„A lövészárokban sokszor csak Istenhez lehet kiabálni” – drámai jelentés az ukrán frontról

Milyen az élet egy lepusztított ukrán faluban? Mire van szükségük a katonáknak a frontvonalon? És mi késztet egy fiatal szlovák nőt arra, hogy Ukrajna legszomorúbb történeteit végighallgassa? Békési Erika interjúja Katarína Pajerská segélyszolgálati önkéntessel.

­‒ Legutóbb két hete jártál a szétbombázott Harkivban. Milyen ott most az élet?

‒ Az emberek hónapok óta abban élnek, hogy a drónok bármikor és bárhova becsaphatnak, így folyamatos a félelem. A harkiviak esténként nem tudják, megélik-e a holnapot, és sosem tudtak még úgy örülni az új napnak, mint most. Míg nyugatabbra arról vitatkoznak az emberek, hogy milyen tapétát válasszanak, ott az a kérdés, életben maradnak-e. De hozzá lehet szokni a veszélyhez ‒ ott ez a mondás járja:

„Addig jó, amíg hallod, hogy repül valami, mert ez azt jelenti, hogy nem a te házadba csapódott a rakéta…”

Harkivban nagyon erősek az emberek. Az éjszakai rakéta- vagy dróncsapás törmelékeit reggelre eltakarítják, az épületek kitört ablakait bedeszkázzák, a deszkákra képeket festenek, így próbálnak lelkileg is túlélni. Munkahelyek nincsenek, és ez azért is nehéz, mert az ottmaradottak nem számítanak menekültnek, így nem jár nekik támogatás.

‒ Ilyen helyzetben mivel lehet segíteni?

‒ Sikerült például elindítani egy programot, amellyel harkivi anyukák a gyerekeikkel két hétre Kárpátaljára jöhetnek. A gyerekek rehabilitációt kapnak, az anyukák kicsit megpihenhetnek. Sok mindenen vannak túl. A múltkor azt mesélte az egyikük, hogy náluk „elég jó” volt az orosz megszállás, mert a katonák csak megverték, de nem erőszakolták meg őket. Amikor pedig már majdnem megbolondultak az éhségtől,

az orosz katonáktól kaptak tésztát, de úgy, hogy nevetve a sárba dobták, és szóltak a gyerekeknek, szedjék ki, ha éhesek.

Ugyanebben a városrészben nemrég meghalt egy anyuka, két gyereket hagyott maga után. Egy éve megerőszakolták a katonák. A nő tönkrement, halálra itta magát. Sokan azt mondják, magára vessen, ha ivott, én viszont nem tudom elítélni. Ezeket a dolgokat egyedül Isten látja, és ő majd megítéli, ki, mit, miért tett. Az én célom az, hogy közelebb legyek az emberekhez, hogy tudják, nincsenek egyedül.

‒ Lehet ilyen helyzetekben vigasztalni?

‒ Az adományszállítás mellett fontosnak tartom vinni a hírt: ha az emberek villany, víz és gáz nélkül élnek is, nincsenek egyedül, Isten velük van. Harkivban eddig hatvannégyszer voltam, már úgy megyek oda, mint a sajátjaimhoz. A múltkor egy kis faluban segítettünk egy asszonynak javítani a házát, amit lerombolt egy rakéta. Megkérdezte tőlem:

„Miért mondod mindig, hogy hála Istennek? Miért adhatnék én hálát? Ezért a lerombolt házért?

Meg azért, hogy eltűnt az egyik fiam, és nem tudom, meghalt-e vagy fogságban van?” Miközben vakoltam a házát, megöleltem, és átéreztem a fájdalmát. Elmondtam neki, hogy a háborút nem Isten adta. Biztattam, hogy örüljön a másik fiának és a kicsi unokáinak, akik a faluban maradtak. A megmaradt életet meg lehet köszönni Istennek. Amikor három hét múlva újra mentem hozzá, mosolyogva azt mondta: „Élünk, hála Istennek. Ugye, Kata?”

‒ Hogy lehet túlélni egy lebombázott faluban?

‒ Amikor az oroszok el akarnak foglalni egy falut, az első, amit tönkretesznek, az iskola, a templom, az orvosi rendelő, a kultúrház és a bolt. Hogy ne maradjon semmi. Vannak falvak, ahol nincs munka, nincs bolt, nem járnak a buszok, nincs hova menni. Az emberek az adományokból tartják fenn magukat, mi is igyekszünk rendszeresen járni ezekre a helyekre. Az egyik ilyen településen négy lakott házat találtunk, minden más tönkrement. A négy család viszont itt maradt. Térden csúszva tisztították meg a kertjüket az aknáktól, így tudnak veteményezni, kertészkedni. Kaptunk is tőlük egy üveg befőttet…

‒ Az útjaid során katonákat is meglátogatsz. Milyen céllal?

