„A versírás tart életben” – beszélgetés Szamóczával, a hajléktalan költővel

Szamóczával, alias Horváth Gáborral a Covid idején találkoztam először, Budán, a Móricz Zsigmond körtéren, ahová a Sant’Egidio közösség barátaiként hajléktalan embereknek vittünk ételt. A találkozásból kapcsolat lett, abból pedig bizalom. 2024-ben Szamócza Gimnasztika című költeménye nyerte el „Az év verse” címet a Fedél Nélkül pályázatán. Életéről, küzdelmeiről, az alkoholról és a költészet megtartó erejéről beszélgetett vele Mihályi Anikó.

– Hetente találkozunk, beszélgetünk, olvassuk a verseidet. A jelenedről sok mindent tudunk. Honnan indultál? Milyen volt a gyerekkorod?

– Ötven évvel ezelőtt Székesfehérváron születtem munkáscsaládban. Édesanyám takarítónőként dolgozott, édesapám autófényező volt. A szüleim hétéves koromban elváltak. Később apámnak új kapcsolata lett, ebből születtek a féltestvéreim. Nagycsaládban nőttem fel, sok színes, de néha nehéz történettel.

– Hol tanultál és mivel foglalkoztál fiatalon?

– Székesfehérváron jártam általános iskolába és szakmunkásképzőbe, ahol géplakatos szakmát tanultam. A rendszerváltás idején végeztem, és nehezen tudtam elhelyezkedni. Sok helyen azért nem vettek fel, mert még nem voltam katona, pedig akkor kötelező volt a sorkatonai szolgálat. Kétszer is kérvényeztem, hogy bevonulhassak, és végül be is hívtak. A 18. életévemet már bent töltöttem, egy évig szolgáltam légvédelmi rakétásként, többek között Sárbogárdon.

– A katonaság után hogyan indult a civil életed?

– Leszerelés után könnyebb lett munkát találni. Eleinte sok munkahelyet váltottam rövid idő alatt, de végül stabil állást találtam, alumínium nyílászárók gyártásával és beépítésével foglalkoztam. Tetszett, mert változatos volt: műhelyben dolgoztam, de helyszíni szereléseken is részt vettem. Székesfehérváron éltem a családommal, édesanyámmal és a nevelőapámmal.

– Mi hozott el otthonról Budapestre, és mi fogadott itt, a nagyvárosban?

– Tizennégy éves koromtól benne voltam az ivásban. Olyan társaságba kerültem, ahol szinte verseny volt, ki bír többet inni. Katonaság után, amikor már dolgoztam, ez még jobban eldurvult. A családom nem nézte jó szemmel, sok vita volt emiatt. A munkahelyem elvesztése miatt, és mert az akkori barátnőm elhagyott, úgy döntöttem, nincs miért maradni Székesfehérváron.

Hirdetés

Fogtam egy hátizsákot, és feljöttem Budapestre úgy, hogy senkit nem ismertem. Ez 21–22 éves koromban történt, lassan harminc éve.

Eleinte gyakorlatilag hajléktalanként éltem. Nem mertem elaludni sem, annyira idegen volt minden. Nem tudtam, hova lehet menni, hol lehet munkát találni. Később megismertem másokat, akik hasonló helyzetben voltak, és egymást segítettük: megtanultuk, hol lehet enni, tisztálkodni, aludni. Hosszú ideig hajléktalanként éltem, bár voltak időszakok, amikor kicsit rendezettebb volt az életem, például amikor megházasodtam, és nyertünk egy szociális bérlakást. Akkor már bejelentett munkám volt, raktárosként dolgoztam. Két fiunk született. A kisebbik, Zoli, rám maradt, mert az asszony tíz év után egyik napról a másikra elhagyott. Ma sem tudom, miért, de köze lehet az alkoholhoz.

– Hogyan tudtad felnevelni a fiaidat?

– A nagyobbik fiamat anyám nevelte, a kicsi fiammal én maradtam otthon, a gyesből éltünk, mert nem tudtam mellette dolgozni. Aztán nevelőszülőkhöz került, jó helyre. Most 18 éves, szakácsnak tanul. Vele azért néha találkozom. A nagyfiam megszakította velem a kapcsolatot, mert a börtönből való szabadulásom után az ittas állapotom miatt elkéstem a megbeszélt találkozásról.

– A börtön hogyan került az életedbe?

– Összesen három évet töltöttem börtönben, több szakaszban. A legnagyobb ügy egy nagy értékű csalás volt. Azt a feladatot kaptuk, hogy nyissunk bankszámlákat, ahová pénz érkezett, majd abból kaptunk öt százalékot. Ezt végül nagyjából 400 ezer forintra emelték nekem. Majdnem 68 millió forint ment arra a számlára, de én csak közvetítő voltam.

