„A sakk maga az élet” – interjú Jakobetz Lászlóval, Polgár Judit egykori edzőpartnerével

Jakobetz László több mint harminc éve sakktréner, a Barcza-BEAC NB I-es csapatának vezetőedzője, a 12 év alatti korosztály legeredményesebb nevelőedzője az országban. Tucatnyi sakktörténeti kötet és ezernél több szakcikk szerzője, a Magyar Sakkhistória című folyóirat főszerkesztője, és ő vezeti a Telex sakkrovatát is. Beszélgetés a játék lényegéről és a magyar sakk-királynőről, aki megharcolt a trónért, aztán majdnem egy köztársaság élére került.

– Mikor kezdett sakkozni?

– Tizennégy évesen; 1983-ban játszottam az első egyéni versenypartimat, három év múlva pedig elhatároztam, hogy a sakkra teszem fel az életem. Gyorsan fejlődtem, mert kitartó és szorgalmas voltam. Semmivel sem voltam tehetségesebb a többségnél, de nagyon szerettem a játékot, és képes voltam egy célért úgy küzdeni, ahogy kevesen tudnak. Sokszor volt szerencsém, bár a szerencséért mindig meg kell dolgozni.

– A Budapesti Sakkozásért-díj méltatásában ez áll önről: „Záró értékszámával még mindig a 100 legjobb magyar sakkozó között lenne, ha versenyezne. Levelezési sakkozóként nemzetközi mesteri (SIM) cím birtokában világbajnoki döntőben is játszott.” Miért hagyta abba a versenyzést?

– Huszonöt évesen lettem FIDE-mester; addig nagyon élveztem a játékot, de aztán elkezdett nehézzé válni a feszültség. A versenyek előtti héten már alig aludtam. A sakktornák, a játszmák előtt minimum egy hét a felkészülés: a számítógépen megnézem, hogy az ellenfelem milyen megnyitásokat játszik, stratégiákat gyártok, lejátszom a partit, és ha egy öt-hatórás mérkőzés után veszítek, azt is fel kell dolgozni. Egyszer Mádl Ildikó ellen játszottam, alaposan felkészültem, nagyon jó állásom volt, ám mégsem én nyertem: ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy nekem ez már nem élvezet. Nem vagyok alkalmas arra, hogy az állandó versenyzéssel járó stresszt elviseljem.

A sakkban gyakori, hogy még a világklasszisok pályafutása is így, egyetlen megvilágosító pillanat után ér véget.

Tizenhét éves korom óta tanítottam gyerekeket sakkozni, kézenfekvő volt, hogy ezzel foglalkozzam komolyabban.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből sakkedző legyen?

– Aki ismeri a szabályokat, az sajnos máris edző; legalábbis annak gondolja magát. A Magyar Sakkszövetség fontos feladata lenne valamiféle licencrendszer kialakítása, hogy ne juthassanak be az iskolákba szakkört tartani szakmailag és emberileg is alkalmatlan emberek. Én négy év Testnevelési Főiskola után szereztem sakkszakedzői képesítést, noha nem lettem jobb edző attól, hogy megtanultam a citrátkört, meg a több mint kétszáz emberi csont nevét. Szakedzőképzés nincs Magyarországon, így hosszú idő, mire az ember kialakítja a saját módszerét. Terveim között szerepel, hogy a mindennapi tapasztalataim alapján egyszer írjak egy gyereksakk-oktató könyvet. Nekem az a szerencsém, hogy a sakk minden szeletébe belekóstolhattam: voltam versenyző, szülő, most edző, csapatvezető és versenybíró is vagyok. Átlátom a rendszert, és bele tudok helyezkedni a versenyző és a szülő helyzetébe is.

– Ma milliók játszanak online sakkot. Segíthet ez annak, aki versenyszerűen akar sakkozni, vagy a jó edzőt semmi sem pótolja?

Hirdetés

– Az online játék jobb a semminél, de csak kiegészítőként. Egészen más élőben sakkozni, mint egy arctalan ismeretlennel. A netes játék síkban van és kisebb a tábla, a szemünk könnyebben fókuszál, miközben a térbeli tábla egésze nehezebben átlátható, és ha a játékos csak egy szeletét nézi, biztos, hogy mattot fog kapni. A gép nem enged szabálytalant lépni, élőben lehet, ám emiatt a bíró ad az ellenfelednek egy percet; ettől kibillensz az egyensúlyodból, mert még egy szabálytalan lépés, és máris játszmavesztés lehet belőle.

Az online ellenfélnek nincs keze, arca; a lélektani dolgokat így nem lehet megtanulni, pedig a sakk fele pszichológia,

hiszen nem mindig a legjobb, hanem sokszor a legravaszabb lépést tesszük. A gép elleni sakkot pedig eleve értelmetlennek találom; nyilván egy számítógép nálunk gyorsabban számol, de a futók sem az autókkal versenyeznek – mi miért akarnánk egy gép ellen játszani? A gépnek kérdéseket sem lehet feltenni, ezért az edző személye megkerülhetetlen.

