Ahol a menekültek is otthonra lelhetnek – drámai sorsok az ukrán görögkatolikusok pesti parókiáján

A pesti belvárosi Szent Mihály-templomban működik a Magyarországon élő görögkatolikus ukránok személyi parókiája. Otthon az elveszett otthon helyett, ahol a régóta itt élők vagy a háború elől menekültek közel érezhetik magukat Istenhez. Pál Amanda egy vasárnap meglátogatta őket, és elbeszélgetett néhányukkal a múltról, a magyar jelenről és a félve tervezett jövőről.

„Hospody, pomyluy, hospody, pomyluy… Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz…” – éneklik a 18. századi falak között a vasárnapi mise kezdetén az ukrán hívek. A tömjénfüsttől illatos pillanatokban nemcsak magukért könyörögnek, hanem otthonmaradt rokonaikért, országukért is.

Életek fonódtak össze ebben a budapesti templomban.

Vezetett ide út Lviv, Kijev, Donyeck, Sztrij és Huszt felől – van, aki már évtizedek óta, és van, aki néhány éve él hazánkban. A szent liturgia után a pompás barokk sekrestyében hatukkal ülünk le beszélgetni, köztük a közösség papjával, Volodymyr Mysivvel. Szívesen használják magyartudásukat, de néha elkel a tolmács segítsége.

Olga Onyschuk – Ternopil

Tizenkét éve élek Budapesten. Férjem Magyarországon tanult egyetemen, és maradt, mert munkát kapott. Mindkét gyerekem itt született.

Ez a templom mindig nyitva áll előttünk,

megbeszélhetjük a gondjainkat, kedvesen fogadnak. A papnál is havonta egy órát biztosan eltöltök, amikor tanácsért jövök.

Mivel honvágyam van, háromhavonta megyek meglátogatni a családomat. Gyerekkoromat a Kárpátok közelében töltöttem egy kis faluban, nehéz elszakadni onnan. Látom, hogyan élnek most az emberek, és azt kell mondjam, a nehézségek ellenére mi, ukránok mindent bírunk. Hívom a szüleimet Magyarországra, hiszen itt biztonságos, de nem akarnak csatlakozni hozzánk. Hatvanévesen már nem szeretnének új életet kezdeni. Sokat segítenek a keletről menekülteknek. Úgy érzik, az a feladatuk, hogy maradjanak, még akkor is, ha most nehéz a sorsuk.

A politika nem zavarja meg az életünket. A legjobb barátaim magyarok. A háború kezdete óta sok segítséget kapok mindenkitől. Ukrajna mindig a szívemben lesz, de már itt nőnek fel a gyerekeim, itt alakítottuk ki az életünket. Nem valószínű, hogy visszatérünk.

Olena Palichak – Szlavjanszk

Az elmúlt években Kijevben éltem, majd 2022 végén férjemmel és lányommal Magyarországra költöztünk. Korábban is eljöttünk volna, de a háború kezdetén rákot diagnosztizáltak nálam, és kemoterápiás kezelésen vettem részt. A férjem családjának volt egy háza Bucsa körzetében, de a háború elején elpusztították, és most egy moduláris épületben laknak, amelyet az ENSZ biztosított számukra. A szüleim Szlavjanszkban maradtak, 20 kilométerre a fronttól. Idős emberek, nem akarják elhagyni az otthonukat. A háború előtt boldogan és békében éltünk. A menekülésről szóló döntés nehéz volt, csak a kislányunk miatt hoztuk meg.

Először Debrecenben vártunk, mert reméltük, hogy a háború hamarosan véget ér, és hazatérhetünk. Ez nem történt meg. Ezért

Hirdetés

úgy döntöttünk, hogy Magyarország lesz az otthonunk,

és megpróbálunk beilleszkedni a helyi társadalomba. Egyrészt örülök, hogy itt biztonságban élünk. Másrészt aggódom a szüleinkért: nemrég a szomszédos házat ért dróntámadás miatt a szüleim házának minden ablaka betört. Velük, hála Istennek, semmi komoly nem történt.

A férjem azonnal munkát talált, amikor ideérkeztünk. A lányunk magyar iskolába jár, az első osztályt kiváló eredménnyel végezte. Sajnos a betegségem újra jelentkezett, ezért újra kezelésen vagyok. Ebben sokat segít az ukrán plébánia. Tavaly meghalt a kishúgom, aki születése óta gyermekbénulásban szenvedett. A frontvonal közelében élt, nem tudtam elmenni, hogy elbúcsúzzak tőle. Ez nagyon kimerített, de a helyi közösség és a pap sokat segített. Itt, a templomban búcsúztunk el együtt a húgomtól.

