjával, melyhez a nyitó- és a zárójelenet az egész film kereteként szolgál. Talán elég erről annyit mondani, hogy nem hollywoodi, hanem európai (német-lengyel-belga) filmet nézünk. 

Vera 16 évesen már jazzklubokba jár, s látszólag határozott fellépése nyomán Ronnie Scott kiöregedő angol szaxofonos felkéri, hogy méltányos fizetség ellenében szervezze meg németországi koncertkörútját. A megbízatáson felbuzdulva a lány tanulás helyett beleveti magát a zenei élet kavalkádjába. Titokban apja fogorvosi rendelőjét használja ügynöki irodaként, barátai segítségével megteremtve a jazzklubokat idéző háttérzajt.

Hirdetés

A telefonon történő magabiztos ügyintézés elsajátítása a mai fiatalok számára is kötelező tananyag lehetne. Belepillanthatunk a hetvenes évekbeli nyugat-német fiatalok mindennapjaiba, a hatvannyolcas nemzedék jelszavainak elhalványuló világába, de az ifjúság mindenkori lázadásaiba is. Csipetnyi drog és érzelmi viharok, majd megszilárduló akarat és profizmus jellemzi ezt a nemzedéket, legalábbis a film tanúsága szerint. 

A más filmeknél kifejezetten idegesítő narrátor kibeszélése a történetből itt ügyes megoldás.

Egy zenei újságíró gördíti tovább a cselekményt, amikor Vera nincs a helyszínen, vagy nem tudhatja, mi történik a szakadó esőben Svájcból Németország felé autózó Jarrett-tel és lemezkiadójával. Akkor is az angol újságíró mesél, amikor el kell magyarázni a nézőnek, miben áll a jazz nagyszerűsége, hogyan fejlődött az évtizedek folyamán, és miért egyedülálló az, amit Keith Jarrett a szólókoncertjeivel megvalósított. 

Ezeken a betéteken kívül egy hagyományos, cselekményében lineárisan előrehaladó filmet láthatunk, jó színészi karakterekkel. Semmi virtuozitás, de mindenkiről elhihetjük, hogy az, aki. Jarrettről is, ami elzárkózása után talán a legnagyobb kihívás lehetett. A harmincéves, a jazzrajongók előtt már jól ismert, ám még messze nem világhírű zongorista testében és lelkében is gyötrődik. Irgalmatlan hátfájástól görnyedezik, anyagilag le-, lelkileg kiégett. Így érkezik meg hullafáradtan az esőáztatta német városba, ahol megismerkedhet a már éppen nagykorú koncertszervezővel, majd a helyszínnel, a kölni operaház modern – a háborúban szinte az egész várossal együtt porig bombázott, majd újjáépített – épületével, ahol az igazgató „különleges kegyéből” az aznapi operaelőadás után, este 11-re hirdethették meg a koncertet. Az előleg tízezer márka, ami bukás esetén természetesen Verát terheli.

A terem mérete impozáns, ám a színpad közepén álló zongora sok mindenre alkalmas lehet – ebédlőasztalnak vagy akár tüzelőnek –, de szólókoncertre semmiképp. Bösendorfer Imperial helyett egy lehangolt próbazongora árválkodik a terem közepén. Kora délután úgy áll a helyzet, hogy Jarrett nem lép fel, a koncert elmarad. Itt érünk el a majdnem összedőlő állványzatig – ha tetszik, a repedt kőszikláig vagy Pilinszkyvel szólva a mélypont ünnepélyéig –,

s innen jön a „csakazértis”, az akarat ereje, ami teremtő erővel árad ki a lányból, s a zongorahangolótól a rádiós műsorvezetőig megérint mindenkit, legfőképpen az összetört és a kudarctól rettegő Jarrettet. 

Tizenegy óra. A művész a zsúfolásig telt teremben a hangszerhez ül. A billentyűk fölé hajol. Vár. Leüti az első hangot. Aki csak egyszer hallja az életben, sohasem felejti. 

A lány, akinek a házibuliban bemutattak, közel negyven éve a feleségem, Jarret zenéje pedig örökre velünk marad.