„A kiskorúakat bántalmazó papok többnyire éretlen szexualitású férfiak”

A napokban jelenik meg A bizalommal visszaélve – Tanulmányok a katolikus egyházban elkövetett bántalmazásokról című könyv. A Bencés Kiadó kötete az elmúlt évek legfontosabb publikációit gyűjti össze a katolikus gyermekvédelem témakörében. Az alábbiakban a szerkesztő, Görföl Tibor teológus előszavát közöljük.

A katolikus egyházban elkövetett szexuális és lelki bántalmazások jelensége Európában tizenöt éve foglalkoztatja a nyilvánosságot: a jezsuita Klaus Mertes, a berlini Canisius-Kolleg igazgatója 2010-ben írt levelet az intézmény egykori diákjainak, akiket arra kért, hogy értesítsék, amennyiben tudomásuk van az iskola falai között elkövetett visszaélésekről, mivel ilyenekre utaló beszámolók jutottak el hozzá. Az Egyesült Államokban ekkor már több mint két évtizede zajlott a bántalmazások feldolgozásának folyamata, amely azonban ezen a területen is csak a századforduló után kezdett el igazán transzparens formában kibontakozni. (…)

Magyarországon az elmúlt egy-két év folyamán lassú szemléletváltás és a cselekvési stratégiák lassú átalakulása látszik körvonalazódni: munkacsoportok alakulnak, gyermekvédelmi rendszerek épülnek ki,

óvatos, de hallható bocsánatkérésekre kerül sor egyházi részről,

fel-feltűnik az áldozatok hangja, és észlelhetővé válik az igény a részletesebb tájékozódásra. Ez a tanulmánykötet a bántalmazások feldolgozására egyre nyitottabbá váló magyar hozzáállás tendenciájához kapcsolódik, és annak megismerésében kíván segítséget nyújtani, hogy a világegyház összefüggésében milyen reflexiók és reakciók születtek a visszaélésekre. (…)

Ha eltekintünk attól a vitathatatlan ténytől, hogy szexuális bántalmazások számos társadalmi közegben előfordulnak (elsősorban a családokban és a sport világában), és ezért az egyházi jelenségek nyílt emlegetését sokan igazságtalanul egyoldalúnak tartják, az első nehézséget abban jelölhetjük meg, hogy a bántalmazások nem egyszeri és személyre szabott esetek, nem csupán néhány tévelygőt érintenek, hanem szerkezeti problémákra is rávilágítanak. Évtizedeken át általános eljárásnak számított, hogy

az egyház gyanúba keveredett képviselőit egyszerűen új állomáshelyre küldték,

abban a reményben, hogy többé nem adnak okot panaszra. Ezzel párhuzamosan az áldozatok sem kapták meg a kellő figyelmet, és számos egyházi vezető jóhiszeműen nem is tudta elhinni, hogy alárendeltjei szörnyűségeket követhetnek el. Mindezzel együtt rendszeresen előkerült a „saját fészekbe való piszkítás” irracionális vádja, az a kifogás, amely szerint csak az egyház elleni „támadásként” értékelhető, ha valaki szóba hozza és megvizsgálandónak tartja a bántalmazásokat.

Másodsorban egyre pontosabban látszik, hogy a visszaélések efféle kezelése szervesen összefügg a katolikus egyház nagyjából 1750 óta kialakult általános mentalitásával, azzal a saját jelentőségének csorbulását kísérő védekező magatartással, amely sértett nárcizmusig is fokozódhatott egyes országokban. A katolikus gyermekvédelem és a bántalmazások egyik vezető szakértőjének számító jezsuita Hans Zollner kötetünkben szereplő írása szerint a különböző országokban sokszor azonos minták érvényesülnek:

általános az az áldozati önstilizálás, amelynek jegyében az egyház támadások kereszttüzében látja magát,

s miközben ennek hatására bezárkózásra válik hajlamossá, a valódi áldozatokra már nincs figyelme. Már hosszú évek óta klerikalizmusként emlegetik azt a jelenséget, amely élesen elkülöníti a papságot az átlagos egyháztagoktól, s úgy emeli magasabb szintre, hogy a sérthetetlenség és a mindentudás légkörét teríti köré, ez az atmoszféra pedig kedvez a túlkapásoknak.