Erős a hitem, és ez segít a kezelés során. A segítség mindig akkor jött, amikor nem vártuk: Isten olyan embereket küldött, akik segítettek a lakhatással vagy a munkával. Magyarország olyan kezelést biztosít számomra, amelyet otthon nem kaphatnék meg. Szeretném megtanulni a magyar nyelvet, de nagyon bonyolult, és egyelőre nem megy túl jól.

A propaganda mindenhol jelen van – nemcsak Magyarországon, hanem Ukrajnában is –, hallom a híreket, látom a plakátokat. A háború megtanított minket arra, hogy ne tervezzünk. Személyes kapcsolatainkban soha nem tapasztaltunk rosszindulatot a magyarok részéről, mégis aggódom, ez hogyan fog hatni az emberekre a jövőben. Aggódom a nehezen megszerzett biztonságunkért.

Keletről származom, 39 évig oroszul beszéltem, még otthon is. Amikor kitört a háború, az egész családom áttért az ukrán nyelvre. Nincs semmi bajom azokkal, akik oroszul beszélnek, de fontosnak tartom, hogy az ember használja az anyanyelvét. Most itt élünk, igyekszünk a legjobban integrálódni és megbirkózni a mindennapi élettel, magyarul tanulunk és beszélünk.

Vezyr Fedir – Huszt

Hat éve érkeztem, itt tanultam meg magyarul az egyetemen. Villamosmérnök vagyok, a feleségem itt él velem. A családom még Huszton, édesapám katonaköteles, ezért nem jöhet ide, édesanyám pedig mellette maradt. Nekünk fontos az anyanyelvünk. A Szovjetunió miatt az idősebbek inkább oroszul beszélnek, a fiatalok azonban ukránul. A magyarok segítőkészek, mindegy, milyen nyelven beszélünk. A plébánia és a közösség pedig már régóta biztos pont Budapesten. Örülök, hogy itt vagyunk, főleg azért, mert közel élünk a szüleimhez.

Az Ukrajna-ellenes plakátkampány miatt nem aggódom, próbálok optimista lenni, hogy az emberek azért gondolkodnak, és ez nem befolyásolja őket.

Iryna Vásárhelyi – Lviv

Nemzetközi kapcsolatokat tanultam, majd a turizmusban dolgoztam – beutaztam Európát, utakat szerveztem. A munkám során több nyelvet is megtanultam – angolt, japánt, németet és lengyelt –, de ma már a magyar a legfontosabb számomra. Tizenkét éve élek Magyarországon a férjemmel.

Az ukrán szentmise különösen fontos számomra, mert ezen a nyelven adom át a hitet a három gyermekünknek. A közösségben – a táborokban és a vasárnapi iskolában – megismerik az ukrán hagyományokat, kultúrát, és barátokat is találnak. Hálás vagyok, hogy így továbbadhatom nekik azt az örökséget, amit mi is kaptunk a szüleinktől.

Amikor idekerültem, csak havonta egyszer volt ukrán mise. Ma már gyakrabban találkozhatunk, és anyanyelvünkön imádkozhatunk. Bár a gyerekeim katolikus iskolába járnak, az ukrán görögkatolikus közösségben mélyebben is megélik a hitet. Ez a közösség sokaknak lelki és emberi támasz: segítünk egymásnak eligazodni a mindennapi életben, akár tolmácsolásban vagy ügyintézésben is.

Szeretném megóvni a gyerekeimet a napi politikától

– otthon nem nézünk televíziót, de természetesen figyelemmel kísérjük az ország eseményeit. Néha azonban a többi gyerek politikai témákat hoz hazulról az iskolába, így nekünk is segítenünk kell a saját gyerekeinket, hogy jobban megértsék, mi zajlik körülöttük. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akikkel találkozom – kedvesek, segítőkészek, és nincsenek előítéleteik velünk, ukránokkal szemben.