– Önnek volt olyan edzője, akitől sokat tanult?

– A legtöbbet Navarovszky Lászlónak köszönhetem, bár amikor hozzá kerültem, már mesterjelölt voltam. Persze lehet, hogy részben az is miatta van, hogy ilyen korán abbahagytam a versenysakkot. Mindig azt mondta, „két döntetlen többet ér, mint egy győzelem és egy vereség”. Pedig ugyanannyit – egy pontot – ér, de ő biztonsági játékot sugallt, miközben én addig cseljátékokat játszottam. Ma már értem, hogy a csapat érdekében tett így, de én ezeket az útmutatásokat nem adom tovább a tanítványaimnak, hiszen a legmagasabb szinten nincsenek kockázatkerülő játékosok. Inkább azt mondom: „küzdeni kell, nem fogadjuk el és nem ajánljuk fel a döntetlent; játssz!

Már csak néhány ezer vereség, és világbajnok leszel!”

Hihetetlen, hogy amikor évtizedek után a tanítványok visszajönnek beszélgetni, idézni tudják a tábla mellett elhangzott mondataimat – mert átültethetők az életbe is –, pedig nem én, hanem a sakk faragott embert belőlük.

– Mi az, amit egy gyerek megtanul a sakktábla mellett, és a játékon kívül is hasznosítani tud?

– A sakkban az a szép, hogy minden dologért, ami a táblán történik, csak én vagyok a felelős. A játékosok már hatévesen önálló döntéseket hoznak. Aki sakkozik, stratégiai látásmódot sajátít el, megtanul küzdeni egy célért, összpontosítani, és az idejét is jobban be tudja osztani.

– Főként tizenkét év alatti gyerekeket oktat. Mennyire látható ilyen fiatal korban, kikből lehetnek élsportolók?

– Ez az, amit a szülők is szeretnének tudni, de én nem gondolom, hogy csak annak érdemes időt szánnia a sakkra, akiből biztosan nagymester lehet. Szerintem nem szabad áldozathozatalnak felfogni a sakkra szánt időt és pénzt. Nem éri meg, hogy a gyerek jó helyen van, értelmes dolgokat tanul, és addig sem a telefont nyomkodja? Néhány hét után már vannak megérzéseim, a játékstílusból lehet következtetni; ki mennyire konfliktuskerülő, ki akar győzni rettenetesen. A szállóigét szoktam idézni:

a sakk nem olyan, mint az élet, a sakk maga az élet.

Sok mindent megmutat egy emberből. Aki vad sakkot játszik, valószínűleg az életben is agresszívebb, a félpályát át sem lépő játékosok a mindennapokban sem túl dinamikusak. A tehetséget lehet érzékelni, de hogy később ki mennyi munkát hajlandó beletenni, az legalább annyira fontos. A fiatalok tízéves korig megélnek a tehetségükből, de utána már csak munkával lehet előbbre jutni.

– Miben mások a ma sakkozó gyerekek, mint ön volt annak idején?

– Nekem nem telt el napom sakk nélkül. Amikor hazaértem az iskolából, sarokba dobtam a táskámat, és folytattam annak a partinak az elemzését a harminchatodik lépésnél, amit reggel abbahagytam. A Sakkélet folyóirat minden számát lejátszottam, gyűjtöttem a sakk-könyveket, szótáraztam, amit meg tudtam szerezni orosz és német nyelven. A barátaimmal egyesületekbe jártunk, elemeztük az állásokat. Ilyen típusú fanatizmust ma nem látok. A gyerekek az online világ miatt is másképp szocializálódnak, és a mai szülő is szívesebben állít példaképként a gyereke elé egy futballistát, mint egy sakkozót…

– Mi az oka annak, hogy a sakkban ma már nem vagyunk nagyhatalom?

– Többtényezős kérdés, de biztos, hogy hiányoznak azok az edzők, akik tőlünk, nevelőedzőktől továbbvinnék a 2200-2300 értékszámú fiatalokat. A Kádár-rendszerben erkölcsileg és anyagilag is jobban megbecsülték a sakkot, és egy darabig még a kapitalizmusban is. Lékó Péter, Almási Zoltán és Polgár Judit ugyanolyan legendás tehetségek voltak, mint korábban Ribli Zoltán, Sax Gyula és Adorján András. Ma nem három, de egyetlen kiválóság sincs a láthatáron.

Az utolsó magyar nagymester sok éve szerezte a címét.

