A keresztény kormányzás margójára: valóban krisztusi ország vagyunk?

Talán másfél évtizede hallom a politikai kommunikációban, hogy Magyarország keresztény nemzet. Templomaink, ünnepeink, keresztény szokásaink meghatározzák nemzeti identitásunkat, és a mindennapokban valóban ezek adják meg az életünk ritmusát. Mégis, ahogy igyekszem jobban odafigyelni a szavak mögött a tartalomra, egyre gyakrabban teszem fel a kérdést: tényleg keresztény identitásúak vagyunk, úgy együttesen? Erszény Krisztián írása az augusztus 20-i állami ünnep elé.

Tényleg keresztény identitásúak vagyunk, vagy csak szeretjük kijelenteni, hogy keresztények vagyunk? Mert jól hangzik; mert olyan, mintha a magyarságunkon kívül volna közös identitásunk, amire annyira szükségünk van nemcsak az egyén, hanem a közösség szintjén is? Talán a „magyar” jelzőt már kevésnek érezzük, és úgy gondoljuk, kell mellé egy meghatározó erkölcsi jellemvonás is? Valami, ami markánsan megkülönböztet minket másoktól, akár más magyaroktól is?

A jelenlegi kormányzati berendezkedés a saját meghatározása szerint kereszténydemokrata. Hivatkozik a családra, a hagyományos családi értékekre, az egyházak támogatására, amelyek valóban fontosak és keresztényiek. S hivatkozik a demokráciára, a többség akaratára, a néptől jövő felhatalmazásra. Mégis, amikor közelebbről nézünk rá a döntésekre, a hangnemre, a retorikára, úgy érezhetjük,

mintha egészen másféle kereszténység sejlene fel mögöttük.

Mit is tanít Jézus? Azt, hogy „Szeresd az Urat” és „szeresd felebarátodat mint önmagadat.” Hogy „idegen voltam, és befogadtatok.” Hogy „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Ezek a mondatok nem csupán elvont idézetek, hanem bizony életvezetési alapelvek! Erről szól a kereszténység. S ha a kereszténységnek van politikai kapcsolódása, akkor nem tekinthetünk el ezektől a lényegi jellemvonásoktól.

Mert vajon mennyiben keresztény nézőpont az, amely a migránsokban, a melegekben, a baloldaliakban vagy a civil szervezetekben az ország ellenségeit látja?

Jézus nem ezt állította elénk példaként. Ő nem hangolt senki ellen, s ha feddésre ragadtatta magát, akkor azt igazságosan, tanító szándékkal tette, gyakran ősi próféták mondásait emlegetve. Nem választotta szét az embereket „mi” és „ők”, sem „mi” és „az ellenség” oldalakra. Azt mondta: „Aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ.”

Vajon az a típusú kereszténység, amely a szimbólumokra építkezve a „keresztény kultúra” védelmét hangsúlyozza a „keresztény civilizáció” védelme érdekében, egyenlő értékű az evangéliumi kereszténységgel, amely cselekvést vár: irgalmat, befogadást, megbocsátást?

Vajon hitelesebben krisztusi az a kereszténység, amely a hitet igazítja a kormányzati szándékhoz, mint az a kormányzás, mely önmagát igazítja a keresztény alapelvekhez?

Mondhatjuk persze, hogy az állam nem egyház. Ám ha előbbi képviselői gyakran hangoztatják keresztény identitásukat, akkor elvárható, hogy annak legyen valós tartalma, érzékelhető súlya. Akkor a keresztény szimbólumokat ne lecsupaszítva emlegesse, hanem mutassa is meg az evangéliumi értékeket: a szegények melletti kiállást, az irgalmat, a megbocsátást, a befogadást.

A politikai identitás nem attól válik kereszténnyé, hogy a kormány templomokat újít fel vagy keresztet állít. Nem attól, hogy bizonyos vallási csoportok rokonszenvét anyagi javakkal igyekszik megnyerni. Nem attól, hogy a kritikák elhalkítása érdekében pénzbeli támogatást nyújt a gyakran jóhiszemű közösségeknek. A politikai identitás attól válik kereszténnyé, hogy a hatalomgyakorlásában is Krisztus tanításai vezérlik.

Hogy a gyengékhez lehajol, nem pedig még jobban megterheli őket.

Hogy nemcsak a saját híveit védi, hanem azokat is, akik másként gondolkodnak, élnek, hisznek. Hogy a keresztény értékeket nem a politikai szándékokhoz igazítja, hanem erősíti, növeli, hangsúlyosabbá teszi őket a politikai tettekben.

Hirdetés

Számomra a kereszténydemokrata politika nem csupán a „keresztény kultúra” védelméről szól, hanem a „kereszt tanításáról”. Nem a nemzeti öntudatban, hanem az alázatban és a szolgálatban mutatkozik meg. Nem az erőben, hanem a szeretetben bontakozik ki. És ahhoz, hogy így legyen, kevesebb szólamra és ellenségképre, viszont több evangéliumra, több örömhírre van szükség.

A keresztény szó használata mellett a kereszt tanításának követésére.

Ezekben a napokban Szent István öröksége emlékeztet minket arra, hogy a hiteles kormányzáshoz nem elég az erő, szükség van hozzá rendezett, jövőképet adó értékrendre is. Az ő munkájában a keresztény állam megteremtése nemcsak személyes meggyőződés volt, hanem olyan rendezőelv, amely segítette a közösség megszervezését és megerősítését.

A magam részéről ennek megfontolására biztatnám a politikusainkat.