A rózsafüzér mint politikai fegyver: tartsunk-e köztereken demonstratív imát?

A pesti ferences templom az utóbbi időben politikai összefüggésben került a hírekbe: az előtte demonstráló tömeg ugyanis összetűzésbe került a szerzetesekkel. Az esemény amiatt késztette megszólalásra Erszény Krisztiánt, hogy a templom „védelmében” fellépő ellentüntetők a szentolvasót, azaz a rózsafüzérimát vetették be fegyverként.

A délutáni napsütésben emberek ülnek a budapesti Szent István-bazilika lépcsőin, mellettük turisták fotózkodnak. A sokaságban egy férfi térdre borulva imádkozik, kezében rózsafüzért morzsolgat. Erős kontraszt ez, ahogy a nyüzsgő fővárosi helyszínen, idegen tekintetek előtt az ember egyszerűen letérdel Isten előtt. Hazafelé menet az jár a fejemben, hogy noha egyszer sem voltam még ott az ugyanezen a helyen férfiaknak meghirdetett „térdeplő rózsafüzéren”, tudok azonosulni az egyéni, mély hitszándék ilyen módon történő kifejezésével.

A napokban viszont én is találkoztam olyan demonstrációval – Hadházy Ákos független parlamenti képviselő múlt keddi tüntetése alatt a pesti ferencesek temploma előtt –, melynek során keresztény jelképeket politikai eszközként használtak fel, mert, amint a Betyársereg oldalán olvassuk, ez a legerősebb fegyver „a balos csürhével szemben”. A közösségi oldalakon is felmerült a kérdés:

van-e helye a politikai nyomásgyakorlásban vagy az attól való elhatárolódásban a köztéri imának,

s egyáltalán, maga az ima mire hivatott, mire vagy kire kellene rámutatnia?

Időnként látunk kezdeményezéseket, amelyek arra hívják fel a figyelmet – részben a muszlim köztéri imákhoz hasonlóan –, hogy a keresztényeknek is joguk van „láthatóan”, akár „látványosan” imádkozni. Eszerint az imádság szépségét a közös tereinken mi is bátran felmutathatjuk a körülöttünk élők bátorítására, de legfőképpen Isten számára.

De vajon jó válasz ez? Hogyan fér össze ez azzal, amit Jézus mondott: „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek! Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a belső szobádba…” (Mt 6,5-6) Mintha az Úr szavai arra intenének, hogy a személyes imádság legmélyebb helye nem a nyilvánosság, talán még csak nem is a templom – hanem a rejtek, a csend.

Mégsem volna igazságos azt állítani, hogy minden nyilvános ima helytelen. Gondoljunk a közös liturgiákra, körmenetekre, zarándoklatokra vagy a római Szent Péter téren tartott pápai áldásokra. Ezek évszázadok óta természetes formái a közösségi hitvallásnak, amelyek a társadalom számára is jelzik: a hit élő, és köztereket, az ott gyülekező tömegeket is átjárja, és amennyire egyéni, ugyanannyira közösségi „élmény” is.

A kérdés talán inkább az: hogyan imádkozunk a nyilvánosság előtt? Van-e az imánkban béke és alázat, vagy inkább a dac és a tüntető szándék kifejezésére szolgál? Istennek szól vagy a közönségnek? Más üzenetet hordoz egy férfi csendes térdelése a Bazilika előtt, mint a Ferenciek terén látott eset, amikor a tüntetésen a rózsafüzért használták – akár védekező – „fegyverként” az ellentüntetők szerint trágár, méltatlan megnyilvánulások ellen, illetve a templom és szerzetesei mellett. Az imádság olyan eszköz-e, amely Istenhez emel, vagy olyan, ami erőt demonstrál és a mások szándéka ellen fordul? Mert az utóbbi fájdalmasan idegen a rózsafüzér eredeti szellemétől.

Józanságra van szükség és a megkülönböztetés ajándékára, amely „a szellemek, gondolatok és élethelyzetek helyes megítélésére”, valamint Isten akaratának megértésére irányul. Aki szeret köztereken imádkozni, és a szándéka krisztusi, bátran tegye. Meglehet, egyes járókelők zavarba jönnek, és némelyekben ez a gesztus ellenállást, gúnyt vagy éppen félelmet kelthet, ugyanakkor lehetnek, akiknek a szívét talán ez érinti meg, mert emlékezteti őket arra, hogy Isten nemcsak a templomokban van jelen, hanem mindenhol.

Hirdetés

A nyilvános, közösségben mondott ima tehát helyénvaló, amennyiben békés, tiszteletteljes, és célja nem provokatív. A hit megéléshez viszont nem szükséges látványos imademonstrációt szerveznünk, hiszen nem más embereknek kell bizonyítanunk.

A kereszténység akkor hiteles, amikor nem versenyez valakivel vagy valamivel, hanem önmagát adja. Amikor nem válasz, nem reakció más vallási vagy világi megnyilvánulásokra, hanem Krisztus szelíd útját járja.

Akkor hát a csendes, benső imádság vagy a nyilvánosan mondott ima az „üdvözítő”? Úgy gondolom, a legjobb, ha mindkettőnek elfogadjuk a maga szerepét és helyét. Legyenek nyilvános alkalmaink, amelyek összegyűjtenek minket, közösséget építenek, tanúságot tesznek. És legyen bátorságunk a rejtekben is megállni Isten előtt – ott, ahol egyedül Ő lát bennünket. Mert az utcasarkon vagy a belső szobában elmondott imák gyökere ugyanaz: a szív odafordulása. Ha ez őszinte, akkor minden hely – a katedrális, a nappali, az utca, a villamos – szent térré válhat. És talán épp ez a legfontosabb: hogy imáinkat ne a forma, ne a keret, hanem a szív tisztasága tegye hitelessé.