Különösen fontos továbbá az a tény, hogy a szexuális bántalmazások nem utolsósorban hatalmi jelenségnek számítanak, mert eltérő hatalmi helyzetben lévő egyháztagok között valósulnak meg: olyan katolikusok, akik hatalmuknál fogva bizalmat élveznek az egyházban (a papok), hatalmi helyzetükkel visszaélve bántanak gyermekeket, fiatalokat és kiszolgáltatott felnőtteket, és az ügyek eltussolása is hatalmi visszásság volt. Az egyházi hatalom átgondolása viszont nem egyszerű feladat, és még nem is látszik pontosan, milyen hatalmi átalakulásokat fognak eredményezni a bántalmazási esetek.

A „bárányok” javára kapott hatalom a „bárányok” elnyomását szolgáló hatalommá alakulhat,

és az egész kérdéskör annyira érzékenyen érinti az egyház lényegét, hogy nem mindenki meri megközelíteni. Ha viszont áldozatok úgy fogalmaznak, hogy „nem annak ellenére, hanem azért lettünk áldozatok, mert katolikusok vagyunk”, akkor elkerülhetetlen a hatalmi viszonyok és a hatalomgyakorlás újfajta megvilágítása, s annak mérlegelése, hogy mely sajátosan katolikus jellegzetességek kedveztek a bántalmazások elkövetésének.

A hatalmi problematika kiemelt jelentősége arra a váratlan körülményre mutat rá, hogy a bántalmazások talán elsődlegesen nem is a szexualitás katolikus értékelésével, hanem az elkövetők személyiségének és szexuális identitásának olyan éretlenségével függnek össze, amely a kívülállók számára talán nehezen hihető. A szexualitás amúgy is kissé mostohagyereke a katolikus szellemiségnek, s miközben a katolikusok kifogásolják, hogy a „világ” túlértékeli, maguk hajlamosak tabuként kezelni. Részben ezzel magyarázható, hogy

a kiskorúakat bántalmazó papok és szerzetesek többnyire éretlen szexualitású férfiak,

és nem felelnek meg a pedofília és a hebefília ismérveinek – nem gyermekekhez vagy serdülőkhöz vonzódnak, hanem egyszerűen éretlenek, átmeneti vagy rögzült személyiségzavarral küzdenek, és bármily megdöbbentő, olykor nem is tudják, hogy mit tesznek. Létezik olyan szexuálerkölcs, amely a szexualitást kizárólag a házastársak nemi érintkezésére korlátozza, és minden mást kiiktat a nemiség köréből. A kívülállók számára alighanem nehezen érthető ez a korlátozás, de a hagyományos katolikus szellemben nem számított ritkaságnak.

A következő nehézség az előző kettőből következik: szexuális és hatalmi visszaélésen kívül ma az úgynevezett lelki bántalmazásról is egyre több szó esik, vagyis arról, hogy vallási közegben elöljárók, vezetők és gyóntatók lelki-vallási erőszakot tehetnek másokon, zsarnokoskodhatnak felettük, manipulálhatják és a bűvkörükbe vonhatják őket, aminek olykor ugyanolyan poszttraumás tünetei lehetnek, mint a szexuális erőszaknak. Néhány éve nem más, mint a titokzatosnak számító és csendbe burkolózó karthauzi rend vezetője, Dysmas de Lassus írt terjedelmes könyvet a lelki visszaélésekről, mert úgy látta, hogy hatalmas problémát jelentenek az egyházban, és egyébiránt a szexuális bántalmazásnak is megágyazhatnak. E jelenségkör feldolgozása érthető módon nem mindenkinek van ínyére.

Érdemes még szóba hozni, hogy a bántalmazások különösen nagy megrökönyödést váltottak ki azokban az új típusú egyházi közösségekben és mozgalmakban, amelyek már az 1930-as évektől megjelentek a színen, de főként 1965 után kezdtek meghatározó szerepet játszani a katolikus egyházban.

