Meiszter Erika: A hajléktalanság legfőbb oka a kapcsolatnélküliség

A pécsi Remény Házában az elmúlt években komoly szakmai munka kezdődött a klientúra aktív bevonásával. Az intézményt vezető Meiszter Erikával beszélgettünk kihívásokról, tapasztalatokról, nehézségekről és jövőképről.

– Hogyan kerültél ebbe az intézménybe?
– Foglalkoztam már értelmi sérültek munkaerőpiaci elhelyezésével, dolgoztam családsegítőben, majd a Támasz Alapítványnál utcai szociális munkásként, de voltam átmeneti szállón is. Szigetváron a pszichiátriai rehabilitációs osztályon töltött idő után mentor lettem egy általános iskolában. A Remény Háza szakmai vezetői pozíciójának betöltését hosszas dilemma előzte meg. Vonzott a kihívás, hogy létrehozhatok egy munkacsoportot, kialakíthatok egy intézményi kultúrát, az ellátás jobbá tételéért dolgozhatok. Az átvétel időszaka alatt volt időnk kialakítani a stratégiát, az új házirendet, elintézni a hivatalos ügyeket. Azt gondolom, hogy

a hajléktalanellátás olyan összetett problémakör, melynek csak egy kis szeletét jelentik a lakhatási nehézségek.

Ehhez vegyük hozzá a függőségek, a pszichiátriai betegségek, az alacsony szocializáció, az intellektusbeli hiányosságok miatt kialakult nehézségeket. Megfelelő hozzáértés nélkül nem gondolom, hogy ezek komplexen kezelhetőek lennének. A Remény Háza idén 10 éve próbál segíteni az érintetteknek.

– Hogyan ünnepel egy hajléktalanszálló?
– Készültünk egy szakmai konferenciával, ahol bemutattuk az intézményünk elmúlt tíz évét. Beszámoltunk arról, hogyan változtatta meg az életünket a pandémiás időszak, feltártuk a sikereinket, és a kudarcainkat sem hallgattuk el. Szentmise és közös ebéd is volt, amit egy kötetlen beszélgetés követett. A járványhelyzetre való tekintettel szűk körben ünnepeltünk. A klienseknek külön programokkal készültünk. A hajléktalanság legfőbb okának a kapcsolatnélküliséget látom, ezért számomra természetes, hogy ők más módon élik meg ezt az ünnepet és máshogy készülnek lelkileg az ünneplésre. Alapvető célunk az ilyen alkalmakon, hogy kapjanak valami pluszt, ami nem elérhető számukra a hétköznapokon. Finomabb étellel és az aktuális kedvenccel, kvízjátékkal készültünk a napra. A másik játék, ami sokakat vonz, a petanque. Ez azért is jó választás, mert csapatban tudnak játszani, nem igényel finommotorikus mozgást, különösebb jó fizikai kondíciót, vagy speciális öltözéket.

– Mi volt a pandémiában a legnagyobb kihívás?
– A „Maradj otthon” kampány megvalósítására sokáig nem volt olyan jogszabály, ami egyértelműsítette volna, hogy egy otthontalan embernek mit is kell tennie. Iránymutatás nélkül, a fenntartóval egységben úgy döntöttünk, hogy megszüntetjük a működésünket a régi formában. Aki vállalta a velünk való együttműködést, annak biztosítottuk az egész napos ellátást azzal a feltétellel, hogy ki bármikor lehet menni, de vissza már nem. Tizenöt fő döntött úgy, hogy megpróbálja. Olyan emberek maradtak bent, akikkel eddig nem tudtunk szakmailag semmit kezdeni. A vírustól való félelem azonban motiválta őket és

új utakat nyitott meg, hogy józanul kezdhettünk velük foglalkozni.

Napi rendszerességgel tartottunk csoportos foglalkozásokat, heti egy bevásárlást, délutánonként kézműveskedtünk, kertészkedtünk vagy játszottunk, filmeztünk. Nagy tapasztalat volt, hogy bezárva jobb eredményeket tudtunk elérni, közelebb kerültünk a személyes problémák gyökeréhez. A másik nagy változás, hogy átgondoltuk a “teljes nyitottság” kérdését.

– Mit jelent ez pontosan?
– Az alacsony küszöb nálunk azt jelenti, hogy nagyjából egy negatív tüdőszűrő eredménnyel bárki, bármikor bejöhet. Bármilyen állapotban, hiszen a zuhanyzásra, ételre és melegre szükség van. Az intézmény területén ugyan tilos az alkoholfogyasztás, de semmi nem tiltja, hogy a bejárat mellett elrejtse az italát és kijárjon egészen addig, amíg teljesen el nem fekszik. Kitaláltuk, hogy óránként nyitjuk a kaput. Aki bejön, krízisidőszakon kívül reggel nyolc és este hat közt bent tartózkodhat, de ha kimegy, nem jöhet vissza. Aki a segítőjével rendszeresen és aktívan együttműködik, kivételt képez. Vagyis a hivatali ügyintézés vagy orvoslátogatás nem akadálya a visszatérésnek, előzetes egyeztetés esetén. Ezzel a lépéssel olyan alapvető higiéniai kérdéseket is könnyebben tudunk figyelni, mint egy zoknicsere, vagy a körömvágás.

