A nyíltan politizáló katolikus főpásztorok esete az egyház tanításával

Politizálhatnak-e a papok? Megteheti-e egy püspök, hogy nyíltan kiáll egy párt mellett? Mit mondanak a vonatkozó katolikus egyházi dokumentumok, hogyan vehetnek részt a közéletben a klerikusok és a laikusok? Heidl György filozófiatörténész írása három friss példa alapján.

A felfokozott közéleti hangulatban hazánkban is érzékeny kérdéssé vált katolikus egyházi méltóságok pártszimpátiáinak megnyilvánulása. A közelmúltban három katolikus megyéspüspök is kifejezte elköteleződését a jelenleg hatalmat gyakorló párt(ok) mellett. Egyikük áldást osztott egy zárt körű politikai rendezvényen, majd belépett a választási kampányban létrehozott ún. „digitális polgári körök” egyikébe. Másikuk a nyilvánosság előtt aláírta a „nemzeti konzultációnak” nevezett politikai kampányterméket. Egy harmadik püspök részt vett egy politikai párt zárt körű kampányrendezvényén Győrben. Ilyen körülmények között joggal merül fel a kérdés, hogy végül is mit tanít a katolikus egyház a klerikusok részvételéről a politikában, különösen a pártpolitikában? 

A II. Vatikáni Zsinat egyik dekrétuma leszögezi azt az alapelvet, mely szerint

„a keresztény közösségeket építve a papok sohasem valamilyen ideológia vagy párt szolgálatában állnak, hanem mint az evangélium hirdetői és az Egyház pásztorai, Krisztus testének lelki gyarapításán fáradoznak”

(Presbyterorum Ordinis, 1965). A Katolikus Egyház Katekizmusa arra figyelmeztet, hogy „nem az Egyház pásztorainak a dolga, hogy közvetlenül beavatkozzanak a politikai akciókba és a társadalmi élet megszervezésébe. Ez a feladat a világi hívők hivatásának része, akik saját kezdeményezésből honfitársaikkal együtt cselekednek. A szociális tevékenység konkrét utak sokféleségét foglalhatja magában. Mindig a közjóra kell irányulnia, és igazodnia kell az evangéliumi üzenethez és az Egyház tanításához. A világi hívők feladata, hogy keresztény elkötelezettséggel mintegy lélekkel hassák át a földi dolgokat, és ezekben mutassák meg, hogy a béke és az igazság tanúi és munkásai” (KEK 2442). 

Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) ennek megfelelően előírja, hogy „a klerikusok mindig a lehető legjobban segítsék elő az igazságos békét és egyetértést az emberek között”, továbbá hogy „politikai pártokban vagy szakszervezetek vezetésében tevékeny részt ne vállaljanak, hacsak az illetékes egyházi hatóság megítélése szerint az egyház jogainak védelme vagy a közjó szolgálata ezt meg nem kívánja” (CIC 287. kán. – 1. és 2. §.). A Törvénykönyv arra is kitér, hogy azok a laikusok, akik politikai pártokban vezető tisztséget töltenek be, nem lehetnek az egyház apostolságot gyakorló hivatalos társulásaiban vezetők (Can. 317. 4. §.).

A papi élet és szolgálat direktóriuma idézi a Katekizmus és a Törvénykönyv vonatkozó szakaszait: „A papnak emlékeznie kell arra, hogy »nem az Egyház pásztorainak a dolga, hogy közvetlenül beavatkozzanak a politikai akciókba és a társadalmi élet megszervezésébe. Ez a feladat a világi hívők hivatásának része, akik saját kezdeményezésből honfitársaikkal együtt  cselekednek.« Azt azonban nem szabad elmulasztaniuk a papoknak, hogy híveik »lelkiismeretének képzésén« munkálkodjanak.  A pap küldetésének korlátozása e világi, pusztán szociális és politikai, vagy bármilyen, identitásától idegen feladatokra nem nyereség, hanem súlyos veszteség az egész Egyház evangéliumi termékenysége számára” (I. 33.).

A katolikusok politikai részvételéről a Hittani Kongregáció 2002-ben kiadott egy ún. Nota Doctrinalis-t, amely hasonló értelemben tesz különbséget a klerikusok és a laikusok közéleti tevékenységében. A katolikus egyháznak világosan megfogalmazott társadalmi tanítása van, de azt nem kívánja ráerőltetni a társadalomra, azzal „nem avatkozik bele az egyes országok kormányzásába, de a hívő világiak számára bizonyosan tartalmaz erkölcsi kötelezettséget azon koherens élet iránt, amely a lelkiismeretükben lakozik, és amely egy és oszthatatlan” (III. 6).