– Ötven éves vagy. Ha végignézel a múltadon, találsz-e olyan pontot, amit, ha újra élhetnél, megváltoztatnál?

– Őszintén szólva nem igazán tudok ilyet mondani. Talán nem is egy konkrét pont volt, inkább egy hosszabb folyamat. Tulajdonképpen minden az alkoholhoz vezethető vissza. Ha 14 évesen máshogy alakul az életem, lehet, hogy most nem itt beszélgetnénk. De az alkohol folyamatosan ott volt, és sok minden más ebből következett. Ezen csúsztam el mindig.

– Próbáltál megszabadulni az alkoholproblémától?

– Igazából nem. Voltak rövidebb időszakok, amikor kényszerből abbahagytam, például a „szociális megőrzőben”, mert ott nem fértem hozzá az alkoholhoz. De ahogy kijöttem onnan, az élet visszarántott.

– Most miből élsz?

– Közel harminc éve főként a Fedél Nélkül című újság terjesztéséből tartom fenn magam. Annak idején egy társaság ismertetett meg vele: látták a verseimet, és biztattak, hogy adjam be őket. Azóta is publikálok az újságban. Jó érzés, hogy mások olvassák, értékelik, és talán meg is értik, amit írok. Eredetileg a megélhetés miatt kezdtem, de mára az írás miatt is lényegessé vált.

Sokszor kirántott nehéz helyzetekből, és közegként is sokat jelent: itt ismernek, itt hallgatnak meg.

Az újságokat darabonként 100 forintért veszem át, az emberek általában 100–200 forintot adnak érte, ritkábban többet. Előfordul az is, hogy valaki nem kéri az újságot, csak támogatásként ad pénzt. Olyanok is vannak, akik kifejezetten a verseimet keresik, ezért sokszor külön kinyomtatva adom oda nekik. Ez ad valamennyi stabilitást, de megélni belőle nehéz. Emellett ha művészeti pályázatokon helyezést érek el, az is jelent némi plusz bevételt.

– Mikor kezdtél írni?

– 14–15 éves koromban kezdtem, egy mozgalmas évben: költöztünk, iskolát váltottam. Addig szinte ki sem lehetett robbantani a szobámból, éjjel-nappal olvastam, és egyszer csak megjelent bennem az az igény, hogy én is írjak. Autodidakta módon kezdtem el, de ma már érzem, hogy fejlődtem. Sok versenyen is részt vettem, volt közönségdíjas versem, és szakmai zsűri által díjazott is.

– Mibe írod a verseidet?

– Általában zsebnoteszbe, ami mindig kéznél van, hogy ha eszembe jut egy sor, rögtön lejegyezhessem. Régebben használtam határidőnaplókat is, azokba is sok mindent írtam. Szeretem, ha kézzelfogható a papír, van valami különös érzés abban, amikor kézzel írok, nem csak a fejemben gondolkozom.

– Kik hatottak rád leginkább?

– Leginkább József Attila. Az ő világa közel áll hozzám a küzdelmek, az érzések miatt.

Emellett Leé József költészete is fontos számomra. Ő már elhunyt, a Fedél Nélkül kiadásában jelent meg kötete.

„Nincs ajtóm, / Nincs hová belépned hozzám, barátom, /Sem ablakom, melyen át kilátsz,/ S amin az eső kintről kaparász / Csendes vasárnap délutánon” – ahogyan a Vers (lak)cím nélkül című versében írja.

– Miért lett „Szamócza” az írói neved?

– Hát, ez hosszú út volt. Nem szerettem a Gabit, mert túl lányosnak tartottam, aztán lettem Gabóca, és onnan alakult tovább, hogy a barátaim Szamócának kezdtek hívni. Azóta mindenki így ismer.

– Mit jelent neked az írás?

– Terápiát. Sokszor mély depresszióban írtam, és azt kívántam, bárcsak vége lenne. Amikor leírtam a gondolataimat, azzal mintha kiengedtem volna a feszültséget. A versírás tart életben. Segít túlélni a nehéz időszakokat. A visszajelzések pedig erőt adnak: úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok.

Szamócza: Ezen a földön

Ezen a földön
Leltem életet,
Ezen a földön lettem számkivetett.

Ezen a földön
Élek még;
Ezen a földön
Kérek még

Tőled szerelmet.
Tőled barátságot.
Tőled megértést.
Tőled némi aprót.

Szamócza: Gimnasztika

Fekvenyomás.
Ülvealvás.
Állvahalás.

A Partizán videója Szamóczáról ezen a linken.