‒ Egy katonára mindig úgy nézek, hogy valakinek a fia vagy az apukája. Olyanok ők nekem, mintha a bátyáim lennének – bár nekem három öcsém van. Ha megyek hozzájuk, mindig megkérdezem, mit hozzak legközelebb. Volt, hogy azt mondták, fertőtlenítőt és hullazsákot. Szóltam nekik, hogy mást is kérjenek, mert az élőknek is szeretnék adni, nem csak a halottaknak. Szörnyű elképzelni, hogy a fiatal katona ránéz a hullazsákra, és azt gondolja: vajon én leszek benne? Nemrég egy parancsnokkal találkoztam.

Nagyon sírt, mert azon az éjszakán három fiút veszített el.

Nem tudott segíteni rajtuk, tehetetlenül nézte, ahogy a rájuk dobott foszfortól megfulladnak. Átöleltem, ennyit tudtam adni neki. Amikor búcsúztunk, jelezte, hogy szeretne kérni valamit. Elmesélte, hogy a fia nyolcvan kilométerre állomásozik, és egy éve nem tudtak találkozni. Odaadta a fiú telefonszámát, és kérte, találjam meg és öleljem át a nevében. Megtaláltam és átöleltem. Mondtam neki, hogy ezt apa helyett tettem, aztán anyuka helyett is megöleltem, puszit adtam neki és édességet. Ez az emberség hiányzik a katonáknak. Én azért küzdök, hogy a háborúban ne tűnjön el az emberség.

‒ Milyen állapotban vannak a katonák?

‒ Nagyon nehéz nekik, amikor látják a társukat meghalni. „Én életben maradtam, a barátaim meghaltak” – mit lehet ezzel kezdeni? Van, hogy egy hétre kiküldik őket a lövészárkokba, de a drónok miatt hetekig nem tudnak kilépni onnan, mert ha az oroszok meglátják őket, azonnal bombáznak.

Egy hónap alatt elveszítik a méltóságukat, nem tudnak mosakodni, vécére menni.

Sok katona mondja, hogy amikor drónok és rakéták bombáznak, és ott vannak a semmiben, csak Istenhez lehet kiabálni. Jó, hogy vannak papok, akik még a lövészárkokba is lemennek. Több frontközeli plébánián fogadják a katonákat, hogy zuhanyozhassanak, kimoshassanak, pihenhessenek, kicsit csendben lehessenek – ezek a lehetőségek nagyon hiányoznak nekik. Nem mindig van szükség beszélgetésre, a pap is sokszor csak annyit tud tenni, hogy mellettük van, ő az, akinek kisírhatják magukat. Sok katona már három éve nem tudott hazamenni, mert nincs, aki helyettesítse.

‒ A sorozás még folyamatos?

‒ Aktívan zajlik, egy ismerősömet nemrég 57 évesen vitték el. Nehéz a család sorsa, amikor a sorköteles férfi fél kimenni a házból. Rettegésben telnek a napjaik, bokrok között bujkálnak, mert az utcán elkapnák őket. Nehéz kérdés ez. Amikor keleten vagyok, látom, mekkora szükség van a katonákra, mert nélkülük már rég nem lenne Ukrajna. A másik oldalon sajnálom az embereket. Van egy káplán ismerősöm, Anatolij, aki kórházban teljesít szolgálatot. Hét gyerekéből a legidősebb, 19 éves fiú egy nap úgy ment haza, hogy bejelentette, bevonul. A szülők látták, hogy nem a pénz és nem is a bosszúállás vezérelte, hanem a hazaszeretet. Bármennyire féltették is, tisztelték a döntéséért.

Az apa elmesélte, hogy ekkor értette meg igazán Ábrahám történetét, akitől Isten azt kérte, áldozza fel a fiát.

Anatolij is abban reménykedett, hogy – miként Isten Ábrahámnak visszaadta a fiát – az ő fia is épségben hazatér. De nem így lett, jött a hír, hogy a fiú meghalt. Nehéz volt ezt megértenie, de azóta minden kórházba érkező sebesült katonának megfogja a kezét, és azt mondja nekik: köszönöm. Ahogy a temetésen a parancsnoknak is megköszönte, hogy hónapokon át vigyázott a fiára. „Ilyet még sosem mondtak nekem. Azt szokták kérdezni, hogy lehet, hogy te élsz, míg a fiam meghalt?” Ebben az apában – bármennyire nehéz is neki – nincs harag a világgal szemben. Ezek az igazán nagy emberek.

‒ Végtelen szomorú történetekkel találkozol…

‒ Igen, de a legmegrázóbb két hete történt. Kapcsolatban voltam egy közép-ukrajnai lánnyal, aki egészségügyi önkéntes volt. Gyakran beszéltünk telefonon, jól megértettük egymást, igyekeztem küldeni, amire a szolgálatukhoz szükségük volt. Lena mindig nagyon pozitív volt a telefonban, hatalmas akaraterejével örömmel segített másoknak. Amikor két hete hívtam, nem vette fel a telefont. Mint megtudtam, az egészségügyi autójukat bombatalálat érte… A legszörnyűbb a háborúban, hogy azok szenvednek, akik nem hibásak.

‒ Egy háborúban lehetnek szép élmények is?

