A Béke Tanoda létrehozói, Moldován Szilvia és Pletser Ági hátrányos helyzetű és középosztálybeli, magyar és nem magyar gyerekekkel és családjaikkal együtt építenek közösséget.
Eddig is emberfeletti erőfeszítéseket tettek azért, hogy a háború elől ide érkező gyerekeknek magas szintű tudást közvetítsenek, de most még szélesebbre tárják a lehetőségek kapuját. Michels Antal józsefvárosi plébánossal karöltve a Zugligeti Béke Tanoda (ZuBéTa) szeptemberben a Tömő utcai plébániára költözött, és Találkozással az Életért Tanoda (Taléta) néven működik tovább – most éppen több szakember bevonásával új koncepción dolgoznak. Már nem csak az Ukrajnából érkező menekülteknek, hanem a környékbeli szegény családok gyermekeinek is tartanak foglalkozásokat.
Csend van a plébánia udvarán, a gyerekek még sehol. Ági és Szilvi egy asztalhoz invitálnak, ahol bemutatják az önkénteseket, akik hetente akár 3 alkalommal is jönnek, és segítik a munkájukat. Kenéz és Botond pedagógusnak tanul, itt van alkalmuk „élesben” gyakorolni. Alig kezdünk bele a beszélgetésbe, nagy zsivajjal megérkezik a gyermekcsapat, és lerohanják Kenéz bácsit, aki a figyelmüket szakszerűen és rutinosan közös játékra tereli.
Michels Antal atya örömmel meséli, hogy újra megtelt élettel a Tömő utcai plébánia, már csak további lelkes adományozókra várnak, meg önkéntesekre, akik idejüket és energiájukat szívesen áldozzák a rászoruló gyermekek tanítására és foglalkoztatására.
– Nem a klasszikus tanodai modellt követjük – mondja Pletser Ági, aki 2004 óta dolgozik hátrányos helyzetű gyerekekkel. – Azoknak a kompetenciáknak a megerősítésére gyúrunk, melyek elősegítik, hogy a menekült gyerekek be tudjanak integrálódni a helyi iskolákba, és fel tudják venni a ritmust. Ne felejtsük el, hogy ezek a gyerekek halmozottan hátrányos helyzetből jönnek, többszörösen traumatizáltak – egészen másként kell őket segítenünk, mint a magyarországi gyerekeket. Minél hátrányosabb helyzetű valaki, annál képzettebb szakemberre van szüksége – nemcsak pedagógusokra, hanem szociális munkásokra, segítőkre, lelkigyakorlat-vezetőre, önkéntesekre.
Minél rosszabb helyzetben van egy gyerek, annál jobb kell neki mindenből.
De itt nemcsak a gyerekek, hanem a családok is segítségre szorulnak.
– Volt olyan anyukánk, akinek a férje kórházba került coviddal, és mikor mentek be hozzá, autóbalesetet szenvedtek. Az egyik gyermeke meghalt, a másik mozgássérült lett, a férje is elhunyt a betegségben. Ennek az anyukának nem csak arra volt szüksége, hogy lakhatása legyen, kellett gyászterapeuta, a mozgássérült fiúnak gyógytornász, és természetesen anyagi segítség is.
– Nagyon figyelünk arra, hogy a környékbeli, nehezebb sorsú gyerekek is tudjanak jönni – mondja Szilvi, aki egy kávéval csatlakozik a beszélgetéshez. – Célunk, hogy középosztálybeli gyerekek is jöjjenek. Olyan szakkörök vannak – például a musicalszakkör –, amelyek vonzóak azok számára is, akik nem nehéz sorsból jönnek.
A különböző társadalmi csoportok interkulturálisan, közösen, egymást építve csökkentik a közöttük lévő különbségekből adódó feszültséget.
Itt megtanulják egymás kultúráját, egymás szavait, egymás reakcióit. Kialakul valami olyan közös nyelv, mellyel már tudnak együttműködni, együtt dolgozni. Olyan helyet szeretnénk teremteni, ahol erre nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is van lehetősége – meséli Szilvi.
Nagyon sokféle problémával kell itt megküzdeniük, a különböző életkorú gyermekek terelgetése, foglalkoztatása önmagában is kihívás.
– Ez még mindig egy átmeneti állapot, most mérjük fel az igényeket. Szeptemberben nem is működtünk, de mégis jöttek a gyerekek. Most elkezdődtek a fejlesztő foglalkozások, ezért próbáljuk felvenni az iskolákkal a kapcsolatot – mondja Szilvi.
Volt olyan alkalmuk, amin 3 gyerek vett részt, de olyan is, amikor 37. A gyerekszám attól függ, hogy a felnőttek éppen mit csinálnak. Ha valakinek például ki kellett költöznie a szállásáról, és nincs hova mennie, annak nem az lesz az első, hogy a gyereket elhozza tanulni, hanem hogy legyen hol aludnia. Van, hogy az apuka vidéken kap munkát, ilyenkor megy vele az egész család. Számukra a változás az állandó, és nekünk ehhez kell alkalmazkodnunk. A menekültek közül sokan visszatértek már Ukrajnába, mert elkezdték elfoglalni a házaikat. Muszáj volt visszamenniük, hogy megtartsák a saját otthonukat. Az ukrán belső migráció egyre komolyabb kihívások elé állítja az embereket.
