Babják Judit, a Lámpás ’92 Közhasznú Alapítvány koordinátora, és Varga Zoltán, az alapítvány elnöke egy olyan közösség tagjai, ahol a szeretet és az őszinteség magától értetődő. Judit néhány éve csatlakozott a csapathoz, ahol már az első naptól kezdve otthon érezte magát, míg Zoltán több mint két évtizede dolgozik azon, hogy családias környezetet biztosítson értelmileg sérült fiataloknak, akikről lemondott a családjuk. Szép és nehéz, felemelő és megérintő mindennapjaikról beszélgettünk Magyarország egyik első civil szervezetének tagjaival.
– Manapság nem túl divatos a segítő szakma, egyre kevesebben is vannak ezen a területen, pláne olyan szélsőséges helyeken, ahol értelmi fogyatékkal élő fiatalok és felnőttek élnek. Ti miért csatlakoztatok a Lámpás ’92 Alapítványhoz?
Babják Judit: – Három éve dolgozom itt, és őszintén szólva eleinte bizonytalan voltam, hogy hogyan fogom tudni kezelni azokat a teljesen új szituációkat, amelyekkel az ember csak akkor találkozik, ha értelmi sérült fiatalokkal van együtt egész nap. Korábban a turizmusban dolgoztam, egy hotelben voltam recepciós, és semmi kapcsolatom nem volt a szociális szférával, pláne nem sérült emberekkel. Ha ez nem lenne elég, amikor idejöttem az állásinterjúra, véletlenül rossz ajtón mentem be, és hirtelen egy tucat mosolygó fiatal közé kerültem, akik azonnal körülvettek és elkezdtek kérdezgetni: „Ki vagy? Mit csinálsz itt? Van gyereked?” Olyan közvetlenek voltak, hogy pillanatok alatt feloldódtam. Az egyik fiú karkötőt készített nekem, mások a saját történeteiket mesélték. Végül persze eljutottam az irodába, oda is az egyik lakó kísért el. Azóta eszem ágában sincs más területen dolgozni.
Varga Zoltán: – Még fiatalon, 16-17 éves koromban kerültem először kapcsolatba a Lámpás közösséggel. Egy barátom (akinek édesanyja a szervezet egyik alapítója) hívott el egy kirándulásra, ekkor találkoztam először értelmileg sérült fiatalokkal. Emlékszem, hogy amikor felszálltam a buszra, ahol egy csapat sérült ült, megálltam egy pillanatra az ülésem fölött, és belém csapott a kérdés: mit csinálok én itt? Aztán a kirándulás végére már tudtam, hogy nem fogok leszállni többé erről a buszról – képletesen értve. Ma már én „vezetem” ezt a buszt, és harminc év elteltével is úgy gondolom, hogy ez az egyik legjobb dolog, ami az életemmel történt.
– Tehát itt otthonra találtatok. Ma tizenkilenc intézmény tartozik a Lámpás ’92 Alapítványhoz, mondhatni évről évre folyamatosan nő a szervezet. Áruljátok el, hogyan csináljátok?
B.J.: – Nincs titok, egyszerűen szeretjük egymást. Itt tényleg mindenki egy nagy család része, függetlenül attól, hogy kolléga, szociális munkás vagy gondozott. Ez pedig egyedül a sérült fiatalok érdeme, akik táplálják ezt a rengeteg szeretetet. Mindennap odajönnek hozzánk, megkérdezik, hogy vagyunk, megdicsérik a ruhánkat, és más, látszólag apró, valójában óriási gesztusokkal adják a tudtunkra, hogy feltétel nélkül várnak minket. Persze, ahogy egy nagy családban, úgy itt is mindenkinek külön személyisége van, de egy dolog közös mindenkiben: teljesen őszinték vagyunk. Igaz, ebben is a gondozottak vezetnek… Néha csak csodálom őket, amiért
sosem játszanak szerepeket, nem rejtik el az érzéseiket, és nem akarnak másnak látszani.
Bezzeg mi folyton valamilyen szerepbe kényszerítjük magunkat. Van mit tanulnunk az értelmi fogyatékkal élő társainktól, és igyekszünk is ellesni tőlük ezt a rengeteg jó tulajdonságot, hogy tényleg úgy működjünk, mint egy nagy, szerető család.
– Beszélhetünk a nehézségekről is?
V.Z.: – Nem fogok szépíteni: az állami támogatás, amit kapunk, nem elég arra, hogy minden költségünket fedezzük, ezért folyamatosan pályázunk és keressük a támogatókat. Korábban voltak olyan évek, hogy nem tudtuk kifizetni a rezsit sem, de hála az állami normatívának és a kiegészítő támogatásoknak, jelenleg szűken, de biztonsággal „megélünk”. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy ez egy alapítvány, nem egy profitorientált cég. Jól tudjuk, hogy hol vannak a korlátaink, és azt is, hogy ennek megfelelően kell kezelni a kiadásokat. Szerencsére azt is elmondhatom, hogy
sokan segítenek nekünk, köztük nagyvállalatok, de az alapítvány fenntartása így is állandó kihívás.