Ezt a hanyatlást azért nehéz elviselni, mert tényleg jók voltunk. Ha az összérmek számát nézzük a sakkolimpiákon – férfit és nőit együtt– száz évre visszamenőleg, még mindig az első ötben vagyunk, de idő kérdése, hogy a nagy országok lehagyjanak minket. Akkoriban kisebb volt a merítés, mert a világ jelentős részét nem érdekelte a sakk; most rengetegen sakkoznak. A tavalyi korcsoportos Európa-bajnokságon ifi versenyzőnket nyolc török gyerek előzte meg. Ő a legkiválóbb itthon, de ha csak Törökországban van ennyi, nála jobb gyerek, akkor a jövő nem túl fényes.

– Mit tudnak más országok, amit mi már nem?

– Egy-egy kiemelkedő tehetség, mint a norvég Magnus Carlsen, bárhol születhet, de most India, Kína, Azerbajdzsán és Üzbegisztán a legeredményesebbek, miközben a kazahok és a törökök is egyre erősebbek. A 2018-as korosztályos világbajnokságon körinterjúkat készítettem, és a törökök azt mondták, náluk hatvanezer sakkedző van; nálunk ötezer versenyző sincs. Törökország fiatal, fejlődő ország, a népesség negyven százaléka harminc év alatti. Hozzájuk képest, Európa többi részével együtt mi öregedő (sakk)társadalom vagyunk, itthon a versenyek mezőnyének felét ötven év feletti játékosok alkotják, akik még a szocializmusban tanultak, másfajta hozzáállással sakkozni. A keleti országokban rengeteg pénzt áldoz az állam sakkoktatásra, és komoly a szigor. Ha itthon is lenne rá évi kétmilliárd forint, gyorsan fel lehetne építeni a rendszert, külföldi szakedzőket szerződtetve, mert a jobbaktól tanulni nem szégyen.

– Azért női sakkban még mindig mi vagyunk a legjobbak…

– A Polgár Judit által elért teljesítmény verhetetlen. Huszonhat éven keresztül vezette a női világranglistát, jelenleg a sakkozók örökranglistáján – egyetlen nőként – a hatvanhatodik. Ebben az évszázadban senki sem fogja túlszárnyalni, legalábbis nagyon meglepődnék.

– Van bármi, ami a Polgár-módszerből hasznosítható az edzések során?

– A Polgár család mindent a sakkra tett fel, a lányok reggel nyolctól este tízig sakkoztak. Ilyesmire egyik tanítványomat sem biztatnám. A csoportos edzés a megtartó közösség miatt fontos, de a Polgár lányok ott voltak egymásnak, szoros családi egységben, és sosem jártak csoportos edzésre, magánedzőik voltak. Egy barátommal mi is évekig jártunk fel hozzájuk tízes meccseket játszani. Én még gyerekésszel éltem akkor, de azt láttam, hogy amit ők abban a Szigony utcai, kilencedik emeleti, háromszobás panellakásban véghezvisznek, az döbbenetes. Szerettem volna én is akkora sakk-könyvtárat, mint ami nekik volt – azóta sikerült –, és olyan jó sakkozó akartam lenni, mint Zsuzsa, aki velünk szóba sem állt, mi csak a húgaival játszhattunk.

– Tizenévesként felismerte, hogy mennyire egyedi, ami ott történik?

– Akkor még nem gondoltam, hogy az életemre ekkora hatása lesz, csak szerettem Polgáréknál lenni, mert ott tényleg minden a sakkról szólt.

A szülők este tízkor még órákig vagdosták ki a játszmákat a világ minden tájáról két példányban megrendelt sakkújságokból

és ragasztották kártyákra, hogy egy ötszázezernél is több játszmát tartalmazó kartotékrendszerbe tegyék – aminek egy részét már én őrzöm, mert kiselejtezték –; ezt elképesztő volt látni. Ma is érthetetlen, hogy ehhez a fanatizmushoz honnan merítették az erőt.

– Milyen sakkpartner volt a hat-hétéves Polgár Judit?

– Többszáz partit játszottunk, és a lányok nemegyszer annyira fáradtak voltak, hogy Jutka azt mondta – halkan, hogy a Papa ne hallja a konyhában –: „Írjuk be, hogy öt-öt lett, és inkább beszélgessünk.” Néha azért a figurákat hozzácsaptuk a fatáblához, hogy tényleg úgy hallatszon, hogy játszunk. Nem sűrűn egyeztem bele, mert én azért mentem oda, hogy fejlődjek. Két-három órát játszottak velünk, aztán jött hozzájuk a következő páros, napi nyolc-tíz órában. Mind férfiak voltak, náluk picit erősebb és jóval idősebb játékosok. Egy 1988-as NB1-es mérkőzésen még sikerült megvernem Jutkát, pedig akkor már jobb volt nálam, csak nem vette elég komolyan a partit. Emlékszem, egyszer gyorspartikat játszottunk, és a nyitott ablakból kikiabált pár szót a belső folyosóra az egyik szomszéd néninek,

majd a következő pillanatban visszafordult, és egy futó üti h7 áldozattal szétverte a királyomat.