Ági arról is beszél, hogy az itt segítő felnőtteket teljes értékű munkatársként kezelik, ezzel is próbálják visszaadni nekik az önbecsülésüket.
– Ez nem divat a szakmában – mondja –, de mi nagyon fontosnak tartjuk. Bevonjuk őket a munkába, és mindenben igyekszünk támogatni őket. Sokszor nem tudjuk, hogyan tovább, mi lesz egy-egy családunkkal, miből és mit adunk a gyerekeknek, vagy a szülőknek. Adományokat nem osztunk, de mindig van valami enni- és innivalónk a foglalkozásokra. Akárhányszor nagyobb gond adódik, olyan érzésem van, mintha valaki jönne és söpörné előttünk az utat.
– Küzdünk azzal is, hogyan fogadja be egy osztályközösség a mi tanulóinkat – teszi hozzá Szilvi. – Aki menekült státuszt kapott, arra ugyanazok a szabályok és feltételek vonatkoznak, mint a magyar állampolgárságú gyerekekre. Bizonytalan például annak a 14 évesünknek a sorsa, akit az elsősökhöz kellene ültetni, mert nem tud írni és olvasni, de itt bekerül egy végletekig feszített oktatási rendszerbe, amelyben a pedagógusok még a saját diákjaikra sem tudnak elegendő időt fordítani.
Ezeknek az iszonyatosan túlterhelt tanároknak azt kellene a gyerekek felé sugározni, hogy van értelme az életüknek akkor is, amikor háború van, akkor is, amikor gyakorlatilag egyáltalán nem biztos, hogy lesz, aki holnap tanít, amikor klímaválság van, és nem tudjuk, hogy meddig van a világunk – ezek a gyerekek ebben szocializálódnak, ebben nőnek fel, ezért mindezen körülmények ellenére át kell tudni adni nekik az üzenetet, hogy ők nagyon fontosak, és igenis van értelme az életüknek.
Ebben nagy segítség, hogy vannak lelkes önkéntesek, akik jönnek, amikor csak tudnak.
Hunyár Kenézt osztálytársa hívta a Tanodába, aki maga is itt dolgozik önkéntesként.
– Mindig is megvolt bennem a vágy, hogy olyan gyerekekkel foglalkozzak, akiknek szüksége van rám. Akiknek igazán sokat segíthetek csupán azzal, hogy focizok, fogócskázok, vagy éppen matekozok velük egy húsz percet. Ezekbe a lurkókba temérdek szeretet szorult, és azt érzem – bármilyen közhelyesnek is tűnik –, hogy folyamatosan csak kapok, kapok és kapok tőlük ebből a kifogyhatatlan szeretetből. Ha Dorina megölel, ha Sanyikával összenevetünk, vagy ha Kristófnak sikerül elmagyaráznom, hogy hogyan adunk össze írásban, úgy érzem, már megérte aznap felkelnem – meséli örömmel Kenéz.
Bapcsán Botond ma van itt először. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul, ahol Szilvi oktat – az ő óráin hallott a Tanodàról, és jött, mert nem szereti az idejét haszontalanul tölteni.
– Szeretek közösségben, csoportban dolgozni. Ha éppen nem volt közösségem, akkor én hoztam létre egyet, például középiskolában – mondja. – A másokon való segítést nemes feladatnak tartom, így választottam a Tanodát “szabadidős tevékenységemnek”. A nagyapám egyszer azt mondta nekem, hogy az embernek minden vagyonát elvehetik, kisemmizhetik, de ami a fejében van, amit egyszer megtanult, azt soha senki nem tudja elvenni tőle, vagyis a tudás az igazi vagyon. Ezért tartom fontosnak, hogy segítsek olyan embereknek, akik elestek a tanulás lehetőségétől – meséli örömmel.
A hallgatóknak nagyon jó gyakorlati terep a Tanoda, de vannak olyanok is, akik szintén hátrányos helyzetből startoltak, és most szeretnének valamit visszaadni abból, amit kaptak. Itt mindenki tanul mindenkitől.
– Mi nem megmutatjuk, hogy milyen társadalom lenne jó, hanem próbálunk úgy élni, ahogy elképzeljük ezt a társadalmat. Ez a kis közösség pont olyan, amilyenre vágyunk, szeretnénk, hogy a jövő ilyen legyen, a gyerekeink ebben éljenek. Párbeszéddel, egymásra figyeléssel, különböző kultúrák, társadalmi csoportok egymást építve.
Aki támogatni szeretné a Taléta működését, ide kattintva tud kapcsolatba lépni velük.