A tanítás világos. Az egyház önmeghatározása szerint Krisztus teste, felbonthatatlan egységben a Fővel. Ebből az egységből származik minden kegyelem, és ez az egyesülés az emberiség egységének eszköze és jele. A papság az Egyház és Krisztus egységéből nyer létjogosultságot. A keresztények egységét ezért nem bonthatja meg semmiféle pártoskodás. A modern demokráciákban azonban pártok küzdenek a hatalomért.

A politikai hatalom olyan eszköz, amelynek kizárólagos célja nem lehetne más, mint a közösség javának szolgálata.

Ezért a közjó érdekében az egyház szociális tanításait a laikus hívek a pártok tagjaiként bátran képviselhetik, lelkiismeretük és lehetőségeik szerint igyekezhetnek megvalósítani. A klerikusok azonban a pártok tevékenységében nem vehetnek részt, az ő feladatuk a hívek „lelkiismeretének képzése”. Ahogyan Ferenc pápa fogalmaz 2020-ban kiadott, harmadik enciklikájában: „Igaz, hogy a vallási tisztségviselők a laikusokkal ellentétben nem vehetnek részt a pártpolitikában, ugyanakkor nem mondhatnak le a lét politikai dimenziójáról, amely magában foglalja a közjóra történő állandó figyelmet és az átfogó emberi fejlődés iránti gondoskodást”. Az Egyháznak „közéleti szerepe is van, amely nem merül ki a karitatív vagy oktatási tevékenységben”, hanem hozzájárul „az ember és az egyetemes testvériség előbbre jutásához” (Fratelli tutti 276).

A püspökökre fokozottan érvényes az, ami a többi klerikusra.

A püspök ugyanis az egyház egészét képviseli. Ahol a püspök megjelenik, írja Antiókhiai Szent Ignác a szmirnaiaknak, „ott jelen van a sokaság, ahogyan az egyetemes egyház van jelen ott, ahol Krisztus megjelenik”. A püspök ezért az egység és az egyetértés jele. „A püspökök, akik a föld határaiig rendeltettek, Jézus Krisztus akaratában vannak. Illő ezért, hogy ti is egyetértsetek a püspök akaratával, ahogyan teszitek is. Említésre méltó presbitériumotoknak, mely Istenhez méltó, olyan összhangban kell lenni a püspökökkel, mint a lant húrjainak. Egyetértésetek és harmonikus szeretetközösségetek ad alkalmat Jézus Krisztus dicséretére” (Levél az efezusiakhoz). A Decius-féle keresztényüldözéskor, a 3. század derekán Cyprianus, Karthágó püspöke elsősorban azért fordult szembe Novatianusszal, mert Róma püspökévé szentelték, holott a városnak már volt püspöke Cornelius személyében. Cyprianus ugyanis azt a mindmáig érvényes – bár a gyakorlatban később különös módon megváltozott (lásd „segédpüspök”) –  egyházértelmezést képviselte, hogy egy városnak csakis egy püspöke lehet, hiszen az adott keresztény közösség egységét egyetlen püspök képes megjeleníteni.

Ha valamelyik katolikus főpap nyíltan hitet tesz egy politikai szervezet, mozgalom, párt, vagyis a „rész” (pars) mellett, akkor nem képes megjeleníteni az egészt, sőt megosztja a közösséget, és nem tesz eleget egyháza vonatkozó tanításainak.

Ha pedig ezt maga a pásztor nem teszi meg, akkor hogyan várhatja el a rábízott hívektől, hogy az egyház tanításával összhangban éljenek és cselekedjenek?

Az elmúlt másfél évtizedben több olyan helyzet adódott a hazai közéletben, amikor a katolikus főpapok „képezhették volna” a politikumra érzékeny hívek lelkiismeretét, hiszen számos olyan törvény és rendelet is született, amely nem a közjót szolgálta, hanem magánvagyonok felhalmozására, anyagi erőforrások szűk csoportok általi kisajátítására irányult, vagy nem erősítette a szolidaritást az elesettekkel, az idegenekkel, a menedékkérőkkel, a hajléktalanokkal, a szegényekkel, a munkaképtelenekkel, hanem további súlyos terheket rótt rájuk, és elmélyítette a társadalmi törésvonalakat. Ez a lelkiismeret-képzés elmaradt, lett helyette részvétel kampányrendezvényen, csatlakozás digitális kampánycsapathoz, és politikai álkonzultáció reklámozása. Mindez a  Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Állandó Tanácsának 2025. október 17-ei nyilatkozatának fényében különösen kirívó, hiszen abban kijelentik: „Hangsúlyozzuk papjaink, minden hívő ember és a társadalom felé, hogy nem vagyunk politikai szervezet, a kampányban nem kívánunk részt venni.”

*

(A témával kapcsolatban egy bő hete kérdéseket küldtünk a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia vezetésének. Eddig nem kaptunk  felelelet; ha válasz érkezik, természetesen közöljük.)

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.