Megdöbbentem, hogy oda sem figyel, mégis győz. Tizenhét évesen felfogtam, hogy ugyan ma megvertem, de ő akkor is tehetségesebb, csak hat-hétévesen még nem tud olyan szinten koncentrálni, bár azt már jól lehetett látni, hogy itt valami nagy dolog készül.

– Az elmúlt évtizedekben számos bajnok indult öntől, a két nemzetközi nagymester, Antal Gergely és Boros Dénes mellett a legeredményesebbek a Gara nővérek, Anita és Tícia voltak, akik női nagymesteri címig jutottak. Lát különbséget a férfi és a női sakkozók által befutható pálya között?

– Őket a ’90-es évek közepén tanítottam, azóta eltelt harminc év, és felnőtt egy generáció, akiknek már a szülei is a számítástechnika bűvöletében éltek. A Gara lányokhoz heti kétszer jártam, több mint ezer órát adtam nekik. Ők is félig magántanulók voltak, és némiképp a Polgár módszert akarták követni. De csak ők tudnák megmondani, hogy a magánéletükben megérte-e a sok erőfeszítés. Húsz évig olimpikonok voltak, de versenyről versenyre járni igazi vándorélet, magányos pálya; mindezt úgy, hogy a Polgár lányok teljesítményét nem tudták megközelíteni. Sajnos ma csak a versenyzésből kevesen tudnak megélni, 2600-as Élő-pontszám alatt senki.

– Polgár Judit szerint az, hogy a nők nem érnek el olyan teljesítményt a versenysakkban, mint a férfiak, csak azért van, mert a közegük még mindig másképp bánik a lányokkal, akik ezáltal el is hiszik, hogy kevesebbre képesek, és az is elég, ha a női sakkban eredményesek. Ezt hogy látja?

– Biztos, hogy a nőknek nem rosszabbak a kognitív képességeik, de ha két nő leül sakkozni vagy társasjátékot játszani, azt érzem, hogy nem annyira fontos nekik a győzelem. Olyat is sokszor látok sakkozó kislányoknál, hogy egymásnak drukkolnak. Ha adok egy feladványt, a fiúk a padból kizuhanva, két kézzel jelentkeznek, a lányok pedig sokszor akkor is csendben üldögélnek, ha tudják a választ. Azon szerintem nem lehet változtatni, akár genetikai, akár szocializációs oka van, hogy a legtöbb lány a csapatmunkát élvezi, a fiúknál pedig a versenyszellem dominál.

Polgár Judit kivételes, mert ő a sakkban férfiként harcolt.

– Igazi bajnok, akiből majdnem köztársasági elnök lett. Mit gondolt, amikor felmerült a neve?

– Azt, hogy ha ez megtörténhet, akkor bármi. Ebben a pozícióban semmi sakk-vonatkozású nincs, közéleti annál inkább, amihez érteni is kellene; láttuk, hogy mennyire nem mindegy, ki mit ír alá. Az, hogy valaki kedves meg bátor, önmagában kevés.

– Polgár Judit olyan személy, aki sokak szemében megtestesítette volna a nemzet egységét, és a neve külföldön is elismert.

– Ezek szép szavak, de nincs egyetlen ember, akivel mindenki egyetért – sokan őt is támadni kezdték. A Polgár név valóban jól cseng a világban, de külföldön az előző köztársasági elnököket is elfogadták. Judit jelenleg úgyis rengeteget dolgozik, nagyrészt Sakkpalota programjának nemzetközi népszerűsítésén. Pedig úgy gondolom, sokat tehetne azért, hogy a magyar sakkélet ismét a világ élvonalába kerüljön, ám lehet, hogy ez az én életemben már nem fog bekövetkezni.

– Ennyire borúlátó?

– Ez realizmus. Ha minden így marad, nem látom esélyét annak, hogy még egyszer nagymestert tudjak kinevelni. Most a múlt foglalkoztat, hogy dokumentáljam az eseményeket, hogy sakktörténelmünk krónikása legyek. Eddigi fő művemnek a Maróczy Gézáról megjelent kötetemet tartom, amely a legterjedelmesebb magyar nyelvű sakk-könyv, és sokak szerint a legmívesebb is. Több mint 400 fényképet, 165, nagyrészt ismeretlen játszmát és 79 korrigált versenytáblázatot tartalmaz. Alig várom, hogy egyszer módom legyen megjelentetni Portisch Lajosról is – akit minden idők legnagyobb magyar sakkozójának tartok – egy hasonló kvalitású kötetet.