Mire számítson, aki belép a mondataiba, és megcsillan-e bármi remény apokaliptikus prózájában? Mihályi Anikó irodalomtanár gondolatai az idei irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László életművéről.
Amikor október 9-én bejelentették, hogy Krasznahorkai László elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, sokan éreztük úgy, hogy
nem csupán egy író életművét ismerték el, hanem egész szellemi tapasztalatát – azt a lassú, sötét, mégis fény felé tartó gondolkodást, amely évtizedek óta formálja a magyar és az egyetemes prózát.
Évek óta vártuk ezt a hírt: minden új könyve, minden megszólalása csak erősítette a meggyőződést, hogy a világ egyszer majd meghallja ezt a különös, hömpölygő, mégis szigorúan kimért hangot. Mert amit ő létrehozott, az több, mint regény vagy novella: az emberi lét határhelyzeteinek, a széthulló világ és a transzcendens iránti vágy közti feszültségnek a nyelve.
Krasznahorkai László prózája különös, sűrű anyagból szövődik: minden sora egyszerre vonz és taszít, fölemel és elnyel. Világa nem pusztán realista vagy allegorikus, hanem egy sajátos metafizikai tér, ahol a szimbolikus és a diabolikus egymást tükrözik. A kettő közti határ elmosódik, s az olvasó abban a bizonytalan, vibráló közegben találja magát, ahol a gonosz nem démoni figura, hanem a világ rendjébe beépült természetes erő – a szimbolikus rend egyik arca.
Krasznahorkai regényeiben a szimbolikus mindig a teljesség keresését jelenti: a rend, a megértés, a megváltás vágyát. A Sátántangó végtelen esője, Az ellenállás melankóliája városa fölött hömpölygő bálna, vagy a Háború és háború megszállott archiválási kísérlete mind ugyanarra a mozdulatra utalnak: az ember szeretne valamit megérteni, összerakni a széteső világból. A szimbolikus nála mindig egy spirituális iránytű – de olyan, amely megcsalat. A jelek, amelyek az üdvözülés felé mutatnának, rendre diabolikus terekbe vezetnek.
A Seiobo járt odalent novelláiban ez a kettősség új, ragyogó formát ölt. A kötet az isteni szépség keresésének enciklopédiája: a japán maszkfaragó, a bizánci ikonfestő, az andalúz flamencotáncos mind ugyanazt a pillanatot hajszolja: amikor a földi anyagban felvillan valami az örökkévalóból. A szimbolikus ebben a világban maga a művészet, amely képes lenne közvetíteni az istenit. De Krasznahorkai könyörtelen: a megérintett szentség mindig elillan, a diabolikus – a tökéletlenség, a törés, a mulandóság – visszaszívja magába a fényt. A Seiobo világa egyszerre áhítatos és kíméletlen: a transzcendens itt csak annyiban létezik, amennyiben hiányzik.
Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó zarándokútja továbbviszi ezt a paradoxont. A mozgás, az elindulás gesztusa szimbolikusan a megértés felé vezetne, de minden lépéssel nő a távolság a céltól. Krasznahorkainál az út maga a diabolikus csapda: a keresés önmaga vég nélküli ismétlése. A megváltás, a „megérkezés” itt soha nem történik meg, mert a világ, amelyben a szereplők élnek, már eleve a széthullás állapotában van.
A Herscht 07769 különösen sötét tónusú állomása ennek a pályának. Ebben a műben a szimbolikus és a diabolikus már szinte elválaszthatatlan. A türingiai kisváros, Kana, maga a posztapokaliptikus emberi tér: a történelem, a civilizáció és a hit romjain tengődő világ. A főszereplő, Florian Herscht alakja egyszerre jeleníti meg az ártatlanságot és a pusztító erőt. Végtelenül szelíd, engedelmes és könnyen befolyásolható emberként tűnik fel, akit mások gondolatai és szándékai irányítanak. A történet előrehaladtával azonban kifordul önmagából: a hatalmas testi erejű, mindenkinek segítő, alárendelt figura gyilkossá válik, aki brutális módon számol le a neonáci csoport tagjaival. A regény elbeszélésmódja is kaotikus, amennyiben minden esemény megmagyarázhatatlanul, az oksági viszonyokat felfüggesztve történik. Itt a diabolikus már nem fenyegetés, hanem ontológiai alapállapot: a világ, amelyben minden jel elvesztette jelentését. És mégis —
a zűrzavar közepette megmarad valami a szimbolikus vágyból: az ember szívós, irracionális reménye, hogy létezik értelem, valami rend, ami túléli a pusztulást.
Krasznahorkai univerzumában a szimbolikus és a diabolikus egymást szüli és emészti. A szimbolikus törekvés – a rend, a fény, az értelem keresése – mindig beleütközik a diabolikus valóságba: a káoszba, a tökéletlenségbe, a széthullásba. Nála a megváltás pillanata is fertőzött, s a pusztulásban is ott pislákol a fény.
Olvasni Krasznahorkait nem csupán esztétikai, hanem egzisztenciális próba. Aki belép a mondataiba, annak számolnia kell a gonosszal – de nem valamiféle démonnal, hanem önmagával, a saját vakságával, közönyével, a világ értelmébe vetett hitének törékenységével. A diabolikus tehát mindig önvizsgálatra hív, a szimbolikus pedig a hit utolsó szikráját őrzi.
Krasznahorkai prózája a modern ember apokaliptikus tapasztalatának egyik legmélyebb megfogalmazása: ahol a szimbólumok már nem vezetnek az ég felé, hanem a sárba merülnek – de ott, a sárban, mégis felvillan valami emberfeletti. És talán ez a pillanatnyi fény az, amiért újra és újra visszatérünk hozzá: mert benne az isteni és az ördögi nem két ellentétes pólus, hanem ugyanannak a létnek a két arca.
Mihályi Anikó a héten Krasznahorkai László műveit tanítja a börtönben. Következő írásában így szerzett tapaszlatatairól számol be.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