Főleg most, amikor több otthonunkban is felújítás zajlik, és nem tudunk egyszerre mindent megcsinálni. Az is komoly próbatétel, hogy megfelelő szociális munkásokat találjunk, elvégre ők végzik a legnehezebb és legfontosabb munkát: éjjel-nappal a sérültekkel vannak, ápolják őket, gondoskodnak róluk. Olyan emberekre van szükségünk, akik ezt a munkát szívből végzik. Mégsem sajnálkozunk, mert a Jóisten mindig annyit ad, amennyire szükség van.
B.J.: – Valóban nagy kihívás, hogy megfelelő embereket találjunk, akik tényleg szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát. Nem mindenki alkalmas erre, hiszen az ellátottaknak állandó figyelemre és törődésre van szükségük, és itt nem lehet „csak dolgozni”, ide valódi elhivatottság kell.
– A Lámpás ’92 Alapítványt egykor egy maroknyi keresztény fiatal indította el. Azóta harminckét év telt el. Máig alapvető fontosságú számotokra a hit?
V.Z.: – Igen, az istenhit a mai napig áthatja a mindennapi munkánkat. Az alapítvány munkatársai közül a legtöbben rendszeresen járnak templomba, és az ellátottjaink is részt vesznek hittanórákon, miséken. Van egy lelkipásztorunk is, aki hetente jön hozzánk, hogy hittant tanítson a fiataloknak. Ők talán nem értik ugyanúgy a hitet, mint mi, de a maguk módján nagyon is érzik Isten jelenlétét, és láthatóan fontos számukra, hogy a közösség részeként éljék meg a vallásukat. Ahogy pedig nekünk, úgy nekik is ez ad erőt a mindennapokhoz. Nagyon hálásak vagyunk Beer Miklós és Marton Zsolt püspök atyáknak is, akik támogatják az alapítvány munkáját, amellyel egyrészt inspirálják a „családot”, másrészt példát mutatnak elfogadásból, hiszen az értelmi sérültek is a keresztény közösség tagjai.
B.J.: – Ha már a hitről van szó, szerintem az is elég beszédes, hogy minden ebéd előtt imádkoznak a gondozottak. Mondj nekem egy olyan állami fenntartású vagy bármilyen más, értelmi fogyatékosokat ellátó lakásotthont vagy alapítványt, ahol a sérültek rendszeresen együtt imádkoznak!
– Nem túlzás azt állítani, hogy a gondozottak munkájában is tetten érhető Isten.
V.Z.: – Ezzel nem tudok vitatkozni. Az egyik legnagyobb büszkeségünk a képzőművészeti programunk, amely már több mint két évtizede működik, és ez nem csak Magyarországon, hanem a Kárpát-medencében is ismertté vált, miután erdélyi és felvidéki alapítványok is csatlakoztak hozzánk. Minden évben több képzőművészeti tábort tartunk, ahol
neves művészek, többek között Szurcsik József és Pető Hunor dolgoznak együtt az értelmileg sérült alkotókkal.
Az elmúlt húsz év alatt több száz alkotás készült, amelyekből több kiállítás született. A célunk, hogy bemutassuk, mennyi érték rejlik ezekben az emberekben, akik talán nem tudják szavakkal kifejezni magukat, de a művészet segítségével gyönyörűen átadják gondolataikat és érzéseiket.
B.J.: – Nemrég, szeptember 7-én tartottuk A Hold színes árnyékai című rendezvényünket, amely különösen fontos volt az alapítvány számára, hiszen ismét lehetőséget adott az értelmileg sérült alkotók munkáinak bemutatására. Bár az esemény egynapos volt, a kiállított alkotások még a rendezvény után is megvásárolhatók, a bevételt pedig a sérült fiatalok művészeti képzésére fordítjuk, hogy a jövőben még több alkotás születhessen. Mindannyian nagyon büszkék vagyunk a gondozottak festményeire, és szeretnénk, ha még többen megismernék ezeket a munkákat. Jelenleg az Art on Me üzletében, Budapesten, a Madách Imre út 10. alatt lehet megtekinteni és megvásárolni ezeket az alkotásokat.
– Ti tényleg folyton dolgoztok valamin.
V.Z.: – A legfrissebb, hogy az alapítvány lakói nemrégiben részt vettek az árvízi védekezésben, ahol homokzsákokat pakoltak. Ez is jól példázza a Lámpás ’92 közösség összetartását és szellemiségét, amit még sokáig szeretnénk éltetni.