Egyes közösségek alapítóiról kiderült, hogy szexuális ragadozók voltak (például Marcial Maciel, a Legio Christi alapítója),

más mozgalmakban kíméletlen elnyomás uralkodott (például a közelmúltban feloszlatott Integrált Közösségben), előfordult, hogy mozgalomvezetők szexuális természetű „misztikus” egyesülésre érezték feljogosítva magukat másokkal (a világszerte népszerű Jean Vanier, a Bárka alapítója), és még a legkiszolgáltatottabbakért kiállók is erőszakoskodtak nőkkel (a többször Franciaország legnépszerűbb emberének kikiáltott Abbé Pierre esete).

Sajnos egyesek valóságos technikáját is kidolgozták annak, hogyan lehet a karizmatikus és intellektuális tekintélyt szexuális aprópénzre váltani – Thomas és Marie-Dominique Philippe, a két domonkos rendi testvér misztikus tapasztalatok lehetőségére hivatkozva létesített szexuális kapcsolatot kiszolgáltatott felnőtt nőkkel, és e téren Jean Vanier a tanítványuk lett, főként Thomasé. Ezek a közösségek és személyek kívülről tekintve új lendületet hoztak az egyház életébe, nagyon sokan csatlakoztak intézményeikhez, és nagyban élvezték a Vatikán bizalmát, mivel igen lojálisak voltak. Ami kiderült róluk, a mai napig sokkoló erejű, és a feltárásnak még nincs vége.

„A lelkiatyák árulása”, a karizmatikus és népszerű vezetők sötét oldala nem egykönnyen dolgozható fel.

Mindennek következtében kiderült, hogy bár az egyházban viszonylag éles határvonalak húzódnak a különböző táborok között, a bántalmazások valamennyi progresszív, konzervatív, szerzetesi és laikus szekértábort összefognak egyfajta negatív egységben. Azokra a papokra és szerzetesekre pedig, akik minden gyanú fölött állnak, s elkötelezetten végzik a munkájukat, súlyos árnyékok vetülnek. Angolszász nyelvterületen már inkább azokat tartják számon, akik nem bántalmazók, és ezért nem számít különösebb megtiszteltetésnek, ha valakit non-offending priestnek neveznek.

Magától értetődik, hogy ez a nagyszámú jelenség együttvéve bénítóan hathat, s megnehezítheti, hogy a figyelem elsősorban az áldozatok megsegítésére és a további esetek megelőzésére irányuljon. Az egyházi hatalom vagy a szexuálerkölcs kérdései rendkívül kényesnek számítanak katolikus közegben, nem szívesen nyúlnak hozzájuk, s ha figyelembe vesszük, hogy a hagyományosan katolikus országok nagy részében még szó sincs arra, amit az angol accountabilitynek, felelősségre vonhatóságnak, számonkérhetőségnek nevez, nem nehéz belátni, micsoda változásoknak kell elindulniuk ahhoz, hogy egyszerre igazságos és józan módon legyen megközelíthető a jelenség.

Hatalmas érzelmek szabadulnak fel, vádak és védekezések láncolata kezd kibontakozni.

A tagadás és a tanácstalanság egyaránt fokozódik, s mivel a problémakör sokáig kívül esett a hivatalos figyelmen, a felhalmozódott betegségek együttesen kezelhetetlennek tűnnek.

Amint már utaltam rá, röviden azt is meg szeretném említeni, hogy benyomásom szerint milyen visszásságokkal járhat a bántalmazások teológiai és egyházi feldolgozása. Ezek a megfontolások magától értetődően egyéni teológiai szemléletmódomat tükrözik, és nem feltétlenül találkoznak mindenki egyetértésével. Létezik először is az áldozatok instrumentalizálásának stratégiája, az az eljárás, amely az áldozatokra hivatkozva meghatározott teológiai és egyházpolitikai programok előmozdítására törekszik.

Erre nem utolsósorban az írországi és amerikai példák után a feltárás munkáját az európai kontinensen megkezdő jezsuita Klaus Mertes figyelmeztet, aki végképp nem vádolható a probléma takargatásával, mégis

óva int attól, hogy az áldozatok különböző programok faltörő kosává degradálódjanak.

