Akarunk a szekuláris társadalom keresztény félgettójában élni?

Miért nem lehet megjeleníteni a keresztény hitet és értékeket a szekuláris Európában? – kérdezi a Kovács Gergely történész múlt heti cikkéhez hozzászóló biológus vendégszerzőnk. Ő is belátja, hogy a nyugati társadalomban Krisztus követői kisebbségben vannak, de nem szeretné, ha ez a szocializmus idejét idézné fel, amikor az egyházat száműzték a nyilvánosságból.

Mit jelent kereszténynek lenni a szekuláris Európában? – tette fel a kérdést múlt heti cikkében Kovács Gergely. Az írással alapvetően nagyon egyet tudok érteni, sokoldalúan foglalta össze a témát. Szeretnék ugyanakkor hozzátenni egy kevésbé objektív szempontot: nem könnyű kereszténynek lenni egy szekularizált világban, amikor a szabadelvűen gondolkodók sokszor ósdinak, butának, sőt akár intoleránsnak bélyegeznek. Azt gondolom, nem a tolerancia hiánya miatt érezzük úgy, hogy érdemes védeni a bástyáinkat, hanem mert keresztényként felelősséget érzünk mindenkiért. Nem lehet közömbös számunkra, hogy gyermekeink milyen szexuális nevelést kapnak az iskolában, milyen támogatásban van része egy abortuszon gondolkodó kismamának, vagy egy pszichológus hogyan közelít a párterápiához.

Az állam részéről nem elég, ha csak „eltűri” az egyházat: szükség van olyan jogokra is, amelyek lehetővé teszik, hogy megélhessük kereszténységünket.

Nem gondolom, hogy félelemben kellene élnem, mintha a Gonosz „bevette” volna Európát, de ki kell állnunk a jogainkért.

Ha a liberálisan gondolkodók képviselői lobbizhatnak a saját szempontjaik szerint, akkor ugyanezt a konzervatívnak nevezett keresztényeknek is meg kell engedni. A cél azonban nem a másképp gondolkodók elsöprése, hanem egymás megértése. Ha nem is tudunk megegyezni, biztosítani kell legalább az egymás mellett élés jogi feltételeit.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a parlament tisztázza, milyen jogai lehetnek az egyházaknak, és miben érdemelnek támogatást. Kíváncsi lennék például, hogy a jelenlegi Magyarországon állami támogatás nélkül el tudnánk-e tartani a plébániákat; feltételezem, hogy ez talán még sok helyen menne is.

Ugyanakkor ott van a társadalmi szolgálat területe – iskolák, kórházak, idősotthonok stb. –, amelyet az egyház költségvetési finanszírozás nélkül jóval szűkebb keretek között tudna ellátni. Lehet, hogy valaki ezt nem tartaná problémának, de szerintem éppen ezekben az intézményekben mutatkozik meg igazán a keresztény felebaráti szeretet, amely az egyház lényege. És ez a szolgálat természetesen nemcsak a hívőket segíti, hanem minden rászorulót. Ezeket ma közfeladat-átvállalásnak tekintik Európa-szerte, így mindenhol közpénzt is fordítanak az ilyen intézményekre, de a mérték és a feltételek eltérőek lehetnek.

Sajnos a jelenleg túlméretesnek tűnő templomaink fenntartása is nehéz – bár jó lenne, ha újra megtelnének.

De ha nem, akkor felvetődik az a nehéz kérdés, hogy érdemes-e ragaszkodni hozzájuk, vagy inkább kisebb helyre kell költözni. De akkor mi legyen a templomokkal, melyek nemcsak közösségi helyek, hanem egyben szakrális terek is, és nem zsugoríthatók egy pálcaütésre, mint a mesebeli várak? A megoldás nyilván nem könnyű, de beszélni kellene róla.

Én még a szocializmus idején nőttem fel (1968-ban születtem), amikor az egyház támogatása minimálisra csökkent, és elvesztettük a jogot az iskolák, a kórházak, a szerzetesrendek működtetésére. Megéltem az úgynevezett kettős nevelést: a családom keresztény volt, templomba jártunk, hittanra, sőt az 1970-es években templomi kórusba is, de erről az iskolában nem beszélhettünk. Ezt gyerekként hamar megértettem, és alkalmazkodtunk a környezethez. Nekem nem voltak ugyan komolyabb negatív tapasztalataim, de ismerek olyan hívőket, akiket a tanár „kipécézett”, amikor kiderült, hogy hittanosok, vagy az egyházi iskola után nem vették fel őket tanárszakra.

Hirdetés

Mi, gyerekek egymás között azért néha beszéltünk a hitünkről, és emlékszem, hogy a kötelező úttörőavatáskor néhány osztálytársammal megegyeztünk, hogy nem mondjuk el az esküszöveget. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy

lehet efféle félgettóban élni: bezárkózni a keresztény közösségünkbe, a saját etikánk szerint élni, és a szekularizált közegben kifelé nem képviselni semmit.

Mondhatni, mindenki éljen úgy, ahogy akar, amíg nem bántja a másikat. De úgy gondolom, nem erre kaptunk meghívást Jézustól. Ő maga is számtalanszor konfrontálódott másokkal, de volt olyan is, hogy „áthaladt köztük”. Érdemes elmélkedni róla, hogyan is kell ezt jól csinálni. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a mai helyzetben kevésbé a társadalomszervezési ideológiák jelentik a fő problémát, sokkal inkább a személyesnek vélt etikai kérdések.

Ezen azt értem, hogy az európai demokratikus államforma nincs ellentétben a kereszténységgel, és alapvetően szociálisan gondolkodik, ami rezonál a keresztény értékekre. A szekuláris morál ugyanakkor közmegegyezésen alapszik, alapja a kereszténységtől elszakadt, a felvilágosodás korától istenített emberi, értelmi belátás. Ezzel szemben a komolyan hívő keresztények mélyen átélik teremtettségüket, és a jézusi tanítás alapján erkölcsiségük alapja Isten szeretettörvénye.

A szabadelvű emberek számára a boldogság mint központi érték jelenik meg, számunkra azonban ez másodlagos: megelőzi a szeretet, amiből a boldogság fakadhat.

Az etikai szabályokat nem mi írjuk, hanem Istentől kapjuk, és csak értelmezzük őket a személyes és a társadalmi létben. Ezért gyökeresen másképp gondolkodunk az élet- és a családvédelemben, az életvégi kérdésekben, talán még a Föld védelmében is, bár itt is találhatunk közös pontokat.

A lényeg számomra az, hogy ahol az állam és a család ellentéte ilyen drasztikus kettős nevelést hoz létre, az nem egészséges társadalom. Ennek következményei vannak a fiatalok szellemi fejlődésére, a közhangulatra, az életérzésre és a motivációkra is. Sokkal egészségesebb, ha minden társadalmi csoport nyíltan megélheti az értékeit. Keresztényként belátom, hogy jelenleg kisebbségben vagyunk Európában, és ez azt jelentheti, hogy a polgári törvények nem mindenben egyeznek a krisztusi elvekkel. De nem jelentheti azt, hogy a világban fel sem mutathatjuk az egyház tanítását.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.