‒ Inkább azt mondanám, megható élmények. Amikor másfél éve Harkiv mellett felszabadult néhány falu, elmentünk oda. Nem voltak utcák. Szörnyű volt látni, hogy mire képes az ember, hogy a másik ember házát tönkreteszi. Ott a semmiben találtunk egy megkötött kecskét. Megörültünk, hiszen ha van kecske, akkor biztosan él ott valaki! Egy istállóban ráakadtunk két emberre, egy asszonyra és az apukájára. A házukat bombatalálat érte, semmi sem maradt belőle. A sokk hatására az apuka agyvérzést kapott, fekvőbeteg lett. Különös érzés fogott el. A készülődés során, amikor az autót pakoltuk, valaki odadobott nekem egy csomó felnőttpelenkát.

„Mit kezdjek én ezzel? Nem olyan helyre megyünk, ahol kelleni fog”

– gondoltam, de nem volt időm foglalkozni a dologgal, csak bedobtam a pelenkákat a többi cucc közé. Ebben az istállóban megéreztem, hogy Isten akkor azért küldte hozzám azt a valakit, hogy ennek a családnak a helyzetét kicsit megkönnyítsük. Ezek az esetek bátorítanak arra, hogy tovább kell mennem.

‒ Honnan van erőd arra, hogy három éve folyamatosan járod a legnehezebb utakat, és pihenés nélkül több százezer kilométert utaztál?

‒ „Sírni azokkal, akik sírnak” (Róm, 12,15) – ezt a bibliai részt most értettem meg, mert egész életemben nem sírtam annyit, mint az utóbbi három évben. Munkács felett van egy kereszt, korán reggel sokszor felugrom oda csendben lenni. De ha nem volna az ima és a mise, nem bírnám. Amikor keletre megyünk, tudom, hogy sokan imádkoznak értünk, szükség is van rá. A háború első napjaiban még álmodoztunk arról, hogy pár hétig kitartunk, és béke lesz. Aztán lassan körvonalazódott, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, még az esetleges békében sem. De Isten a mai napot nekünk adta, és ezt kell felhasználnunk minél jobban, okosan és bölcsen.

‒ Mostanában, hogy legalább a fegyverszünetre van nyitottság, egyre erősebb a béke reménye…

‒ Az emberek reménykednek a békében, de fáradtak, kimerültek és félnek. Abban a helyzetben, amiben most vagyunk, nehéz a reményt látniuk, de az a feladatunk, hogy adjuk nekik a reményt. Bíznunk kell abban, hogy Isten mindenek fölött áll. Nem tudjuk, mi lesz a végük a mostani tárgyalásoknak, csak imádkozunk az igazságos békéért. Máshogy állnak ehhez az emberek Kárpátalján, mint keleten vagy a fronton. Keleten az egyszerű ember nem tudja megérteni, hogy lehet az, hogy eddig ők Oroszországba jártak, az oroszok meg hozzájuk, ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélik – mi itt a probléma? Miért kell hirtelen lelőni, megölni, megerőszakolni őket? Megérteni ezt nem lehet, az ember csak védi a hazáját.

Sokan mondják, hogy meg kell adni, amit az oroszok kérnek, és béke lesz.

De ha neked azt mondják, hogy add oda a házadat és a hazádat, amit a szüleid és a nagyszüleid építettek, amiért meghalt a fiad, mit teszel? Azok könnyen osztogatnak tanácsokat, akik nem itt élnek. Nem lesz itt egykönnyen béke.

‒ Amikor 18 éve kollégiumi nevelőnek Szlovákiából Ukrajnába utaztál, mi indított el?

‒ A Pozsony melletti kisvárosban, ahonnan származom, don Daniel Pravda szalézi misszionárius atya beszélt az útjairól. Tizenkét évesen elhatároztam, hogy hozzá hasonlóan majd én is Szibériába megyek. Ukrajna lett belőle, Munkácsra kerültem, és meg kellett tanulnom magyarul, mert magyar cigányokkal kezdtem foglalkozni. Aztán jött a háború, és más lett az élet. Kezdetben a cigány asszonyokkal szendvicset készítettünk, kávét főztünk. Összefolytak a napok az éjszakákkal, annyit dolgoztunk, mégis cseppnek tűnt az egész az óceánban. Az elkészült élelmiszert a határra vittem, aztán a vasútállomás és a határ között ingázva szállítottam a menekülteket.

Ungvár és a határ között volt, hogy majdnem ezer kilométert tettem meg egy nap.

Hamarosan megtaláltuk egymást a szlovák karitászos kollégákkal, velük mentem először Kijevbe, épp az ostrom idején. Onnantól nem volt megállás. Minden út előtt imádkozom, hogy megtudjam, valóban Isten akarata szerint indulok-e útnak. Kérem, vezessen minket, mutasson utat, merre menjünk. Van, amikor félek, de ez természetes. Hiszem, hogy az emberek rajtam keresztül tudnak találkozni Istennel, aki szereti őket – és ez nekem elég hajtóerő. Kell néha pihenni kicsit, aztán dolgozni tovább, amennyit bírok.