Ilyen programnak tűnik ma főként a nők pappá szentelésének követelése, amely nem vezethető le abból a tényből, hogy a katolikus egyházban túlnyomó többségben felnőtt férfiak követnek el bántalmazást kiskorú fiúk ellen. Hasonló program kapcsolódik ahhoz az igényhez, hogy az „áldozatok tanítóhivatala” tekintélyi erőre tegyen szert az egyház tanításában és cselekvésében – számomra úgy tűnik, hogy a tanítóhivatal efféle kiterjesztése visszaél az áldozatok helyzetével.

A második egyházpolitikai program az egyházi hatalom újragondolásához és átszervezéséhez kapcsolódik. Közismert tény, hogy a német egyház úgynevezett szinodális útja a bántalmazások minden előzetes elgondolást felülmúló mértékének napvilágra kerülése miatt indult útjára, és alapdokumentumának a hatalommal és a hatalommegosztással foglalkozó része oly módon sürgeti a hatalmi struktúrák reformját, hogy kifogásolja az egyházi hatalom és az egyházi hivatal belső összekapcsolódását, mi több, szakadékot feltételez az evangéliumfelfogás és az egyházi hatalomértelmezés között: „Egyrészt belső feszültségek vannak az egyház tanítása és gyakorlata között, másrészt

szakadék tátong az evangéliumban megfogalmazódó igény és a hatalom egyházi értelmezésének és gyakorlásának módja között.

Ezt a szakadékot az evangéliumban megfogalmazódó igény alapján be kell fednünk.” Az egyházi hatalom demokratizálásának és delegálásának programja, úgy vélem, nem köthető legitim módon a bántalmazások botrányához.

Eltérő előjelekkel bűnbaknak is meg szokás tenni bizonyos egyházi tényezőket a bántalmazási botránnyal kapcsolatban. Ilyen tényező lehet a homoszexualitás, amely – téves módon – egyoldalúan hibáztatható lehet a visszaélésekért; ugyanakkor viszont mások pontosan a visszaélések miatt követelik a homoszexualitásra vonatkozó egyházi álláspont módosítását. Hasonló helyzet figyelhető meg a cölibátussal vagy a média egyházzal szemben tanúsított magatartásával kapcsolatban, és ezeken a területeken sajnos ritkán fogalmazódnak meg előremutató felvetések.

Utoljára azokat a kisiklásokat érdemes megemlíteni, amelyek teológiai elhárító mechanizmusokat hoznak mozgásba a bántalmazási botrány kezelése érdekében. Ezt szolgálhatja az a megállapítás, amely szerint Krisztus együtt szenved az áldozatokkal

– csakhogy a krisztusi áldozat és a bántalmazottak áldozati státusza nem helyezhető egyazon talajra,

mivel a visszaélések áldozatai nem önként vállalták szenvedésüket, és gyötrelmüknek nincs is értelme. Szintén elhárító célzata van annak a szemléletmódnak, amely nemcsak az áldozatok, de az egyház traumatizálódásáról is beszél. Semmi jele ugyanis annak, hogy az egyházi közösség és a hivatalos egyházi képviselők olyan tüneteket mutatnának, amelyek megfelelnének a traumatizálódott állapotnak (felkavaró belső állapotok, rémálmok, kapcsolati nehézségek, hangulatingadozások és egyebek), a kollektív traumatizálódás felemlegetése könnyen elterelheti a figyelmet a tényleges elkövetőkről és az áldozatokról, és legfőképpen a felelősségvállalást akadályozhatja meg.

Ha józanul számot vetünk a nehézségekkel és a visszásságokkal, természetesen még mindig hatalmas tér marad az érdemi reflexióra. A kötetünkben szereplő tanulmányok és írások az általános megfontolásoktól a konkrét problematikák felé haladva mutatják be a jelenség különböző vetületeit. (…)

A kötet a Gyerekasztal Munkacsoport és a Bencés Kiadó szakmai együttműködésének keretében jelenik meg. Bemutatója június 13-án 16.30-kor lesz a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Program és regisztráció ezen a linken.