– Mi a lehet a hosszú távú megoldása az egész hajléktalankérdésnek?
– Sokkal rugalmasabbá kellene tenni az ellátórendszert, és nem a kriminalizálás irányába gondolkodni. Bár a hatóság bevonása gyakran szükséges, mégsem elsődleges fontosságú. Hiánypótló lenne egy olyan zárt intézmény létrehozása is, ahol a deviáns, szerhasználó személyeket lehetne támogatni. Van, akinek az alacsony küszöb mellett sem igénybevehető a mi szolgáltatásunk. Hozzánk olyan emberek kerülnek, akiknek nincs jövedelme, de ha lop és verekszik, azzal kizárja magát. Az átmeneti szállón van minimális térítési díj, magasabb szintű ellátásért cserébe. Viszont

egy erős szerhasználó már rendszertelen jövedelemre sem tud szert tenni, alkalmi munkákat sem vállal, hogy finanszírozni tudja a szállás költségeit.

– A „hajléktalantörvény” mit oldott meg?
– Nem hallottam róla, hogy bárkivel szemben is betartották volna. A hatálybalépéskor ugyan megnövekedett az utcáról behozott kliensek száma, de ezzel nehéz helyzetbe hozták az intézményeket. Egy tető alá hozni az addiktológiai beteget, az értelmi fogyatékost, a pszichiátria beteget és a többit, nem lehet. Másféle segítséget igényelnek mindannyian.

– Mi a helyzet egy halmozottan hátrányos helyzetű emberrel? A közösségi pszichiátrián részt vettem egy olyan esetkonferencián, ahol egy éppen ilyen jellemzőkkel bíró fiatal fiút az intézmények egymás közt “adogattak”, mert senki nem érezte magáénak a problémáját. Mert volt neki mindegyikből.
– Véleményem szerint úgynevezett “küszöböket” kellene létrehozni az érintetteknek. Nálunk például ugyanaz a szociális munkás dolgozik az ilyen-olyan hajléktalannal, de időnként hasznos lenne segítséget kérni egy pszichiátertől vagy gyógypedagógustól. Létfontosságú lenne egy olyan szervezet, amely felméri a kliens helyzetét és irányítja őt a megfelelő szakemberekhez. És tegyük hozzá, egy kisebb intézmény helyzete mindig könnyebb, ahol több idő jut egy emberre, mint a nagyoknak, ahol a figyelem nagyon megoszlik a rengeteg rászoruló közt.

– Hogy változott az elmúlt évtizedek alatt a hajléktalanok összetétele?
– Maga a hajléktalanság a rendszerváltás óta van jelen a társadalomban, és a mostani klientúra erősen eltér az akkoritól. Ahogy a változás is lassú és folyamatos volt, úgy a javuló eredmények is váratnak még magukra.

Nem egy döntés oldja majd meg a hajléktalanság kérdését, hanem egy hosszútávú cselekvéssorozat.

– A hajléktalan életforma kialakulása legfőbb okának a kapcsolatok hiányát említetted. Hogyan töltheti be ezt az űrt egy intézmény?
– Különválasztanám a klasszikus éjjeli menedékhely szerepét: ott sok szakmai munkát végezni nem lehet, mert a kontaktok formája és ideje korlátozott, és kizárólag a fizikai szükségletek kielégítése lehet a cél. A kapcsolati igényekről csak mindezek után beszélhetünk. Hiszek a csoportfoglalkozások hatékonyságában. Ezek alkalmával először is meg kell tanítani, hogy nem vágunk egymás szavába, meghallgatjuk a másikat és akkor minket is meghallgatnak, de aki nincs jelen, arról nem beszélünk. Hamar fel kell mérnünk, ki az, akit könnyebben, vagy gyorsabban kiszakíthatunk a helyzetéből és ki az, aki – tapasztalataink szerint ez nagyjából fél év változatlanság után következik be – bent ragad a rendszerben. Illetve azokat is meg kell említeni, akik mindig is intézményben éltek – nekik ez az otthonuk. Náluk már nem is biztos, hogy az a cél, hogy lakhatást keressünk nekik, hanem hogy kezdjenek el ide kapcsolódni, legyünk nekik a biztos pont, ahová mindig betérhetnek. Megpróbáljuk lemodellezni, milyen az, ha családban működhetne az élete hátralevő részében, bármily utópisztikus is az elképzelés. De a saját döntése, hogy milyen életmódot választ.

– A Remény Háza miféle reményt adhat a klienseinek?
– A hajléktalan ellátás alapvetően állami feladat. Az intézmény különlegessége az egyházi fenntartás révén az, hogy minden héten van szentmise, és működik egy Imaiskola nevű csoport is. Ez láthatóan egy szűkebb közönséget vonz, de aki részt vesz rajtuk és bekapcsolódik, az kötődni kezd és megszereti. Ha akár csak egy embert is megérint, akkor már megéri csinálni. Akinek pedig ez “nem fekszik”, az választhat a munkarehabilitációs csoport, a filmklub és egyéb társas tevékenységek közül.

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.