Alla Renska – Kijev

Egyedül érkeztem 2022 márciusában, édesanyám egy itt élő barátja segített. A családom Ukrajnában maradt. A Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban érettségiztem, ahol angolul voltak az órák. Az iskola és a diáktársaim is nagyon támogatóak voltak. Jól érzem magam, de az otthon az otthon. Érettségi után visszamentem Kijevbe, és ott folytattam a tanulmányaimat az egyetemen. Tolmács szeretnék lenni, az egyetemen nyelveket tanulok: az angol mellett krími tatárt. Nehéz, de ennek a népnek csodás kultúrája van, és manapság már alig van, aki beszéli a nyelvüket.

Nagyon jó, hogy van ez az ukrán közösség Budapesten, ahol az első pillanattól otthon érzem magam. Itt az anyanyelvemen beszélgethetek, megélhetem a kultúrámat és imádkozhatok. Törekszem arra, hogy a magyaroknak elmagyarázzam, mi történik Ukrajnában, így első kézből kaphatnak információkat. Azok a magyarok, akiket ismerek, segítőkészek. Úgy érzem, sokat tudok segíteni az itteni közösség életében. Ezért, ha tehetem, visszajárok Budapestre. Legutóbb én szerveztem a karácsonyi betlehemest a hittanosokkal. A kijevi társaimmal nehéz a tanulás. Előfordult, hogy a drónok miatt le kellett menekülnünk a pincébe. Sokszor van online oktatás, legutóbb így úsztunk meg egy bombázást.

A jövőmet csak Ukrajnában tudom elképzelni, hiszen a háborúnak egyszer vége lesz. Ha mi nem építjük újjá az országot, akkor senki nem fogja.

Volodymyr Mysiv atya – Sztrij

Hat testvérem van – édesapám és egyik öcsém is pap –, az egyik unokaöcsém pedig a fronton van, érte is sokat imádkozom. A többiek fülhallgatót kérnek ajándékba, hogy ne hallják a bombák hangját. A szüleim falura költöztek, távol a célpontnak számító nagyvárosoktól. Több mint 20 éve szolgálok, nem egy parókián megfordultam. Falun kezdtem, aztán városban, most pedig egy idegen országban vagyok. A körülmények változnak, de a lényeg ugyanaz: az evangélium hirdetése. A háborúval kiszélesedtek a feladataink, több szinten kell helytállni.

Egyszer online temettem Ukrajnában – maga az elhantolás tőlem messze, a frontvonalon zajlott. Meghalt egy katona, a felettese felhívott, hogy segítsek. Bejöttem a templomba, és telefonon keresztül énekeltem, imádkoztam, vezettem a szertartást, ők pedig hangszórón kihangosítottak.

Hálásak vagyunk a parókia jóváhagyásáért és a szoros együttműködésért Kocsis Fülöp érseknek. Most azért imádkozunk, hogy legyen saját templomunk, ahova bármikor be lehet menni imádkozni – itt csak bérlők vagyunk, a római katolikus egyházközösséghez tartozó Szent Mihály-templomot a liturgia idejére béreljük.

Nemcsak a gyerekekkel, a fiatalokkal törődöm, hanem a szülőkkel is. Sokan nehéz élettörténeteket cipelve érkeznek. Jó volna stabil, kiszámítható módon pszichológiai segítséget nyújtani azoknak, akik traumát éltek át. Sajnos kevesen fordulnak szakemberhez. A szülők, nagyszülők idejében a pap volt a pszichológus, de ez ebben a helyzetben megváltozott.

Az ukrán görögkatolikus egyház már dolgozik azon, hogyan lehetne gyógyítani a háborús sebeket.

A háború kitörésének idején egy Szkole nevű kisvárosban szolgáltam, és egy hónap alatt harminc temetés volt. Ez csak a munkám egyik része volt – mert ott maradt a gyászban álló család, akiket támogatni kellett. Akik Istent kérdezik: miért történt ez? Ami eleve nem jó kérdés. Azt kell kérdeznünk, mi a célja mindannak, ami történik velünk? Miért kell átéljem ezt a fájdalmat? Nekünk, papoknak Isten az erőforrásunk, de ettől függetlenül kihívás kezelni más szenvedését. Érzem, hogy kapom fentről a támogatást, de én is ember vagyok. Budapesten nem halljuk a drónok vagy a bombázás hangját. A mindennapok során nem érezzük át az ukrajnai temetések kínját. A fájdalom az, hogy itt vagyunk, és nem tudunk helyben segíteni. Ugyanakkor tudom, hogy semmi sem véletlen. Ha Isten ide hívott szolgálni, akkor itt a helyem.

(Köszönjük Molnár Pál parókiagondnoksági tag segítségét az interjúk elkészítésében.)